Ritkán futunk bele ilyen lenyűgöző sorozatba – ezt tudja a Testek

A Testek megjelenését nagyon vártam már. Azt ígérték ugyanis, hogy jön majd egy tényleg nagyon jól összerakott adaptáció Spi Spencer képregényéből, akinek zsenialitása számomra önmagában garancia a minőségi történetre. És valóban: a Testek felejthetetlen élményt jelentett, a nyolc epizódot egyvégtében néztem végig, és a „de kár, hogy nincs tovább” érzésével álltam fel a képernyő elől.

Angol sorozatról van szó, a főszereplő A másik út-ban is nagyot alakító izraeli Shira Haas, a húzónév pedig Stephen Graham. De nem is (csak) az ő alakításuk, inkább a lebilincselő történetmesélés, a jól használt nézői kíváncsiság szegezett a képernyő elé. A Testek ugyanis először megmutatja a nagy képet, ami kellőképpen sokkoló és értelmetlen ahhoz, hogy tudni akarjuk: hogyan lehetséges? Aztán a történet bontakozása során a bemutatott kis részletek elnyerik értelmüket, és lassacskán összeállni látszik a nyitókép, ami ezúttal már kristálytiszta. Közben utazunk időben, térben, és a saját lelkünkben is.

A történet úgy kezdődik, hogy 2023-ban egy nyomozónő, a muszlim Shahara Hassan egy holttestre talál, aki anyaszült meztelenül fekszik az utca közepén, az egyik szeme kilőve, a csuklóján pedig furcsa szimbólumok vannak. A következő jelenteben visszaugrunk az időben, egészen 1941-ig. Itt a németek által bombázott Londonba csöppenünk, és a második világháborúban zsidóként boldogulni kényszerülő Karl Whiteman nyomozót kísérjük. A nőcsábász filmszínésznek ható szereplő pengeélen táncol, szélhámoskodik, élni próbál – és az egyébként is bizonytalan sorsán nagyot fordít, mikor rábukkan egy mezítelen holttestre, akinek egyik szemét kilőtték, a csuklóján pedig különös szimbólum éktelenkedik. Újra az évszámot látjuk csak a képernyőn, amely ismét elkezd visszafelé pörögni, meg sem áll 1890-ig. Ekkor a viktoriánus Angliában járunk, ugyanannak az utcának a közelében, ahol 1941-ben Whiteman nyomozó, 2023-ban pedig Hassan nyomozónő talál holttestet. Most Edmond Hillinghead nyomozó bukkan egy meztelen halottra, akinek az egyik szemét kilőtték, és a csuklójára korabeli technikával különös szimbólumot tetováltak. Mindhárom idősíkban ugyanolyan a holttest arca – ugyanazzal az emberrel van dolgunk.

A három idősík aztán egymást váltja a történetben. 1890-ből a boncolást és annak meglepő eredményeit ismerjük meg, és Hillinghead nyomozó családjának, magánéletének titkába kapunk betekintést. Persze 1941-ben Whiteman nyomozó is szembesül a boncolás furcsa eredményével, ahogy 2023-ban a nyomozónő is. Eközben 1941-ben Whiteman sötét ügyleteire is fény derül, miközben a holttest után nyomoz, és Shahara Hassan mindennapjairól is megtudunk egyet s mást.

Mikor már azt hinnénk, hogy nagyjából kezdjük érteni a három idősíkot – és még csak az első epizód végén járunk! –, újabb meglepetés jön: a képernyőn lévő évszám felfelé kezd pörögni, és csak 2053-nál áll meg. Hightech-környezetbe találjuk magunkat, valamiféle 2023-as világvége-féleség sejlik fel, de egyelőre még csak annyit tudunk, hogy Iris Maplewood nyomozónő egy holttestre bukkan… igen, ugyanarra, a kilőtt szeműre.

Innentől fogva már négy idősík váltakozik, és egyre izgalmasabb lesz mindegyik szál. Részről részre értünk meg egyre többet, és mikor már úgy érezzük, hogy összeraktuk a képet, jön valami, ami ha nem is felborítja, de új megvilágításba helyezi a hihetetlenül bonyolult puzzle-t.

Kíváncsi leszek, hogy mi lesz képes majd letaszítani a trónról a Testek-et, mert ehhez hasonló minőségű, izgalmas sorozat valóban ritkán születik. Minden ízében nagyon jól megkomponált, már-már tökéletesre formált alkotás, amelynek a nyolcadik része teljesen lezárja a történetet – nagy bánatunkra, mert akármeddig elnéznénk még ezt a szövevényes, minden bizonnyal díjesőt érdemlő sorozatot.

 A kép forrása: Netflix