„Remélem, az operákra is kíváncsi lesz, aki ide betér” – sosem látott pompában nyit újra az Operaház

A csaknem öt évig tartó felújítás óriási munka volt. Rengeteg szakma még több képviselője vett részt a tervezésében és a megvalósításában, hogy a legmodernebb technológiák és a 19. századi külső megférjenek egymás mellett. Most a munka végeztével hogyan érzi magát, elégedett?

Igen, mert szívből ment a munka, jó érzés volt részt venni benne. Igazi csapatmunka valósult meg, és ez jót tett az épületnek. Én a festőrestaurátorokat vezettem alapvetően, de hetente volt kooperáció a kollégákkal, nagyon jól működött a kommunikáció. Korábban az opera minden restaurálásánál egy adott társaság dolgozott valahány négyzetméterrel, ám azzal már nem foglalkoztak, hogy a szomszéd teremben mi van. Most Zoboki Gábor főépítésszel, és a többi munkatárssal jól együtt tudtunk dolgozni. Sikerült elérni, hogy nagyon drága, jó minőségű alapanyagokkal végezhessük a munkát, nemcsak a festőrestaurátori szempontból, hanem a többi területen is. Például a textilek olyan gyönyörűek, hogy meg kell őrülni! Visszakerült a bádogfüggöny a textil helyett, ami egyrészt tükrözi, hogy eredetileg milyen volt a hely, másrészt az akusztika szempontjából is előnyösebb.

 

Azt lehet tudni, hogy az eredeti munka során is ilyen jól alakult-e a csapatmunka?

Azt a folyamatot teljes egészében Ybl tartotta kézben. Az biztosan elmondható, hogy akkor is egy összeszokott társaság dolgozott: Ybl, Lotz és Scholtz sok munkájukban együttműködtek életük során, nem csak itt. Ám minden épület esetében kell egy gondolat, ami vezérfonalat ad, ez pedig egy személytől kell, hogy származzon. Ez a ház is egy gondolattal született, érezhető, mi vezette a munkákat. A kivitelezés pedig eredetileg is minden ízében nagyon igényes volt.

Mi volt az a gondolat, ami akkor összehozta ezt a csodát?

Többek között az, hogy az egyszerűbb átvezető részek rávezessenek a kiemelt terekre.

Ez mára megváltozott, hiszen minden terem gyönyörű, díszített. Mi ennek a szerepe?

Amikor 1884-ben elkészült a ház, alapvetően neoreneszánsz épület volt. Valójában sok tér sokkal puritánabb volt, mint most. A múlt század elején díszesebbé vált egy-egy rész, mert egyre több márványutánzatú festést kaptak a bevezető terek – ugyanakkor a második világháború után a falakról eltüntettek sok eredeti dekorációt. A 19. században jobban súlyozták, hogy mi a fontos helyiség és mi az átvezető, de azt gondolom, a mostani felújítás megközelíti azt a harmóniát, amit akkor megálmodtak.

 

Milyen felkészülést igényel egy ekkora volumenű munka?

Festészeti falkutatást végzünk, ami úgy néz ki, hogy kis kutatóablakokat csinálunk, megállapítjuk, hogy van-e eredeti festés a sok rákerült réteg alatt, ha van, akkor az a kérdés, hogy az milyen volt. Ennek tudatában tervezzük meg, hogyan tovább. Ha tudjuk, mi volt az eredeti, akkor lehet restaurálni, ha nem, akkor jöhet a rekonstrukció. Például a harmadik emeleten van egy fríz, amelyet teljes egészében lefestettek, de megtaláltuk az egyszínű szobafestés alatt a nagy részét, helyesebben annak a lenyomatát, árnyképét. Szerencsére a fotótechnikai vizsgálatok elvégeztével teljesen értelmezhető volt, és Scholtz Róbert egyéb munkái alapján rekonstruáltuk a mintát. Az eredeti maradványt konzerváltuk, és arra a levédett felületre készült el az új fríz. Így néz ki a felkészülés. A föltárás után a restaurátor megtervezi, hogy mit kell csinálni.

Retusálást és rekonstrukciót emlegetett. Az előbbi példa egy rekonstrukciót mutatott be. Milyen esetben van szükség a retusálásra?

Amikor a festmény megvan teljes egészében, csak a hibáit kell javítani. Ilyenkor a műveken megkülönböztető retusálást végzünk, tehát hogyha én közel megyek, akkor látom, hogy mi a kiegészítés, de ha már távolabbról nézem, akkor nem.

Amit a restaurátor tesz hozzá egy műalkotáshoz, az el is távolítható onnan?

Mindig úgy dolgozunk, hogy látható és eltávolítható legyen a munkánk. Ez morális kérdés a szakmában, és elvárás is: a kiegészítést mindig meg kell mutatnunk, de az esztétikai élményből nem szabad, hogy elvegyen a munkánk, illeszkednie kell az egészbe.

 

A mostani felújítás gyakorlatilag az egész Operaházat érintette. Restaurátori szempontból hol történtek a legfontosabb változások?

Az auditóriumban a leglátványosabb a változás, bár maguk a művészi képek, a nagy festmények jól voltak restaurálva már ’84-ben is. Kisebb hibákat természetesen itt is kellett javítani, meglepő módon például azért is, mert belelőttek diaboló lövedékkel, légpuskával, ugyanis így szedték le a galambokat…Viszont minden díszítőfestés nagyon le volt már szürkítve, ott volt az igazán sok munka. Csak itt 9 restaurátor és több mint 30 díszítőfestő dolgozott. 

A kutatás során kiderült, hogy sokkal élénkebb színeket használtak, és több aranyozás volt eredetileg.

A csillár fölötti, régen aranyszínű akantusz-sort, és több plasztikai díszítést lefestették barna festékkel. Ezeket újraaranyoztuk. A piros, kék, sárga színek visszakerültek a kazettákba, a konzolokra. A díszítőfestést az elmúlt fél évszázadban lebutították, az élénk színek helyett sápadt, pasztellszíneket használtak, és ez nagyon rosszat tett a háznak. Először nagyon féltek a megrendelők, de még a díszítőfestők is, mert közelről nagyon erősnek tűntek a színek, amiket most használtunk, de lentről nézve mindenki belátta, hogy tökéletesre sikerült. A gyönyörűen felújított csillár égői most fölfele világítanak, mint az eredeti terv szerint.

 

Miben különbözik a díszítőfestő és a restaurátor munkája?

A restaurátor a falképeket, festményeket, tehát a nagy műveket hozza rendbe manuálisan, és az elméleti munka is a restaurátor dolga. A díszítőfestők pedig frízeket, akantuszokat és más díszítő motívumokat készítenek, illetve ők végzik az aranyozást is.

Csillog-villog az épület belső tere. Amit arany színűnek látunk, az mind arany?

A legtöbb helyen igen, de azért nem mindenhol, mert bizonyos részeket, amiket állandóan fogdosnak, nem érdemes kiaranyozni. Az aranyozáskor használt arany pár mikronnyi vastag, tehát gyakorlatilag nem vesz levegőt, aki a munkát végzi, különben elszáll az anyag. Azt a pár mikront olyan könnyű leszedni, hogy nem érdemes a funkcionális helyeken igazi aranyat használni.

 

Ki tudna-e emelni egy olyan részletet vagy egy eldugottabb falfestést, amit az ember ha belép, esetleg nem vesz észre elsőre, pedig érdemes lenne megfigyelni?

Például a proszcéniumi (a zenekari árok feletti rész – a szerk.) festmények mostoha helyen vannak a néző szempontjából, hiszen ott vannak a reflektorok, de ezek is nagyrészt Lotz-képek, és gyönyörűek.

Azt ugyan nem lehet megnézni, de érdekes, hogy amikor lebontották a páholyok kárpitjait, rengeteg rajzot találtak, amik nem a festőktől származnak, hanem az ott dolgozók rajzolták. Mindenféle katonák, és egyéb jópofa graffitik rejtőznek a kárpitok mögött.

 

Van olyan munka, amiről elsőre nem is gondolnánk, hogy festők kezét dicséri?

Például rengeteg helyen, ahol márványt látunk, valójában márványfestés van. Olyan mintázatúra festik meg a felületet, ami illik az igazi márványfelületekhez. Ez nemcsak az Operára, és nem is csak a korszakra jellemző, nagyon gyakori jelenség.

Van kedvenc képe az itt láthatók közül? Akár a történet, akár az eredeti művész miatt, vagy bármilyen más szempontból?

Kedvenc képem kifejezetten nincs, de két dolgot ki tudok emelni. Egyrészt Scholtz Róbert személye nagyon érdekes: ő magát szobafestőként aposztrofálta, holott ő tervezte az egész ház díszítőfestését, és gyakorlatilag ő és Lotz Károly festették Budapest legszebb épületeit. A másik dolog, amit nagyon szeretek, az Lotz borzasztó könnyű keze. Majdnem, hogy egyedül festette az egész mennyezetet, és most, amikor csináltuk, lehetett látni, hogy szinte egy vonal sincsen kétszer meghúzva. Szeretem ezt a könnyed művészt. Ahogy mondani szokták, van a beethoveni gyötrődés meg a mozarti könnyedség – Lotz abszolút a mozarti típus.

A freskók és szekkók alkotói a magyar festészet legfontosabb alakjai. Lotz és Scholtz nevét emlegettük, rajtuk kívül kinek a munkáival találkozik, aki belép ide? 

Feszty Árpád képei díszítik a nagybüfét, vagyis a foyer-t, a főlépcsőházban Than Mór szekkóit láthatjuk, Székely Bertalan művei pedig az előcsarnokban és a róla elnevezett teremben is láthatóak. Rajtuk kívül Vastagh György, Ujváry Ignác és Kovács Mihály festményeivel találkozhatunk a nagyobb nevek közül.

 

Mit gondol, a többi operaházhoz és színházhoz képest milyen helyet foglal el a budapesti Operaház?

Abszolút az első helyen van. Legfeljebb az eredeti kis barokk színházak vehetik fel vele a versenyt, de a XIX. századi színházak közül nincs ehhez fogható.

Ön szereti az operákat?

Igen, nagy zenerajongó, ezen belül operarajongó vagyok régóta, úgyhogy a munkálatok előtt is gyakran megfordultam itt. Az biztos, hogy egy ideig most csak a nézőteret fogom nézni, de remélem, azért a közönség a zenére is tud majd figyelni!

 

Fotók: Németh Róbert / Roggs Fényképészet