Reflektorfényben Botka Sarolta élete – Hedry Máriával, az Árnyéksors írójával beszélgettünk

Kult

Reflektorfényben Botka Sarolta élete – Hedry Máriával, az Árnyéksors írójával beszélgettünk

Különleges bemutató egy különleges helyen: a Klebelsberg Kastély szalonjában a birtok hajdani tulajdonosainak története elevenedett meg Hedry Mária drámája nyomán. Az Árnyéksors Klebelsberg Kunoné Botka Sarolta Életutunk című visszaemlékezése alapján született az eredeti „díszletek” közé. Régen láttam már olyan színházi előadást, amelyet egyetlen pisszenés nélkül néz végig a közönség... Hedry Máriával a darab előkészületeiről beszélgettünk.

Gróf Klebelsberg Kunóné Lasztóczi Botka Sarolta Életutunk című visszaemlékezése nem sokak számára ismerős, annak ellenére, hogy Klebelsberg Kuno életművét ma már széles körben méltatják, felesége írása pedig olvasmányélményként is nagyszerű. Honnan az indíttatás a mű dramatikus feldolgozására és színpadra állítására?

Ez az első saját bemutatóm a kastélyban, amelynek a művészeti vezetőjeként dolgozom, és nem is én indítványoztam a napló feldolgozását, hanem Szollár Péter, a Klebelsberg Kastély igazgatója. Számunkra magától értetődő, hogy a Klebelsberg házaspár örökségével foglalkozunk, de amikor Péter megkeresett Botka Sarolta visszaemlékezéseinek színpadra állításának ötletével, nagyon megilletődtem. Természetesen mindannyian olvastuk a művet – amely valóban sodró erejű irodalmi alkotás –, de nem könnyű színpadra vinni, hiszen ez mégiscsak a közelmúlt történelmének egy szelete. Először megszeppentem ettől a felkéréstől.

Tudtam, hogy hatalmas a felelősség: a napló nem elegendő forrásanyag a darab megírásához,

sok mindennek utána kell még nézni, és nagyon nem egyszerű a közelmúlt eseményeihez hozzányúlni. Klebelsberg és felesége, majd a gróf halála után Sarolta nagyon zűrös korszakban éltek, ami a grófné visszaemlékezéseiből is kiderül.

Fotó: Krisztics Barbara 

Hogyan fogtál hozzá az anyag feldolgozásához?

Alapvető volt, hogy többször is elolvasom a naplót, ami nemcsak azért fontos, amit tartalmaz, hanem azt is meg kellett érteni, hogy mi nincs benne, minek kell utánanéznem. Egyrészt a lélektani vonatkozásokat olykor csak érezni, sejteni lehet belőle, másrészt – minthogy majdnem egy évszázadot ölel fel – ahhoz, hogy ebből a dokumentum jellegű írásból dramaturgiailag is működő történetet tudjak írni, sok mindennek utána kellett még olvasnom: ez az igazi írói feladat. Ezért elmentem a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Könyvtárába, ahol Klebelsberg levelezését őrzik, és napokig olvastam, jegyzeteltem ezeket. A darabban is szerepelnek idézetek a levelekből: különösen, amelyek a fiatalember rajongását érzékeltetik.

Másrészt a történelmi korszakokat is tanulmányoznom kellett, ami valóban kihívást jelentett, hiszen nem vagyok történész. Sokat olvastam többek között Ujváry Gábortól, Romsics Ignáctól, Bethlen István írásait, és természetesen Klebelsberg írásait. Nagy segítség volt az Arcanum adatbázisa, de

Botka Saroltáról szinte csak bulvárhíreket lehet olvasni, amelyek azonban értékes részletekkel gazdagították az összképet.

Többek között egy ilyen bulvárhírből derült ki, hogy Cebrián Róza, Hubay Jenő felesége éppen Saroltánál vendégeskedett, amikor telefonon érkezett a hír, hogy férje infarktusban meghalt a Szent István napi előkészületeket szervező megbeszélésen.

Fotó: Krisztics Barbara   

Hogy lehet ennyi forrásanyagot végül rendszerezett tudássá formálni? Mi volt a módszered?

Egy életképpel tudnék válaszolni erre a kérdésre. Emlékszem, hogy amikor elmentünk Válaszútra a családdal, Kallós Zoltán táborába, akkor én ott semmi mással nem foglalkoztam: kértem egy nagy csomagolópapírt, amit kiterítettem egy hatalmas asztalra, és elkezdtem írni a gyűjtésem eredményeit tőmondatokban, évszámokkal, hogy lássam, mi hogyan kapcsolódik. Az összefüggések feltárása volt a darab megírásának kulcsa, hiszen ez alapján lehetett felépíteni a fő vezérfonalat.

Az alapmű Botka Sarolta visszaemlékezései. Mit tudunk meg ebből az írásból?

A napló két részből áll: az első része a közös életük, a második Sarolta férje halála utáni életéről szól.

Amitől igazán érdekes ez az írás, és amiért érdemes volt színpadra rendezni, az éppen a megpróbáltatások közepette élő Sarolta szemünk előtt kibontakozó személyiségfejlődése.

A kor nagyasszonyaival ellentétben ugyanis ő nem szeretett feleségként reprezentálni, ezért amíg férje hivatalban volt, a hátteret, az otthon nyugalmát biztosította – inkább bezárkózott, visszavonult és csendben alkotott. Miután Klebelsberg Kuno meghalt és kitört a háború, kitelepítették – ahogy akkoriban az arisztokrata származású családok sarjait általában –, és szinte földönfutóvá vált. Ez a hatalmas kontraszt törést is eredményezhetett volna az életében, mégis az Életutunkból éppen az derül ki, milyen tartással, hittel és öntudattal viselte méltatlan helyzetét.

Fotó: Krisztics Barbara  

Mikor született az Életutunk?

Botka Sarolta Okányban töltött száműzetésében döntötte el, hogy megírja visszaemlékezéseit, miután látta, hogy férjét még halálában is bántják. Ezzel a naplóval olyan emléket szeretett volna állítani férjének, amely tisztára mossa Klebelsberg Kuno nevét az utókor számára. 

Az Életutunk első részéből egy idilli házasság képe bontakozik ki. A kevés kordokumentum és a saját írása alapján mit tudunk meg a szerzőről, Botka Saroltáról?

Úrilányként fiatalon ment férjhez Klebelsberg Kunohoz, de nem első látásra szövődött szerelem közöttük. Nagyon szépen leírja többszöri találkozásukat és a pillanatot, amikor bizonyossá vált kettejük számára, hogy összetartoznak. Amíg férje nem kezdett államügyekkel foglalkozni, valóban idilli életet éltek, utaztak, minden szabad idejüket egymásnak szentelték. Az nem szerepel ugyan a naplóban, de következtetni lehet rá, hogy Sarolta beteg volt, hiszen a hegyekbe és a tengerre járt. Gyermekük nem született. Volt egy közös játékuk, ami a naplóban is szerepel: képzeletbeli manókkal laktak együtt, ezekről mesélnek egymásnak – ez a darabban is megjelenik. Amikor Kuno hivatalba lépet, Sarolta sok időt töltött egyedül, és bár nem panaszkodik, érezhető, hogy nagyon magányos volt.

Az írás – akárcsak szerzője – szemérmes: ezért is adtam az Árnyéksors címet a darabnak. 

Majzik Edit Botka Saroltaként az Árnyéksorsban – Fotó: Krisztics Barbara 

Mi jelentette a legnagyobb kihívást számodra a darab megírása során?

Hatalmas felelősségként éltem meg ennek az anyagnak a feldolgozását. A pontosság, az, hogy ne fogjak mellé: ez volt az egyik legfontosabb szempont számomra az alkotás folyamán. Abban pontosnak lenni, ami nincs benne a naplóban, hanem a sorok között olvasva derül ki vagy egyéb feljegyzésekből, levelekből, elemzésekből: ez volt a legnagyobb feladat.

Ugyanakkor Sarolta naplója a férjéről szól, a darab viszont Saroltáról, 

ő a főszereplő, és ő vezeti végig a történetet, hozzá csatlakoznak a mellékszereplők. Majd' egy századnyi időt fognak át a színpadon életre keltett események. A kutatás során egyértelművé vált számomra, hogy Sarolta jobban a lelkére vette a férjét ért támadásokat és megpróbáltatásokat, mint a saját nehézségeit: ebből az érzésből születhetett meg a naplószerűen megírt Életutunk is.

Fotógalériánk az előadásról:

Petneházy Attila rendezte a darabot, de magad is végigkísérted a színdarab alakulását. Nem általános jelenség, hogy író és rendező ilyen szorosan együttműködik, hiszen a dráma megírása egyfajta alkotói feladat, színpadra állítása pedig másféle működést igényel – ilyenkor a rendező a domináns alkotó. Milyen volt a közös munka?

Tapasztaltam már, milyen az, amikor a rendező teljesen mást hoz ki a darabból, mint ami benne van, de az Árnyéksornál nem ez volt a helyzet: kiváló együttműködésben született meg a darab. Már az olvasópróbát is közösen tartottuk, és később is mindent megbeszéltek velem, ha valamin változtatni szerettek volna. Tényleg nem triviális élmény, de azt kell mondanom, hogy minden, ami nem általam került bele, csak építette a darabot. Ilyen például az idősíkok váltakozását segítő átmenetek. Az egyik kihívás ugyanis ennek a darabnak a színpadra állításában az volt, hogy aki nem olvasta az eredeti naplót, az is megérthesse, követni tudja az eseményeket, és azt hiszem, ez sikerült is.

Gajdó Delinke, Petneházy Attila és Majzik Edit az Árnyéksorsban – Fotó: Krisztics Barbara  

Nagyon pontos váltások vannak a darabban, elgondolkodtató kulcsmondatok hangzanak el – olykor bátor kiszólások egy máig kibeszéletlen, mostoha korszak romboló hatásáról. Szívszorító belegondolni, hogy miközben a kastély szalonjában ma színpadon látjuk az eseményeket, néhány évtizede éppen ott zajlottak, élőben. A díszlet hátteréből felsejlő könyvtárszoba ma is ott áll: innen hurcolták el hajdanán Klebelsberg könyveit – nem a németek, nem az oroszok, hanem a magyarok. Pontosan tudjuk, hogy a kastélyt is működtető Polgári Művelődésért Alapítvány többek között azon dolgozik, hogy visszaszerezze ezeket a könyveket – a darabban is megjelenő – könyvlajstrom szerint. Merőben más ilyen környezetben nézni a történéseket, de a főszereplőt alakító színművész megtalálása is nagy felelősség lehetett. Miért éppen Majzik Editre esett a választás?

Ismét azt kell mondanom, hogy szerencsés helyzetben voltunk, hiszen nem kellett keresgélni a megfelelő embert: Majzik Edittel korábban is dolgoztam – ő játszotta Zrínyi Ilonát is korábbi darabomban. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ezt a szerepet rá kell bíznunk. Most következik a csavar a történetben: Petneházy Attila rendezőt Edit javasolta, és nagyon örülök neki. Pontosan értette és finoman kezelte a darabban lévő árnyalatokat – nem mellesleg zseniálisan játssza a férfi mellékszerepeket. Úgy érzem, szerette ezt a munkát és szereti ezt a darabot. Gajdó Delinkét pedig, aki a női mellékszerepeket alakítja – és akit többek Szabó Magda monodrámájában, a Szelíden és szilárdan című darabban láthattunk –, közösen találtuk. A díszletet Libor Katalin tervezte, ahogy az összes eddigi darabomnak is ő volt a díszlettervezője. Igazi szoros és bensőséges hangulatú munka volt ez: nagyon szerettem. 

Milyen zenét hallunk az Árnyéksorsban?

Többféle zenemű ötlete felmerült, miközben a zenei hátteret terveztük, végül Hubay Jenő zenéjét javasoltam, és Attila annyira beleszeretett, hogy végig Hubay műveket hallunk végig az előadásban.

A Klebelsberg Kastély főépülete – Fotó: Krisztics Barbara 

A bemutatón érezhető volt a feszült figyelem: a közönség megilletődve figyelte az eseményeket. Egyértelmű, hogy ez a darab kultúrtörténeti kuriózum, és hogy aki még nem olvasta Botka Sarolta visszaemlékezéseit, azt arra inspirálja, hogy kézbe vegye. A szalonszínházi körülmények közé tervezett előadás további nagy előnye, hogy utaztatható, így olyanokhoz is eljuthat, akiknek nincs lehetőségük a kastélyban nézni meg az előadást. Mik a további terveitek a darabbal?

Szeretnénk, ha minél többen látnák az Árnyéksorsot és olvasnák Botka Sarolta visszaemlékezéseit, ezért itt, a kastélyban is többször műsorra tűzzük majd, de a következő évadban több helyszínre is szeretnénk elvinni, vendégelőadásként. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több fiatal megismerje Botka Sarolta és Klebelsberg Kuno életét, történetét határon innen és túl. Természetesen, határon túlra is szeretnénk elvinni az előadást.

Képgalériánkban megmutatjuk a Klebelsberg Kastélyt és csodálatos környezetét:

Ajánljuk még:

Tollaskígyó isten ajándéka, amit Madame du Barry ámbrával ízesített – a csokoládé világnapján ismerjük meg történetét is!

Ki ne emlékezne Lasse Hallström emblematikus filmjére, a Juliette Binoche főszereplésével készült Csokoládéra, amely szinte piedesztálra emeli ezt az édes-krémes mennyei csodát, hiszen valamennyi szereplő életét megváltoztatja pusztán azáltal, hogy megkóstolják. Mennyei íz, lágy krémes textúra, földöntúli élvezet – ezt az élményt éljük meg, ha egy-egy falat kiváló csokoládé kerül a szánkba, legyen szó akár – Gombóc Artúr után szabadon – töltött vagy töltetlen, gömbölyű vagy lapos, lyukas, keserű vagy édes, kockányi, vagy óriás tábla, belga ropogós, olvadós, Boci, netán Tibi csokiról. Hernan Cortes spanyol konkvisztádor egészen biztosan meglepődne, ha tudná, milyen lavinát indított el akkor, amikor egy kevés kakaóbabot tett a hajója csomagterébe. A csokoládé világnapján induljunk el azon a képzeletbeli úton, amelyen keresztül ez a mennyei édesség a mi asztalunkra is eljuthatott.