„Nincs nagy baj, csak sok kicsi…” – Deák Kristóffal és Nina Kovval beszélgettünk

Kult

„Nincs nagy baj, csak sok kicsi…” – Deák Kristóffal és Nina Kovval beszélgettünk

Oscar-díjas magyar rendező új nagyjátékfilmje kavarta fel az állóvizet január elején: egy ország beszédtémájává vált Az unoka, amelynek apropójául egy országhatárokat nem ismerő bűncselekmény szolgál. Az unokázós csalás azonban tényleg csak ürügy valami sokkal fontosabbnak a kibeszélésére: a mozitermet elhagyva alaposan nézzünk körbe, de elsősorban magunkba nézzünk. Deák Kristóf rendezővel és alkotótársával és feleségével, Nina Kov koreográfussal, társ-forgatókönyvíróval beszélgettünk.

Több helyen is megjelent már a „bosszúfilm” kifejezés a film kapcsán, de én nem ilyennek látom Az unokát. Az unokázós csalást nem lehet megbosszulni egy nagymozival, cserébe nézők tömegeit lehet szembesíteni azzal, hogyan bánik a társadalom az idősekkel. Ti hogyan viszonyultok az időskorhoz?

Deák Krist
óf: Bennem biztos, hogy van bűntudat, amiért nem foglalkozom eleget a saját nagyszüleimmel, szüleimmel. Bizonyára innen is ered ez a téma, hiszen magamon is érzem, foglalkoztat, hogy elveszítjük a kapcsolatot az idősebb generációval, miközben igényem volna rá. De mintha a világ tolna el, másik irányba – számomra ez is érdekes volt.

Nina Kov: Szerintem az átlagembernél sokkal szorosabb kapcsolatod van az idősekkel. Majdnem hetente találkozunk a nagymamáddal, pedig nagyon elfoglalt vagy.

Fotó: Krisztics Barbara

Deák Kristóf: Lehet, de így is azt gondolom, sokan mások érezhetik hasonlóan magukat.

Nina Kov: A bűntudat azért jó kiindulópont, mert az ember valóban soha nem tesz eleget az idősekért. Nekem már nem élnek a nagyszüleim, ezért inkább az idősödő társadalommal kapcsolatban merülnek fel hasonló gondolataim. Ahogyan bánunk az időseinkkel, az sokat elmond a közösségről. Ahonnan én jövök, a tánckultúrában nagyon-nagyon fontosak az idősek, hiszen szájhagyomány útján öröklődnek a személyes történetek és szakmai titkok. Amikor a mesterem elkezdett tanítani, még csak 6 éves voltam, ő pedig 70.

Deák Kristóf: Ez a filmszakmában is így van. Ezért nem a valóságtól elrugaszkodott ez a csapat öreg ember a filmben: mi ismerünk nagyon vagány, tetterős időseket, és szeretnénk majdan mi is ilyenek lenni.

Éppen a tudást említetted, Nina, miközben az egyik legerősebb sztereotípia az idősekkel kapcsolatban, hogy a tudásuk elavul, elértéktelenedik, hiszen a felgyorsult világban egyrészt már nem él együtt a három generáció, másrészt már nincs szükség a „régiek” tudására a mában való boldoguláshoz.

Deák Kristóf: Ez igaz, de ma már sok fiatal kezdi felismerni, hogy van mit tanulni az öregektől. És az idősek is sokkal jobban értik az ő világukat, mint gondolnánk. Nem véletlenül került bele a filmbe az a jelenet, amikor Papus (Jordán Tamás) profin passziánszozik a laptopján. A nagyapám nyolcvanévesen tanult meg e-mailezni, és szenvedélyesen játszott is a gépen. Egyébként Jordán Tamás az életben is előveszi a telefonját és passziánszozik vagy játszik valami mást, ha éppen forgatási szünetben vagyunk vagy közönségtalálkozóra utazunk. 

Fotó: Krisztics Barbara 

Több szempontból is különleges ez a film, a végkifejlet tekintetében mindenképpen: többesélyes megoldás kínálkozik az utolsó jelenetben, mindegyik lehetséges, sőt, valóságos. A nyugvópontot végül egy nagymama teszi fel az i-re úgy, ahogy azt mindannyian vágynánk – ha valamit elrontottunk, meg kell próbálnunk javítani a helyzeten. Ez volt a tanító szándék?

Deák Kristóf: Igen, ez a szándék benne van. Büszke vagyok rá, hogy ez kiderül a filmből. De lépjünk vissza egyet: fel kell tudnunk ismerni, hogy egy konfliktushelyzetben nem csak magunk vagyunk. Mindenben együtt vagyunk benne és ez felelősséggel jár. Csak akkor tudunk a hibáink után a jóvátétel útjára lépni.

Nina Kov: A múlt hibáit ugyanakkor – véleményem szerint – valójában nem lehet jóvátenni. Semmi mást nem tudunk csinálni, mint a jelenben iszonyatosan figyelni, hogy felismerjük, mikor valami nagyon kezd hasonlítani a múlthoz. A történelem nem úgy ismétli önmagát, sem személyes sem családi szinten, de még társadalmi szinten sem, akár egy fénymásolat, hanem úgy, hogy szinte észrevétlenül újraalkotjuk a helyzeteket. Ezért fontos felismerni a mintákat. Elengedhetetlen, hogy a vészjelző fények kigyulladjanak a fejünkben, és hogy helyesen döntsünk.

Amikor egy témához nagyon személyes kötődésünk van, mint most neked, Kristóf, akinek a nagyapja valóban unokázós csalás áldozata lett, sokkal nehezebb dolgozni. A problémaérzékenység nem elég, szükség van némi távolságtartásra is ahhoz, hogy mások számára is jól láthatóvá, érthetővé tegyük. Nektek hogy sikerült megtalálni a megfelelő távolságot?

Deák Kristóf: Az első pillanattól úgy álltam hozzá, hogy fikciót írunk. Amikor elkezdünk fogalmazni egy dialógust, már nem nehéz ez, hiszen megteremtődik a távolság, csak meg kell találni a megfelelő szavakat. Nem közvetlenül a saját magam drámájából dolgoztam, hanem egy hozzám nagyon közeli valakit, a nagyapámat bántották, így

én azt tudtam átérezni, milyen, amikor egy szerettedet bántják. Ilyenkor a legszelídebb ember is képes vadállattá változni

– legalábbis gondolatban mindenképpen – és akkor már semmilyen eszköz nem tűnik alantasnak, pláne, ha önvédelemről vagy igazságtételről van szó. A filmbéli nagyapa természetesen fikció, nem az én nagyapám. A nézőnek úgy kell felismernie, megszeretnie, akár a saját nagyapját.

Számomra a főszereplő fiú is ismerős, gyakorlatilag olyan volt, mintha az öcsémről mintáztad volna.

Deák Kristóf: Pontosan ez volt a szándék. Mindenki ismer valakit a környezetében, aki olyan szelíd és elveszett, mint Rudi, a filmben. Innen indult az egész gondolkodás: mit csinál egy ilyen szelíd ember, ha semmiféle eszköze nincs, mégis elindul igazságot tenni?

Fotó: Krisztics Barbara

Közben nézőként úgy tűnik, mintha maguk a színészek is beleszólhattak volna a figurák felépítésébe, nem steril rendezői szándékot követtek. 

Deák Kristóf: Én azt tanultam Angliában, hogy a színésznek, aki megkapja az adott szerepet, rengeteg munkát magának is el kell végeznie: a felkészülés, a karakter átgondolása nemcsak az én dolgom, hanem a színészé, hiszen ő építi fel saját magából  a karaktert. Rögtön az első, amit el szoktam mondani a színészeknek a szereplőválogatáson, hogy semmi sincs kőbe vésve, a forgatókönyv utolsó pillanatig egy javaslat, és ha valakinek van jobb javaslata, akkor nyugodtan bedobhatja.

Nina Kov: Nagyon fontos, hogy legyen ennyi játéklehetőség a forgatókönyvben, hogy a színész is hozzátehesse a maga részét.

Ezzel a módszerrel elég tág teret engedtek a spontaneitásnak. Van jelenet, amelyben olyan improvizációt láthatunk, ami benneteket is meglepett?

Nina Kov: A nyitó jelenetben, az örömtáncban Jordán Tamás és Voith Ági partnerek. Tamás nem egy Fred Astaire, Voith Ági viszont bármikor taníthatna engem is, annyira profi. Konkrétan semmit sem kellett hozzátenni a koreográfiájukhoz: igazi örömtáncosok voltak.

Deák Kristóf: Ugyanilyen spontán alakult Rudi és Papus, a nagyapja közötti beszélgetésben a becézés. Hetekig mondtam a színészeknek, hogy keressük meg együtt a megfelelő szót és végül az asszisztensem ötletéből asszociáltunk arra, hogy Pöcök. Olyan ez a becenév, ami hétévesen még cuki, de tizenhét évesen már akár ciki is lehet, illetve csakis bizonyos személyektől fogadjuk el – és pont ettől lesz igazi.

Így hat a film egyik fülbemászó mondata is, a „Nincs nagy baj, csak sok kicsi”. Ez is hasonlóan született?

Deák Kristóf: Egy régi hangmérnök kollégám mesélte, egy másik forgatáson vagy 15 éve, hogy a Széchenyi fürdőben egyszer kihallgatta a sakkozó idős bácsikat. Közöttük zajlott ez a beszélgetés: „Mi van veled, Pista? – Nincs nagy baj, csak sok kicsi.” Ebben minden benne van.

Fotó: Krisztics Barbara

Sokféle alkotói habitust ismerünk. Te hogy dolgozol, mi a rendezői módszered?

Deák Kristóf: Azt hiszem, a ritmus a legfontosabb rendezői eszközöm. A jelenetek pulzálása, a zene, a mondatok ritmusa teszi élővé a filmet, ez ad értelmet a vizualitásnak. Ahhoz, hogy ez kikristályosodjon, újra és újra át kell beszélni az egészet – a munka nagy része beszélgetés, de ezzel nem árulok el nagy titkot.

És hogyan dolgoztok együtt alkotótársakként? Nem triviális, hogy házastársak a közös munkában is ennyire sikeresek legyenek.

Nina Kov: Szerintem jó a beosztás közöttünk. Egyértelműen Kristófé az utolsó szó, bár én amolyan bulldog természetű vagyok: az utolsó percig lobbizok, ha valamit a film javára jó ötletnek tartok. Vizuális típus vagyok, sokkal inkább képekben gondolkodom, de a koreográfiai háttér miatt a ritmus számomra is nagyon fontos. Ugyanakkor én főként a karakterek ívét figyelem és azt, hogy a figurák hitelesek és igazak legyenek.

Mit tanultok egymástól, alkotókként?

Nina Kov: Én a türelmet tanulom Kristóftól. A türelmet és a szelídséget.

Deák Kristóf: Nina segít kimozdulni az alkotói válságból. Amikor leblokkolok, és ördögi körben találom magam, más irányba terel. Azt is tanultam tőle, hogy ne szeressek bele túlságosan egy ötletbe, tudjam elengedni, ha az nem szolgálja jól a film érdekeit.

Mi volt a legnagyobb kihívás az alkotás során?

Deák Kristóf: A főszereplőt megtalálni, az nagyon nehéz volt.

Bűnügyi szakértő is segített a munkában?

Deák Kristóf: Igen, volt kriminálpszichológus szakértő, aki a pszichopaták, a csalók és az ő gondolkodásmódjuk megértésében segített, de volt rendőrségi bűnügyi szakértő is. Megdöbbentő, hogy csak

az elmúlt másfél évben nyolcvan unokázós csalási esetben történt letartóztatás és a legnagyobb banda bevétele pedig majdnem egymilliárd forint volt.

A Mindenki legjobb élőszereplős rövidfilmként kapott Oscar-díjat. Ilyen sikert felülmúlni nem könnyű. Alkotóként mitől félsz a legjobban?

Deák Kristóf: Amíg van mondanivalóm, addig nyugodt vagyok. A titkos legnagyobb félelmem a közöny: nem szeretnék közönyössé válni a világ dolgai iránt. Szeretnék mindig olyan őszinte elhatározással és csillogó szemmel beszélni egy-egy témáról, mint a Mindenkiben, a Foglyokban vagy most, Az unoka estében, tehát, hogy legyen mindig olyan ügy, amiért körbe lehet hordozni a véres kardot.

Nina Kov: Egy filmrendezői karrier olyan, mint egy nyaklánc: akkor szép, ha egymás után fűzzük fel rá a gyöngyöket. Lehet a közepén egy nagyobb medál, de a gyöngysor teszi igazán értékessé. 

Fotó: Krisztics Barbara

Mit vártok a filmtől?

Deák Kristóf: Azt remélem, hogy sokan megnézik, és nagyon szeretném, ha az emberek beszélnének róla. Szerintem attól tud jó lenni egy film, ha nem feltétlenül hoz kész válaszokat, hanem gondolkodásra késztet.

Gondolom, most egy kis pihenő következik. Milyen terveitek vannak, mi a következő lépés?

Deák Kristóf: Ilyenkor, egy nagy projekt után szükség van egy kis nyugalomra, de rengeteg téma, ötlet van, persze, ami foglalkoztat és szeretnék majd külföldön is forgatni.

Amikor elvágyódsz, mi hiányzik az itthoni szakmai életből?

Deák Kristóf: Magyarország filmes nagyhatalom. Olyan magas szinten van ma itthon a szakma, hogy szinte Hollywood egyik kihelyezett tagozataként értékelhető a magyar filmipar. A legmagasabb színvonalú szaktudással rendelkeznek a magyar szakemberek. Az angol nyelven született filmeket azonban automatikusan ötvenszer annyian látják, mint a magyar nyelvű alkotásokat: ezért is vágyom külföldi forgatásra.

Ajánljuk még:

„A rendezőjelmez és a kőművesjelmez is jól megfér az életemben” – interjú Pálinkás Norberttel, a Katinka-film rendezőjével

Nemzetközi forgatások, vágószoba és betonkeverés – Pálinkás Norbert életébe ezek jól megférnek egymás mellett. Az év egyik leghíresebb magyar filmjének, a Hosszú Katinkáról szóló dokumentumfilmnek rendezőjét az egy.hu követői jól ismerhetik, legalábbis az egyik oldaláról: Kalaznói projektjét, parasztházának felújítását hétről hétre több ezer ember figyeli. Most a Katinka-film bemutatója kapcsán Norbit nagyvilági, rendezői életéről is faggattuk.