„Nincs itt semmi látnivaló: mindenki látnivaló” – Kiállításajánlónk

Kult

„Nincs itt semmi látnivaló: mindenki látnivaló” – Kiállításajánlónk

A Műcsarnokban látható Martin Parr: Strand az egész világ/Life’s a Beach című, tespedt és lankadt lelkünket életre keltő, a felfrissülés élményével megajándékozó, felforgató, optimizmusra hívó és egyben elgondolkodtató kiállítása, amely a világszerte ismert brit művész strandfotóiból válogat.

A strand a kikapcsolódás helye.

Egy testekből rendezett kiállítás, ahol a tárlat alakítója az emberi természet és a véletlen. Nincs itt semmi látnivaló: mindenki látnivaló. A látványba rendeződött testek tulajdonosai a nyár gyermekei, télen, hideg időben – érthető okokból – nem borul emberbe a strand.

Egy strandon bármi megtörténhet: egy strandon bármi megtörténik. Nyílt szín: a tér közös, a kényelem nem. A strand a homokban és napfényben megfogalmazott szabadság.

A Műcsarnok gondolt egyet, és a világhírű fotós, Martin Parr strandjait befogadta, közszemlére tette. Bentről élvezhető a tágasság. Lenyűgöző. A háborús fenyegetettségben, az emberi gonoszság fegyverre hasonlatosságában, hagyományok alakította fogalmaink megtagadásának korszakában, a huszadik századi történelem borzalmas epizódjaihoz fogható tehetetlenségben egy strandlakosságot ábrázoló fotókiállítás a legjobb lázadást. A kiállítás határozott elképzelést alkot a „nincs veszve semmi”- teóriájáról. Albert Camus A Minótaurosz avagy pihenő Oranban című esszéjében írja: „Hogy megértsük a világot, időnként el kell fordulnunk tőle.” Érdemes-e máshova fordulni, mint a strandok irányába?

Parr képein pompa és esendőség összeforr. Álló és fekvő alakok, férfiak, nők, gyerekek, az érzékiség, a kiszolgáltatottság, az ügyetlenség, a játék, a víz , a bőr rugalmassága, gödre, a test múlékonysága, árnyéka, „hibája”, konzerválhatatlan szépsége, egyszeri és megismételhetetlen csodája vibrál a képeken.

Külön-külön esettanulmányt érdemelne a fotó ábrázolta jelenet, képalany, az élet és komikuma ábrázolta ember.

Nincs beállítás, nincs műtermi fény: a véletlen diktált. Perr jókor volt jó helyen. Tisztában volt vele, hova kell néznie, hol van a kép, a képe.

Egy-egy munkája ízig-vérig festmény, a tájképfestészet legjobbjainak alkotásait idézi: nem egyről azonnal a tizenkilencedik században élt francia Eugéne Boudin tengerparti képei juthatnak eszünkbe.

Fotóin a részleges maradandóságra ítélt tárgyak, egy világítótorony, egy szélmalom, egy korlát zavarba ejthet: ezek a mi kapaszkodóink, ezek tartanak meg, hogy el ne felejtsük, kik vagyunk. Kik vagyunk a strandon, a törölközőnkön, a napszemüvegünkben, az idétlen öltözetünkben, koktéllal a kezünkben.

Élhetünk-e tárgymentesen, és mentesülhet-e a tárgy az embertől?

Nyugtalanító kérdések sora merülhet fel bennünk egy strandokon készült fotókból rendezett kiállításon. Leválásunk a tárgyainkról az anyjáról leváló gyermek tanácstalanságához hasonlatos, a tárgyaink közösségéből kikerülést kiskorúsításként éljük meg, gyermekmód botladozunk a tárgyaink, a ruháink, a személyiségünket körberajzoló „halott élőlények” hiányában. Halmozott hústárgyak vagyunk, nevetségességünkben szépek és gyönyörűek, mint Pilinszky János kerti széke, kint felejtett nyugágya, vasgolyója.

Ne feledkezzünk meg a tárlat kritikus, társadalombírálattal felérő üzenetéről. Az évtizedek munkáiból válogató kiállítás címe beszédes: Strand az egész világ. A fogyasztói társadalom nem tűr meg intimitást, takargatást, a magánszféra és a külvilág egybenyílt, a titok fogalma kiürült. Árucikké egyszerűsített, közszemlére tett életünk vonásaiban az egyediség, a Selbst tűnt el, felszívódott, mint a tengerparton kiömlött kóla, a bőrünkre felvitt naptej.

A strand azt hiteti el velünk, a napfény megrögzött szerelmeseivel, hogy a nyár soha nem érhet véget. Bocsánatos tévedés. Egyszer befejeződik a szezon, egyszer bezár a strand, egyszer bezár az élet.  

A kiállítás június 26-ig látogatható.

Ajánljuk még:

Magánpalotából fogkrémzöld bérház: egy Duna-parti történet fura urakkal

A pestieket immáron bő 50 éve megosztó szállodaóriás mögött, a pesti Duna-parton ősöreg ház áll szerényen, a klasszicista Pest egyik mindent túlélt tanúja. Legutóbbi felújításakor rejtélyes okokból fogkrémszínűre pingált, halványzöld falai némi kontrasztot alkotnak klasszicista stílusa szigorával, visszafogott eleganciájával, de annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük szegényt. Pedig érdemes elmélázni egy pillanatra az Apáczai Csere János utca 3-as száma előtt.