Nem véletlenül hallgat Hannibal Lecter Bachot popslágerek helyett – a klasszikus zene és a gonoszok összetartoznak

Mindenki számára vannak olyan dalok, amelyekről egy nyár, egy utazás, egy buli, egy születésnap vagy egy kapcsolat jut az eszébe. Olyan dallamok, amelyeket ha meghallunk, visszarepítenek az időben. Ez nem véletlen, az agykutatóknak hála ugyanis régóta tudjuk, hogy a zene képes emlékeket előidézni, egyesek szerint intenzívebben, mint az ízek vagy az illatok.  

Ráadásul dallamokkal mindent ki lehet fejezni. Hiába nem beszélünk egy nyelvet, ha a Föld másik szegletén élő ember meghallgatja ugyanazt a dalt, amit mi, hasonló érzések fogják a hatalmukba keríteni. Nem csoda, hogy a zene megkerülhetetlen a filmek világában is: erős eszköz, hiszen egyből a néző érzelmeire hat. Éppen ezért idővel a karakterábrázolás fontos eleme lett, hogy az adott szereplő milyen zenét hallgat.

Gyerünk a moziba be!

Már a némafilmes időszakban is élő zongorajáték vagy épp egy egész zenekar kísérte a vásznon történteket. Elég csak Buster Keaton vagy Charlie Chaplin filmjeire gondolni, ahol a képkockák közben hallott dallamok rásegítettek a jelenetek hangulatára.  Aztán a technológiai fejlődésnek hála az 1920-30-as években megjelentek a hangosfilmek, de a szimfonikus zenekarral előadott dallamok, zenei betétek továbbra is az amerikai szórakoztatóipar krémjéhez tartoztak, a klasszikus zene pedig rendkívül népszerű volt. Saját jogán jelent meg rajzfilmekben – például a Warner Brothers által gyártott Bolondos dallamokban vagy a Disney-féle Silly Symphony animációs sorozatban –, és

Arturo Toscanini karmester és Leonard Bernstein zeneszerző nevei olyan ismertek voltak, mint bármely akkori menő együttesé.

A hatvanas években azonban fordulat következett: a televízió és a tömegszórakoztatás térhódításával más műfajok kerekedtek felül, például az R&B és a rock. Lassacskán a klasszikus zene háttérbe szorult a popkultúrában, egyre kevesebben hallgatták azt csak úgy kedvtelésből a hálószobájukban vagy kerti partik alkalmával – de a mozivásznon továbbra is bérelt helye maradt. Bár a rendezők egyre kevésbé használtak klasszikus betéteket filmzenéik gerinceként, azokra fontos részfeladatokat osztottak: például érzelmes jelenetek aláfestőiként csaltak könnyet az emberek szemébe, vagy jelezték, ha egy karakter elit közegből származik. Ehhez sok rendező használt már meglévő, klasszikus darabokat, de új „klasszikusok” is születtek; gondoljunk csak A cápa főcímdalára, a Psycho zuhanyzós jelenetére vagy a Csillagok háborújából ismert Imperial March-ra.

Aki a komolyzenét szereti, csak rossz ember lehet?

A filmes főgonoszok és a komolyzene párosításának trendje két mérföldkőnek számító alkotásra vezethető vissza. Az egyik Fritz Lang 1931-es M című thrillerje, melyben a rejtélyes gyilkos Edvard Grieg Peer Gynt-jének A hegyi király csarnokában című tételét dúdolja, miközben áldozatait követi. A másik, még fontosabb mű Stanley Kubrick Mechanikus narancsa 1971-ből, amelyben a szexuális erőszakot és kínzást bemutató képsorok alatt Purcell és Beethoven melódiái csendülnek fel. Kubrick zsenialitását és eredetiségét másolva aztán a következő évtizedek rendezői két irányba indultak el: a klasszikus zenét szerető gonosztevők és a klasszikus zenével aláfestett vérontás felé. Mára

a komolyzene és a szadizmus, gonoszság, negatív karakterek párosítása szinte klisévé vált, annyiszor használják a filmesek.

Csak néhány példa erre: A Léon, a profi Norman Stansfieldje (Gary Oldman) a Kábítószer-ellenes Hivatal drogfüggő, korrupt dolgozója odavan Beethovenért, a BBC Sherlock-sorozatában Moriarty (Andrew Scott) A tolvaj szarka című Rossini-nyitányra táncol, miközben ellopja a koronaékszereket, Norman Bates (Anthony Perkins) a Holdfény-szonátát zongorázza a Psycho második részében. A gyilkos bennem él című film főszereplője, Lou Ford (Casey Affleck) csak Richard Strauss műveire tud relaxálni, a Végzetes vonzerőben a Glenn Close alakította Alex Forrest a Pillangókisasszonyt hallgatva tervezgeti bosszúját.

Miért működik jól ez a párosítás?

Mivel a komolyzene a mai napig a magaskultúra részét képezi, ezért ha egy szereplő ilyesmit hallgat, tudat alatt előkelő származásra, ízlésre, intelligenciára, műveltségre asszociálunk – még ha aztán ki is derül, hogy ezek a feltételezések nem igazak. Ha egy karakterről tudjuk, hogy a szimfonikus zene a kedvence, ennél sokkal többet is megtudunk személyiségéről, hiszen néhány taktus sokkal többet elmond a szereplőről, mint egy jól felépített monológ – például azt, hogy különb(nek gondolja magát) nálunk, különc, mert nem azt hallgatja, mint a tömegek, esetleg felsőbbrendűség jellemzi. És pont azért, mert valakit műveltnek gondolunk, sokkal félelmetesebb gonosz válik belőle a szemünkben.

Érezzük, hogy ő valódi ellenfél a főhős számára, olyan, akitől van miért tartani – ezért lehet izgalmas a film.

Egy okos gonosztevő jelenléte alighanem nagyobb aggodalomra ad okot, mint egy erős ellenségé, gondoljunk csak James Bond ellenfeleire, akik szinte mind kifinomult gonoszok voltak. A kém, aki szeretett engem negatív karaktere, Karl Stormberg (Curd Jürgens) például Bachot zongorázik, miközben végignézi, ahogy áruló társát megeszik a cápák. Hugo Drax (Michael Lonsdale), a Moonraker gonosza, aki XVI. Lajos egykori bútoraival rendezte be lakosztályát, gyakorta hallgatja Chopin Esőcsepp-prelűdjét, vadászatkor pedig egy csatlósával Strauss Imigyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményét játszatja mintegy aláfestésnek. De még a Daniel Craig főszereplésével készült 007-es filmekben is jellemzően gazdag, okos gonoszokkal kellett szembenéznie kedvenc ügynökünknek.

Ahogy az életünkre, úgy a filmvilágra is igaz, hogy attól félünk a legjobban, amit nem értünk, nem ismerünk,

így egy intelligens főgonosz kvázi báránybőrbe bújt farkasként nagyobb hatással lesz ránk, mint egy olyan negatív figura, akihez „csak” az erőszak párosul.

Így bár mostanra talán kicsit agyonhasználták a filmekben, a komolyzene és a gonosztevő párosítása még mindig eléri a kívánt hatást. Ugyanakkor számos ellenpéldával találkozhatunk: olykor a komolyzenét hallgató apuka csak intelligens, de teszetosza férfi (lsd.: Éles tárgyak), máskor a pozitív főhős is intelligens, komolyzene-hallgató ember, nem csak a negatív (lsd.: Sherlock). Mert a klasszikus zene jó – bármikor, bárki hallgathatja, nem lesz tőle főgonosz. Csak egy igényes ember – amilyenek a főgonoszok is.