„Nem hiszek a hitetlenségben” – Keller András hegedűművésszel beszélgettünk

Siratóénekek, passiók, operák, oratóriumok sora dolgozza fel a nemzetközi zeneirodalomban kultúrtörténetünk egyetemes témáját, a húsvéti misztériumot. Elemi erővel hatnak ezek a darabok. Hogyan élte meg ezt a zenét gyermekként?

Katolikus családban nőttem fel, rendszeresen jártam hittanórára, és akkor már tudtam valamit erről a misztériumról, hiszen még előtte édesapám már egészen kis koromtól magával vitt a kóruspróbákra is – ő volt ugyanis a pesti ferencesek Liszt Ferenc Kórusának alapítója, és élete végig énekelt a kórusban. Dr. Bucsi László karnagy úr vezette a kórust, én pedig nagyon sok időt töltöttem ott: ültem az orgonánál Gergely Ferenc mellett, és öntudatlanul is belém ivódott az a zene. Kicsi gyerekként ott ismertem meg a passiókat: sokáig a Máté-passió volt a nagy kedvencem. Vezényelni azonban csak mostanában, tavaly bátorkodtam a János-passiót, és jövőre tervezem a Máté-passió előadását.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Nagyon szerencsés vagyok, hogy muzsikusként minden nap ki tudom fejezni az istenhitemet a zene által.

A hang, amit a hangszerünkön megszólaltatunk, valójában mi magunk vagyunk, és ez a mi felajánlásunk. Amikor gyakorlok, nem magamnak játszom, hanem egy felsőbb minőségnek kell megfelelnem, ezért a gyakorlásnak sosincs vége, mert mi nem lehetünk tökéletesek, csak az eszményünk.  

Nem véletlen, hogy hagyományosan ez a legnagyobb ünnepünk, hiszen a húsvét bibliai történetében az emberi élet végletei kapcsolódnak össze: az önfeláldozás, a megváltás drámája a feltámadás misztériumával. Teljesség-élményt nyújt az ünnep az archaikus szokásrendszer és a kulturális narratívák minden szintjén. A zeneirodalom nagyszabású, húsvéti témájú művei közül melyiket tekinti a legerősebben e teljesség kifejezése szempontjából?

Természetesen ismét személyes kötődésemről tudok beszélni.

Számomra Joseph Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című oratóriuma hordozza a legerősebb érzéseket a húsvéttal kapcsolatban.

Ezt a zeneművet nagyon sokat játszottam a Keller Quartettel, világszerte. A sok remekmű közül valahogy ebben tudom a legmélyebb szeretetemet kifejezni, hiszen ebben egyszerre van benne Jézus és az Úristen, a szenvedés és az ember, az áldozat és a teremtés. Hatalmas szeretet van abban, ahogy a Haydn-mű eszköztelensége, teljes egyszerűsége képes a lényeget kifejezni – szavakkal nem lehet pontosan visszaadni azt az érzést, amely a Krisztus hét szava a keresztfán előadása közben hatalmába kerít, akár gyakorlás közben is.

 

Miért is zenélünk egyáltalán? Miért létezik művészet? Talán azért van, hogy valamilyen módon megmutassuk egymásnak, hogy milyen csodálatos az a lehetőség, amit kaptunk az Istentől, hogy itt, ezen a Földön élhetünk, és továbbadhatjuk amit kaptunk, amit ebből meríthetünk. A művészet másik különleges ajándéka, föl kell adni magunkat ahhoz, hogy hitelesen tudjunk zenélni. Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne váljon banálissá, hiszen a zene a legmélyebb emberi érzésekkel ajándékoz meg, mely szavakkal nem kifejezhető.

A Concerto Budapest Nagypénteki koncertjében a Haydn-mű mellett Wagner utolsó operájából, a Parsifalból is hallhatunk két részletet. Ez utóbbi a húsvéti misztériumot a Szent Grál-mondakörrel összekapcsolva dolgozza fel. Sokan foglalkoztak a témával a művészetben, és a mű is rengeteg előadást megért már keletkezése óta. Mondhatjuk-e, hogy a mű is változott az idők folyamán, nemcsak a zenének volt hatása a közönségre?

Ez általában a zenével kapcsolatban is fontos kérdés, nem kifejezetten a húsvéti művek kapcsán. A zeneműveknek is van históriájuk, amelyet mindenki alakít, aki életre kelti az egyes darabokat. Amikor egy mű egy adott térben és időben elhangzik, az ugyanúgy egyszeri és megismételhetetlen, mint a teremtés maga. A jelenlévők élményei által belekerül az emberiség véráramába: az abból merített élményt az emberek beépítik saját életükbe. Ezért tartom társadalmilag is nagyon fontosnak a művészetet, hiszen tanításai által képes a helyes úton megtartani az embereket, a társadalmak fejlődését.

Fotó: Concerto Budapest / Felvégi Andrea

Manapság gyakran összekeverik a szórakoztatóipart a művészettel, de előbbinek teljesen más a funkciója: kikapcsolódást kínál. A művészet ezzel szemben áldozatot kíván tőlünk és tanít bennünket az emberi jóra.

Amikor zenében mutatjuk meg a húsvétot, Jézus Krisztus szenvedéstörténete lehetőséget ad számunkra hogy önmagunkba nézzünk és ezáltal lehetőséget kapunk a megújuláshoz. Az ember mindig arra vágyik hogy megoszthassa magát az Úristennel és megoszthassa az érzéseit másokkal, erről szól a közösségi élmény, a zene is. Az emel fel, amit együtt érzel, együtt élsz át.  Ezeket a zenéket nem lehet enélkül megérteni vagy megérezni.

Ugyanakkor ezeknek a daraboknak keletkezésében, befogadásában és továbbéléséhez a vallásosság és annak megítélése is szerepet játszott. Voltak időszakok, amikor még a megtűrt státusra sem méltatta őket az aktuális hatalom – például a második világháború után évtizedekig a Máté-passiót sem játszották Magyarországon. Ma sokkal szekularizáltabb társadalomban élünk, mint amikor ezek a művek születtek. A mű hatása és megértése szempontjából van-e jelentősége annak, hogy vallásosak-e előadói vagy közönsége?

Egy zenekarban, amely a Passiót játssza, valószínű, nem mindenki vallásos, de nincs olyan művész, akit ne érintene meg ez a zene előadás közben. Nem hiszek a hitetlenségben. Nem hiszem, hogy az ember képes hit nélkül élni a Földön. Az más kérdés, hogy ezt a hitet hogyan éli meg, de hit nélkül nincs élet. Zenészként nem az a feladatunk, hogy meggyőzzük egymást az istenhitről, hanem, hogy engedjük hatni az élményt, amit a zene nyújtani képes, hiszen a zenében a szeretetünket mindenki felé szeretnénk kifejezni, vallási érzelmektől függetlenül. Ez egyszerre manifesztuma az Istenhez és embertársainkhoz szóló szeretetnek, és éppen ebben rejlik a zene páratlan közösségteremtő ereje. Így tud összekovácsolni más-más kulturális háttérrel és tapasztalattal érkező embereket. A zenekarban sem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy a zenében kapcsolódni tudjunk, és ez az életben is így van.

A műalkotások összeköthetnek minket Istennel és egymással: a bennünk rejlő szeretet összeadódik, és valahogy mégiscsak ez tartja fenn a világot.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

Hogyan érzékeli ezt a kapcsolódást a koncertteremben karmesterként?

Azt, hogy létrejött-e közöttünk valamilyen kapcsolat a közönséggel, azt nagyon jól lehet érezni, sőt a folyamatot is érzékelem, amelyben a közönség együtt van. Tavaly tavasszal volt egy nagyon érdekes élményem: Sosztakovics 10. szimfóniáját játszottuk, ami egy közel egyórás pokoli utazás. Az elején azt éreztem, hogy nehezen kapcsolódnak, nem értik, mit akarunk, de a végére olyan nagy lett a feszültség, hogy őrjöngve pattant fel a közönség, és hatalmas, elsöprő, közös örömben teljesedett ki a koncert. Nagyon jó érzés, amikor a sok idegen emberre így tudunk hatni a zenével, az előadásunkkal.

Az élmény talán nem korfüggő, de a tudás, a zenei műveltség nagyon is: nem véletlen, hogy egészen fiatal korban kell kezdeni a zenei nevelést ahhoz, hogy a zene élvezete és értése beépüljön az életünkbe. Hogy látja, hol tartunk ebben mi, magyarok?

A zene élvezete bármely korban alapvető élmény, ha figyelemmel fordulunk felé. Nyilván, amit a legfogékonyabb 5-6 éves korban tudunk elsajátítani, azt nehéz később bepótolni, ha kimarad. A zene ugyanis képes emberré formálni, és a korai együtt éneklés a gyerekkel olyan élményeket nyújt, amelyeket később nem tudunk pótolni. Legnagyobb vágyam, hogy a magyar zeneoktatás visszatérjen nagy tanítónk, Kodály Zoltán tanításához, amelytől az utóbbi évtizedekben sajnos eltávolodtunk.

Az egész oktatásunkra ráférne egy Kodály-reneszánsz,

hiszen az oktatás célja az embernevelés, és a művészeti, zenei oktatással érzékeny, erős  embereket tudunk nevelni. Ennek az országnak, és egy ilyen kis népnek, mint a miénk ez a valódi esélye. 

Bizakodó vagyok, mert egyre több olyan művészeti műhely van, ahol ez a tudás magas színvonalon teljesedik ki, és sok fiatalt képes bevonzani. Ha ezt képesek vagyunk megtartani és továbbvinni, nagyszerű embereket tudunk kinevelni.

Nyitókép: Concerto Budapest / Cseke Csilla