„Négyéves korom óta nem félek semmitől” – Csernus Mariann-nal beszélgettünk

A Vizsolyi Biblia több mint 350 előadást ért meg, és még mindig mondod. Milyen gyakran állsz színpadra?

Nemrégiben föl is hívott ismét Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója, aki hajdan tanítványom volt a Nemzeti Stúdiójában, hogy szeretné, ha elmondanám a Vizsolyi Bibliát a Pesti Magyar Színházban, és mondtam, hogy persze, ha szeretnéd, hogy holnap mondjam el, akkor akár holnap is elmondom. Így kezdődik: „Kezdetben teremté Isten az mennyet és az földet, a föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta” – és így tovább. Amíg kocsim volt, beutaztam vele az egész országot, mindenhová elmentem, ahová hívtak, hiszen ez mindenkit érdekelt, és nem csak vallási okokból. Nagyon kevés olyan község, falu és város van, ahol nem mondtam volna el. Addig mondom, amíg megkérnek rá: életem végéig.

Legutóbb azonban nem Zalán kért, hanem Navarrai Mészáros Márton újságíró, szerkesztő, aki számos kulturális programot szervezett az elmúlt években, köztük olyanokat, amelyeken én is részt vettem. Az ötlete alapján jutott el az előadás a Bethlen Téri Színházba, ahol – a VII. kerület kulturális alpolgármestere, Szűcs Balázs támogatásával együtt – tárt karokkal fogadták az átszerkesztett produkciót, amit Vizsolyi Biblia 2.0 címmel játszom. Megbízható, rendes, összeszokott társasággal ismerkedtem meg ebben a parányi teátrumban. Eddig három ottani előadáson vagyok túl, a következő évadot most tervezzük.

Ennyi színpadon töltött év után van-e még benned drukk színpadra lépés előtt?

Már nem nevezném drukknak, inkább egy jóleső, várakozással teli feszültséget érzek azzal kapcsolatban, hogy most bemegyek, és elkezdem mondani a számomra oly kedves szöveget.

A tévedhetetlen szövegmemória a védjegyed. Hogy emlékszel, mikor kezdődött a versmondás és a szövegmondás iránti szenvedélyed?

A szövegtanulási képességem olyan adottság, ami nagyon ritka: tökéletesen rögzít az agyam, könnyen tanulok és nem felejtek – meg kell tehát becsülnöm ezt az istenadta tehetséget. A családban több műszaki értelmiségi is volt, többek között édesanyám öccse, Dénes Emil nagybátyám matematikus volt, a Sorbonne-on végezett. Ő volt az, aki valószínűségszámítással kiszámította, hogyan lehet a Dunába robbantott hidakat kiemelni. Édesanyám, Dlabács Mária Weiss Manfrédnál volt német-francia levelező, nagyapám, Dlabács Gusztáv pedig, aki akkor a Drasche Téglagyár vezérigazgatója volt, már hároméves koromban németre tanított, ami a második anyanyelvemmé vált, ma is ugyanúgy beszélem. A nyelvek iránti fogékonyságom tehát már elég korán megmutatkozott.

A Veres Pálné Leánygimnáziumban érettségiztem, és már akkor tudták rólam, hogy nagyon szeretem a verseket, és úgy irodalomból mint nyelvtanból remekelek, cserébe a matematikával hadilábon álltam, ezért a matematika érettségin igazgatónőm, dr. Hajcs Ilona azt mondta, hogy inkább szavaljak el egy Ady-verset – így abszolváltam az érettségit. Amelyik szöveget egyszer megtanultam, azt sosem felejtem el, mai napig mindegyiket el tudom mondani. Később, második férjem, Somlyó György műfordító mellett franciául is megtanultam, de már nem anyanyelvi szinten, viszont az egész francia irodalmat ismertük, és nagyon sokat utaztunk külföldre, rengeteg barátunk volt irodalmi körökben. Spanyolul is megtanultam, de tavaly, amikor egy latin-amerikai lánnyal találkoztam, már be kellett látnom, hogy a maximum, ami eszembe jut, az a Cómo estás? és az Hablo algo de español. Ha nincs az embernek kivel beszélnie, elfelejti a nyelveket. A szövegek tehát egész életemet meghatározzák.

Mi a rutinod, hogy tanulsz szöveget?

Az egészet kell látnom, egyben, nem oldalanként vagy részenként memorizálom. Mindig az egészet mondom és így rögzül. Amikor készülök egy előadásra, csak mondom a szöveget folyamatosan, ennyire egyszerű.

Vitéznek szólítottad édesapádat, akiről többször is elmondtad, hogy elképzelhető, hogy zenei tehetség volt: tőle kaptad az első zongorádat is. Szigorú ember volt Vitéz?

Jó humorérzéke volt, amit örököltem is tőle. Tűrte, hogy Vitéznek szólítsam, de szigorú volt, olykor korbáccsal is kaptunk az öcséimmel. Tudta, hogy abszolút hallásom van, és hozatott nekem egy Rösler pianínót, és persze szerződtetett mellé egy zongoratanárnőt is, Löwinger Erzsikét, akit zsidó származása miatt a háborúban nagyapám téglagyárának udvarán végeztek ki.

Fotó: Roggs Fényképészet

Gyakorlatilag gyerekként kellett szembenézned a háború démonával, sőt, találatot is kaptál. Hogy lehet ezt átvészelni?

A Batthyány utcában laktunk, és a család lement a pincébe, az óvóhelyre. Én untam már az ottlétet, és fölmentem, de azonnal találatot kaptam.

Mai napig ott a szilánk a hátamban, a tüdőm alatt, minden röntgen kimutatja. Áldott szerencse, hogy nem a tüdőmet érte, akkor most nem beszélgetnénk itt.

Nem féltél kimenni?

Én egészen kicsi korom óta nem félek semmitől, ugyanis négyéves koromban Dlabács nagyapám egy este kivitt a kertbe – hatalmas, másfél holdas kertünk volt a soroksári Dunakanyarban –, kiállt a verandára, mondván, hogy „én itt fütyülök, ezt hallani fogod, és menj szépen körbe”. Körbe is mentem, mert úgy éreztem, ez nagyon fontos dolog lehet, és nagyapám nagyon tudott hatni rám. Azóta én nem félek semmitől. Rágyújthatok? Nem zavar a füst?

Nyugodtan, ha neked jól esik. Mióta dohányzol?

Már a Veres Pálné Leánygimnáziumban is szívtam: bementünk a lánymosdóba öten, becsuktuk az ajtót, és egyszer csak érkezik az igazgatónő. Kinyitja az ajtót, és elborítja a füst, mire összecsapja a kezét és azt mondja: „Édes gyermekeim, ezekkel a nárkotikumokkal ölitek a szervezeteteket!”. Aztán csak azt látja, hogy számolok valamit, és kérdezi: „Mit számolsz, édeském?” Mire én: „Egyrészt nárkotikumokat tetszett mondani, másrészt a hat darab e-betűt. Tetszik tudni, ez a legrondább magyar betű”. Tehát már akkor is a nyelv érdekelt a legjobban.

Sok művészhangot elrontott a cigaretta, de a te orgánumod tiszta maradt. 

Azt hiszem, alkati kérdés is, de nem sokat szívok: napi 5-6 cigarettánál több nem fogy.

Fotó: Roggs Fényképészet

Nagyon gyorsan, az érettségi után már szerződést kaptál a Pesti Színházban, mondhatni előképzettség nélkül. Hogy történt ez a fordulat?

Ezt is az igazgatónőnek, dr. Hajcs Ilonának köszönhetem, ugyanis az érettségi évében Aquincumban előadtuk Babits Mihály Laodameia című lírai drámáját, és ezt a produkciót nemcsak a hozzátartozók látták, hanem az akkori irodalmi élet nagyágyúi is. Török Sophie, Déry Tibor, Örkény István ugyanúgy a nézőtéren ült, mint Egri István rendező is, aki elküldött Devecseri Gáborhoz, a Pesti Színházba azzal az üzenettel, hogy azonnal szerződtessenek le. Így is történt. 

Gyerekként is vágytál rá, hogy színpadra állhass, és színésznő légy?

A szüleim inkább óvtak a színpadtól. Nem mondták meg, hogy mi legyek, de nyilvánvalóan nem a színi pályára szántak. Anyámnak azonban volt egy barátnője, Kató néni, aki színésznő szeretett volna lenni, de azt hiszem, a férje közbelépett, és meghiúsult az álma. Ő nagyon nagy segítségemre volt: amikor megtanultam egy szöveget, ő meghallgatta, ellátott tanácsokkal, sokat köszönhetek neki. Azt hiszem, neki is szerepe volt abban, hogy végül a színpadon kötöttem ki.

Kik a kedvenc költőid?

Arany, Babits és Ady verseit is sokat mondtam, közülük talán Adyval a legérdekesebb a viszonyom, mert úgy érzem, nálam egy kicsit mindig megbicsaklik. Nem tudom megmagyarázni, miért. Két pofátlanul fiatal költőtől is olvastam mostanában: Nagy Lea és Győrffy Ákos verseskötetei talán még mindig a konyhában vannak, ha nem dobtam fel őket valamelyik könyvespolcra. 

Rövid időn belül a Nemzeti Színházba szerződtél, amelynek ma már örökös tagja vagy. Azonban nem a háború volt az egyetlen drámai fordulat az életedben, amit a történelmi események okoztak: a testvéreid ’56-ban disszidáltak, és ennek a pályád alakulása szempontjából is jelentősége volt később.

Igen, három fiútestvérem, Zoltán, Róbert és Gusztáv örökre elhagyták az országot, közülük utoljára Róberttel találkoztam ’62-ben, Párizsban. Róbert az amerikai titkosszolgálathoz került, és ezt az elvtársak nyilván tudták, és persze sérelmezték is, így aztán ’62 és ’75 között nem kaphattam komolyabb szerepet a színpadon. Major Tamás nem rúgott ki, nem bántott, és nem is engedte, hogy bántsanak, de nem tudott érdemi szerepeket adni. Nem haragszom érte, őt igazán nem lehet okolni semmiért, nagyon korrekten viselkedett a körülmények ismeretében.

Fotó: Roggs Fényképészet

Akkor sem féltél, hogy esetleg bánthatnak a testvéred miatt?

Egyáltalán semmilyen félelemérzés nincs bennem, és akkor sem volt. 

Nem végeztél Színművészeti Akadémiát. Sosem érezted hiányát az előképzettségnek? Abban az időszakban sem, amikor politikai okokból mellőztek?

Semmi hiányérzetem nem volt emiatt, ugyanis összességében minden nagyon simán ment a pályámon, így nem volt okom azt gondolni, hogy hátrányomra válik a képzés hiánya. A kontextussal pedig tisztában voltam.

Ma már tudjuk, hogy a mellőzöttség számodra termékeny időszakot hozott: megszülettek az önálló estjeid és még inkább kiteljesedtél a szövegmondásban, az egyszemélyes produkciókban.

Nagyon komoly barátságban voltam Weöres Sándorral és Amyval, és Sándor ideadta a Psyché kéziratát. Így született meg az egyik legtöbbet játszott önálló estem. Több mint ötszáz alkalommal adtam elő a Psyché-t 1972 óta. Előtte és utána is több önálló estem volt: talán először a Születésnapi óda, aztán a Költőnk és kora, majd a Ditirambus a nőkhöz, aztán a Vizsolyi Biblia, amit 1982-től 2017-ig mondtam. A mostani, ahogy említettem, felújított változat. De volt még a Megtört asszony és a Változások is. Tulajdonképpen olyan sok önálló esten vagyok túl, hogy némelyik már összefolyik, az évszámokra pedig ritkán emlékszem.

Joó László színművésszel közös lányod, Joó Katalin ugyancsak tehetséges színésznő volt, csodálatos hanggal megáldva. Te nem a zenés színházad választottad, bár a zongorajáték végigkísérte életedet, de talán nem is merült fel ez az irány, Katalinnak azonban felajánlották a zenei képzést, és visszautasította. Szerinted miért?

Azt hiszem, nem mert énekesi pályára lépni, pedig Nádasdy Kálmán, az Operaház fő zeneigazgatója mondta neki, hogy „Kati, az Isten szerelmére, ne az anyját akarja utánozni! Színésznő annyi van, mint égen a csillag. Én megfogom a maga kezét, és elviszem a Konzervatóriumba, ahol maga nem országos, hanem nemzetközi hírű énekesnő lesz!” Erre az volt Kati válasza, hogy „Ne tessék velem hülyéskedni! Majd én fogom magam és elkezdek énekelni, hogy lá, lá, lá?” Vagyis nem lett belőle semmi.

Fotó: Roggs Fényképészet

1988-ban tragikus körülmények között veszítetted el egyetlen lányodat, majd öt évig kutattad a körülményeket, kerested a magyarázatot és erről könyvet is írtál, Ki voltál, lányom? címmel. Megtaláltad azt a magyarázatot, amit kerestél?

Nem. Nincs rá magyarázat. 

Segítene, ha volna?

Nem hiszem. Különben is, a magyarázatok olyanok, hogy egyszer csak átfordulnak magyarázkodásba, amire végképp semmi szükség.

Tudomásul kell venni, hogy ez így történt. Nincs feldolgozva, soha nem is lesz. Itt van velem örökké.

Hosszú évekig kitartó társad volt egy-egy puli. Nem hiányzik, hogy most nincs melletted egy imádott kutya?

Az orvos barátom, dr. Kapiller Zoltán akart hozni nekem, de nem engedtem. Egy puli átlagosan 12-14 évig él, van, amelyik megéri a 15. életévét is, és tudom, hogy a pulik a gazdájuk után halnak. Én nem hagyok itt pulit.

A szövegmondás mellett mi tart ennyire fitten? 

Rengeteget gyalogolok. A színház nem is tudja, hogy a taxiból, amit fizet, én útközben sokszor kiszállok és hazagyalogolok. Nem igénylek nagy társaságot, de örülök, ha időnként feljönnek a barátaim – van köztük apáca, volt balettművész és öltöztető is. Soha nem voltam túl nagy étkű, most is rendszeresen és mértéktartóan eszem. Ja, és a legjobb: azt, amit szeretek! Azt csinálhatom, amit szeretnék, senki nem korlátoz. Emellett itt vannak a madaraim az erkélyen, és szeretek itt ülni és nézni a hibiszkuszaimat, amiket Tunéziából hoztam, repülőn, negyven évvel ezelőtt. És a mai napig meglehetősen sokat olvasok.