Sebet ejteni egy nép eleven testén nem nehéz – elég egy járvány vagy egy háború, mely megtizedeli tagjait. A cigányok érdekes nép. Azt hiszem, öreg lelkek születnek soraikban fiatal testekbe, életerős, alkalmazkodásból utolérhetetlen közösségeket alkotva világszerte. Kultúrájuk egyszerű és vidám, viseletük, zenéjük, táncaik elevensége azonban senkit se tévesszen meg: kívülről vajmi kevéssé tudjuk megismerni és kiismerni ezeket az embereket, akikkel mi egészen biztosan együtt éltünk már a honfoglaláskor is, de még előbb ismerhettük őket, a kalandozások korában.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A cigányokról
A cigányok Észak-India Pandzsáb régiójából származnak, mint nomád nép, és az i. sz. 8-10. század között kerültek Európába. „Cigányoknak” nevezték őket, mert az európaiak tévesen azt hitték, hogy Egyiptomból származnak. Egy része keresztény, más részük muszlim, akik Perzsián, Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül vándorlásaik során tértek át. Többféle cigány népcsoport vert gyökeret Európában, de nyelvük egységesen a romani. A magyar „cigány” elnevezés eredetije a görög ατσινγανος „atszinganosz”, amelynek jelentése 'érinthetetlen'. Feltehetően egy olyan pogány vagy eretnek vallási közösségre vonatkozott, amely tagjaival a keresztényeknek nem volt szabad érintkezniük, vagy már eleve Indiából akként vándoroltak el.
A cigány szó származékai a Magyar Etimológiai Szótár szerint: „cigányos; cigánykodik (‘kunyerál, alkudozik, hazudozik’). Délszláv kölcsönszavunk: szlovén cigan, de a szó hangalakját befolyásolhatta a többes számú román ţigani [cigany] alak is. Ezek forrása a bizánci görög cinganosz, amelyből az olasz zingaro, spanyol cingaro és a német Zigeuner is ered; a görög szó etimológiája tisztázatlan. A cigány népet övező ősi előítéletek alapján a szó gyakran értéktelenséget vagy helytelenítést fejez ki összetételek előtagjaként: cigánybúza (‘kalászos gyomnövény’), cigánymeggy (‘apró szemű, keserű meggy’), cigányzab (‘vadzab’), cigányútra megy a falat (‘a nyelőcső helyett a légcsőbe jut, görcsös köhögést okozva’).”
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Sorsukat életformájuk pecsételte meg.
A nomád életmódtól egyre távolodó letelepedett népek ugyanis nem nézték jó szemmel a szabadabb életet élő nomád cigányokat, főként azért, mert vajmi kevéssé mutattak hajlandóságot az asszimilációra. A nemtetszés pedig Európa szerte megvetéssé, helyenként és időnként gyűlöletté fajult. A valóban nomád romák száma az 1900-as évek elejére sok helyen csökkent, bár sok úgynevezett szedentív roma gyakran szezonálisan költözött – foglalkozásától függően. Sok roma hagyományosan kézművesként dolgozott, kovács, suszter, bádogos, lókereskedő és szerszámkészítő volt. Mások előadóművészek, például zenészek, cirkuszi állatidomárok és táncosok voltak.
1939-ben körülbelül 1-1,5 millió roma élt Európában: mintegy felük Kelet-Európában, különösen a Szovjetunióban és Romániában. Emellett Magyarországon, Jugoszláviában és Bulgáriában is jelentős roma közösségek voltak.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A cigányok üldöztetése a II. világháború előtt
A cigányok üldözése a háború előtti Németországban és Európa-szerte megelőzte a náci hatalomátvételt 1933-ban. Például 1899-ben Bajorországban a rendőrség megalakította a Cigányügyi Központi Hivatalt (Zigeunerzentrale), hogy koordinálja a rendőrségi fellépést a Münchenben élő romák ellen. Ez a hivatal összeállított egy központi nyilvántartást a romákról, amely egyre bővült, és más német tartományok romáira és szintikre vonatkozó adatokat is tartalmazott.
Miután 1933-ban a nácik hatalomra kerültek, a németországi rendőrség megkezdte a nácizmus előtti törvények szigorúbb végrehajtását a romákkal szemben.
A nácik a romákat „idegen vérűnek” (artfremdes Blut) és ezért fajilag „nemkívánatosnak” minősítették.
A német vér és a német becsület védelméről szóló törvényt, a nácik által 1935 szeptemberében elfogadott két nürnbergi faji törvény egyikét novemberben kiterjesztették a roma lakosságra is.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A nácik fő gondja az összes roma ember szisztematikus azonosítása volt, akiket „cigányoknak” bélyegeztek. A „cigány” fogalmának meghatározása tehát elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a roma lakosság szisztematikus üldözését el lehessen végezni. Ennek érdekében a nácik a „faji higiéniához” (Rassenhygiene), más néven eugenikához fordultak. Ennek az áltudománynak a segítségével igyekeztek fizikai jellemzők alapján meghatározni, hogy ki a roma.
Dr. Robert Ritter, a Tübingeni Egyetem orvosa lett a romák tanulmányozásának központi alakja. Az ő szakterülete a kriminálbiológia volt, vagyis az az elképzelés, hogy a bűnözői viselkedés genetikailag meghatározott.
Ritter 1936-ban az Egészségügyi Minisztérium Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóközpontjának igazgatója lett, és megkezdte a romák faji tanulmányozását. Ritter vállalta, hogy felkutatja és faji típusok szerint osztályozza a Németországban élő cigányokat, gyakran együttműködve a rendőrséggel. Becslése szerint a németországi roma és szinti népesség akkoriban körülbelül 30 000 fő volt. Orvosi és antropometriai vizsgálatokat végzett a romák osztályozására tett kísérletei során.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Kutatócsoportja interjúkat készített a romákkal genealógiájuk meghatározása és rögzítése érdekében, gyakran a letartóztatás és a koncentrációs táborokba való bebörtönzés veszélye mellett, amennyiben nem azonosították rokonaikat és utolsó ismert lakóhelyüket. Tanulmánya végén Ritter kijelentette, hogy bár a romák Indiából származtak, és ezért egykor árják voltak, az Európába való hosszú vándorlásuk során a kisebb népekkel való keveredés miatt megromlottak.
Ritter becslése szerint a németországi romák mintegy 90 százaléka vegyes vérű, következésképpen „degenerált” vér és bűnözői tulajdonságok hordozója. Mivel állítólag veszélyt jelentettek, Ritter azt javasolta, hogy erőszakkal sterilizálják őket.
A fennmaradó tiszta vérű romákat Ritter szerint tovább kellene vizsgálni. A gyakorlatban kevés különbséget tettek Ritter úgynevezett tiszta vérű és vegyes vérű romák között. Mindannyian a náci üldözési politika, majd később a tömeges gyilkosság tárgyai lettek.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
1936-ban a nácik a németországi rendőri hatalmat Heinrich Himmler SS-főnök és a német rendőrség vezetője alá összpontosították. Következésképpen a romákkal szembeni rendőrségi politikát is központosították. Himmler a Cigányügyi Központi Hivatalt Münchenből Berlinbe helyezte át. Berlinben a bűnügyi rendőrség (Kripo) részeként létrehozta a Cigányügyi Központi Birodalmi Hivatalt a Cigány Kártevők Visszaszorítására. Ez a hivatal átvette és kiterjesztette a bürokratikus intézkedéseket a romák szisztematikus üldözésére.
A romák röviddel a törvények 1935-ös elfogadása után a nürnbergi faji törvények hatálya alá kerültek. Rájuk is vonatkozott az örökletes betegségekkel születendő utódok megelőzéséről szóló törvény és a veszélyes megrögzött bűnözők elleni törvény. Sok romát, akik az állam tudomására jutottak, sterilizálni kellett.
Röviddel az 1936-os berlini olimpiai játékok megnyitója előtt a rendőrség elrendelte az összes roma letartóztatását és erőszakos áttelepítését a Marzahnba, egy kelet-berlini temető és szennyvíztelep közelében lévő nyílt mezőre. A rendőrség körbevette az összes roma tábort, és a lakókat és szekereiket Marzahnba szállította, másokat pedig a lakásaikban tartóztattak le. Egyenruhás rendőrök őrizték a tábort, korlátozva a szabad ki- és bejárást, míg magát a tábort a bűnügyi rendőrség (Kripo) felügyelte. Az ott bebörtönzött romák közül sokan továbbra is minden nap munkába jártak, de minden este vissza kellett térniük. Később kényszermunkára kényszerítették őket a fegyvergyárakban.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Németország-szerte mind a helyi polgárok, mind a helyi rendőrségi alakulatok elkezdték a romákat önkormányzati táborokba kényszeríteni. Később ezek a táborok a romák kényszermunkatáborává alakultak át. Marzahn és a más városokban 1935 és 1938 között felállított cigánytáborok (Zigeunerlager) a népirtás felé vezető út egyik előszobája volt. A marzahni férfiakat például 1938-ban Sachsenhausenbe küldték, családjaikat pedig 1943-ban Auschwitzba deportálták. A romákat is letartóztatták, mint „aszociálisakat” vagy „megrögzött bűnözőket”, és koncentrációs táborokba küldték őket.
Németországban szinte minden koncentrációs táborban voltak roma foglyok. A táborokban minden fogoly különböző formájú és színű jelvényeket viselt, amelyekkel a fogolykategória szerint azonosították őket.
A romák jellemzően fekete háromszög alakú foltot viseltek, amely az „aszociálisok” jelképe volt.
Romák tízezreit gyilkolták meg a Szovjetunió és Szerbia német megszállás alatt álló területein, és további ezreket az auschwitz-birkenaui, chelmnói, belzeci, sobibori és treblinkai haláltáborokban. A romák ellen elkövetett bűnök a második világháborút követő első évtizedekben Európa-szerte ismeretlenek maradtak.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A romák sorsa a németek által megszállt európai területeken
Európa német megszállás alatt álló területein a romák sorsa a helyi körülményektől függően országonként változott. A német hatóságok általában internálták a romákat, és kényszermunkásként alkalmazták őket Németországban, vagy Lengyelországba szállították őket kényszermunkára vagy „a végső megoldás” céljából. A német és osztrák zsidókkal szembeni német politikával ellentétben, amelyben az úgynevezett kevert vérűek mentesültek a deportálási intézkedések alól (bár a kényszermunka alól nem), az SS és a rendőrség sok huzavona és zűrzavar után úgy döntött, hogy a „tiszta vérű” cigányok ártalmatlanok, a „félvérek” pedig – függetlenül a vér „keveredési” arányától – veszélyesek és ezért deportálhatók.
A német katonai és SS-rendőrségi egységek legalább 30 ezer romát lőttek le a balti államokban és a megszállt Szovjetunió más területein,
ahol az Einsatzgruppen és más mobil gyilkos egységek a zsidók és kommunisták meggyilkolásával egy időben romákat is gyilkoltak. A megszállt Szerbiában a német hatóságok 1941-ben és 1942 elején roma férfiakat öltek meg lőgyakorlatok során. A Szerbiában meggyilkolt romák teljes száma ismeretlen: a becslések ezer és 12 ezer között mozognak.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Franciaországban a Vichy-francia hatóságok fokozták a romákkal szembeni korlátozó intézkedéseket és a romák zaklatását a kollaboráns rezsim 1940-es megalakulása után. 1941-ben és 1942-ben a francia rendőrség legalább háromezer, de valószínűleg akár hatezer romát is internált, akik a megszállt és a nem megszállt Franciaországban éltek.
Németország egyik tengelyhatalmi partnere, Románia sem bánt kesztyűs kézzel a cigányokkal: a román katonai és rendőrségi tisztviselők 1941-ben és 1942-ben mintegy 26 ezer romát deportáltak
elsősorban Bukovinából és Besszarábiából, de Moldvából és Bukarestből is, főként a román közigazgatás alá helyezett Délnyugat-Ukrajna Dnyeszteren túli részére.
Az úgynevezett Független Horvát Állam hatóságai, amely Németország másik tengelypartnere volt, és amelyet a militáns szeparatista és terrorista Ustasa szervezet irányított, fizikailag megsemmisítették gyakorlatilag a teljes roma lakosságot az országban, körülbelül 25 ezer embert. Az Ustasa milícia és a horvát politikai rendőrség által működtetett jasenovaci koncentrációs táborrendszer 15-20 ezer roma életét követelte.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Az áldozatok száma
Még mindig nem tudni pontosan, hogy hány romát gyilkoltak meg a holokauszt idején. Egyrészt, mert csak becslés, hogy a második világháború előtt 1 és 1,5 millió cigány élt Európában. A másik ok, amiért az áldozatok száma bizonytalan, a népirtás késői felismerése és nyilvántartása. A túlélők tanúvallomásai és a törvényszéki bizonyítékok még mindig nem kerültek elő, hogy a helyi eseményekről tanúskodjanak. Az eddig rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a történészek becslései szerint a németek és szövetségeseik legalább 250 ezer európai romát öltek meg a II. világháború alatt. Egyes tudósok becslése szerint a teljes halálos áldozatok száma azonban akár 500-600 ezer körül lehet.
Az életek elvesztésén kívül számos európai roma közösséget is elpusztítottak. Ez rendkívül megnehezítette a háború után a roma kulturális és társadalmi hálózatok újjáépítését.
A magyarországi roma áldozatok számát illetően eltérőek a vélemények. A pontosabb becslések megadását nehezíti, hogy a romák deportálására vonatkozó országos érvényű rendeletek csak a nyilas korszakban születtek, és a helyi közigazgatás ellenállása miatt nem mindig hajtották végre. Karsai László történész véleménye szerint a cigányság nagy többsége – akkoriban 200 ezer fő – állandó lakhellyel és többé-kevésbé rendszeres foglalkozással rendelkezett, és az 1944 márciusa előtt kiadott törvények és rendeletek a vándorcigányok „legalizálását” célozták. A „kóbor cigányok” elleni hatósági eljárásként 1929-től kezdve évente kétszer tartottak „cigányrazziákat”, és több településen – például Esztergomban – zárt táborokat hoztak létre, ahol a romák csak munkavégzés céljából tartózkodhattak.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
1944-ben a „cigánykérdés megoldása” a „zsidókérdés megoldásának” mintájára kezdődött: a Hadügyminisztérium elrendelte a 18 és 52 év közötti „kóborló” vagy „letelepedett, de munkanélküli” roma férfiak behívását kötelező katonai munkaszolgálatra. 1945 februárjában a nyilas párt belügyminisztere bejelentette: „Kezdeményeztem a zsidók és cigányok problémájának végleges, és ha kell, kíméletlen megoldását”. Szerencsére a nyilas rezsimnek nem volt elég ideje a kíméletlen megoldás pontos végrehajtására. Az üldözött cigányok száma Magyarországon tízezrekben mérhető, a holokauszt mintegy ötezer magyar cigány életét oltotta ki.
1944. augusztus 2-án közel háromezer roma és szinti nőt, férfit és gyermeket gyilkoltak meg az auschwitz-birkenaui gázkamrákban. Ennek a borzalmas napnak az emlékére választották augusztus 2-át a roma holokauszt emléknapjává.
Na bisten! – Ne feledjük!
Ajánljuk még:
A legendás pesti mulatók világát idézik meg a Cziffra Fesztivál programjai
Üzbegisztán alulnézetből – egy rendhagyó utazás tanulságai
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
