A Manhattan-tervhez vezető első lépésként az Albert Einstein által aláírt, és jórészt Szilárd Leó által megfogalmazott, Franklin D. Rooseveltnek címzett 1939-es, híres levelet tartja számon a történelem, amelyben Szilárd Leó és Enrico Fermi kutatásaira hivatkozva uránkészletek beszerzését javasolták, valamint az atomenergiával foglalkozó tudósok munkájának összefogását és felgyorsítását annak fényében, hogy német tudósok is hasonló, vélhetően az atombomba felfedezésére irányuló kutatásokon dolgozhatnak.

Végül 1942 augusztusában indult a Manhattan-terv néven elhíresült projekt, és Oppenheimer, a Berkeley elméleti fizikusa lett a projekt egyik, Los Alamos-i kutatóbázisának igazgatója ’43 és ’45 között. A kutatások eredményeként, Oppenheimer döntése értelmében egy teljes körű nukleáris tesztrobbantást hajtottak végre 1945. július 16-án, Trinity fedőnéven: a világ első kísérleti atombomba-robbantását,

amelyet Oppenheimer, szintén a  Bhagavad-gítá nyomán, ezer nap ragyogásához hasonlított.

Mindössze három héttel később, egy voltaképp már megnyert háborúban pedig ki is próbálták a projektben kifejlesztett új urániumtöltetű bombát Hirosima, míg plutóniumtöltetű társát Nagaszaki hús-vér lakosain. A következmények mindenki számára ismertek. 

Christopher Nolan egyaránt a kritikusok és a közönség kedvence, jellemzően nemcsak kapargatja a felszínt, bele is mászik a dolgokba, igyekszik megragadni a lét mélyebb rétegeit. Szerzői filmes, akinek megvannak a saját ismertetőjegyei, a Mementóra sokan emlékeznek Guy Pearce-szel a főszerepben, akinek karaktere képtelen új emlékeket néhány percnél hosszabb ideig megőrizni, de szeretné kinyomozni, ki ölte meg a feleségét. Nolen alapjaiban újította meg, pontosabban sikerült megjelenítenie Batman eredeti, a képregényekben alkotott karakterét Christian Bale és Heath Ledger segítségével, ott a Tökéletes trükk, de

az Eredet óta a mennybe ment,

annak egyedi története, példátlan kivitelezése okán, olyan színészekkel megtolva, mint a nagyszerű Leonardo DiCaprio. Azóta minden filmjét hatalmas várakozás övezi, mindig elementáris a sztori is, nemcsak a kép: nagy sikert aratott a Csillagok között, de sem a Dunkirk, sem a Tenet nem bírt katartikus erővel, akármennyire is minőségi munka. 

Az Oppenheimner nyitánya mondhatni csodás, Prométheuszt idézi, aki ellopta az istenek tüzét az embereknek – nem véletlenül, mert az Amerikai Prométheusz című életrajzi könyv alapján készült a film –, és az akkor még elvi szinten is alig létező magfizikáról sejlenek fel Oppenheimer látomásai lenyűgöző képek formájában. A hangsúlyozottan elméleti fizikus a látható világon túlit akarja felfejteni,

a fizika szépsége megelevenedik, és szétárad, mint a muzsika.

A film duplakeretes történetének egyik szála az Oppenheimerrel szembeni, 1954-ben lefolytatott biztonsági meghallgatás, amelynek során színesfilmként a tudományos és magánéleti szál is felfeslik, míg a másik síkon Lewis Strauss politikus szenátus előtti meghallgatása zajlik, ő az Egyesült Államok Atomenergia Bizottságának egykori vezetője volt. Oppenheimert a Manhattan-projektet követően Strauss nevezte ki az atombizottság Általános Tanácsadó Testületének élére, innen a két szál kezdeti, majd persze egyre több jelentőséggel bíró kapcsolata.

A film előrehaladtával veszít a kezdeti nagy ívekből, feszességből, annak ellenére is, hogy folyamatosan felmerül a morális kérdés: az atomenergia erejével etikus-e fegyverkezni. A pro és kontra érveket pedig a kor legnagyobb fizikusai szájából halljuk. Például Niels Bohr a kezdetektől fogva óva inti Oppenheimert (a szerepben Kenneth Brannagh-nak örülhetünk pár percig), Isidor Isaac Rabi sem hajlandó emberiség elleni pusztító eszközt létrehozni (David Krumholtz még ebből a mezőnyből is kiemelkedő alakítása), idővel az ellenzők közé lép Szilárd Leó (büszkeségünkre a pár perces szerepben Haumann Máté) és a fontos pillanatokat hozó Albert Einstein is (Tom Conti remek), míg a fegyverkezés pártján kiemelten mutatják fel a címszereplőt voltaképp eláruló és a hidrogénbomba fejlesztését sürgető Edward Tellert, azaz Teller Edét (Benny Safdie).

Nolan szokásához híven rendkívül tehetséges színészgárdát dolgoztatott, Cillian Murphy eggyé válik a címszereplővel, már karaktere és enyhén baljós árnyai is kiválóan alapozzák meg Oppenheimer figuráját, nem beszélve a nagyon kék és nagyon beszédes tekintetről, ami a sajátja.

Strauss-t, a politikust Robert Downey Jr. hozza, rá jellemzően elképesztően jól és rém gonoszul,

de itt van még az egyes pillanatokban kissé erőltetetten ható Matt Damon is a Manhattan-projekt katonai felügyeletének élére kihelyezett Leslie Groves ezredesként, Dane DeHaan az ő tenyérbemászó, gond nékül spionkodó beosztottjaként, Emily Blunt Oppenheimer pengekemény feleségeként, Florence Pugh Jean Tatlock a kommunista szerető-szerelmes szerepében (amely vonal sajnos olykor kínosan oda nem illő pillanatokat hoz), Rami Malek, akinek pár kulcsfontosságú perce lesz, vagy a szinte felismerhetetlen és persze bitang jó, villanásnyi Gary Oldman Truman elnökként. És a sor nem ér itt véget, viszont meg kell említeni a sminkesek parádés teljesítményét is a színészek elmaszkírozása, megöregítése terén.

A drámai erő a Trinity-művelet idejére tér vissza a filmbe, innentől ki is tart. Fokozza a látvány is, a film vetítése előtt egyébként be is játsszák Nolan ismertetőjét arról, hogy IMAX kamerákkal dolgozott, és analóg módszerekkel oldotta meg az atombomba felrobbantásának jelenetét is, a minél életszerűbb hatás és látványvilág érdekében. Nolanre jellemzően erős jelenet az is, amikor Oppenheimer beszédet tart a Los Alamos-i csapatnak, s míg a fizikus szavaival ünnepli az atomfegyver japánok elleni bevetésének sikerét, a lég megremeg körötte, és atomrobbanás fénye árasztja el a teret. 

Míg a kommunistaellenes McCarthy-korszak – amelynek Oppenheimer is áldozatául esett a koncepciós eljárás keretében – ábrázolása kevéssé fajsúlyos és történelmi ismeretek nélkül nem feltétlenül érthető a nem amerikai néző számára, a fentiekért mindenképp érdemes megnézni a filmet, amellyel kapcsolatban az elvárások talán túlontúl nagyok voltak, miszerint be tudja mutatni, hogyan testesíti meg a halált az amerikai atombombagyártás. Nem lett élet és halál katartikus esszenciája, de gyönyörű képekkel működő életrajzi mozi, ami olykor valóban felcsillantatja az eredendő ötlet és a rendezői nagyság pillanatait. 

Nyitókép: Universal Pictures