„Mindennap úgy keltem föl, hogy bármelyik pillanatban én lehetek a világ leggazdagabb embere” – interjú egy hajdani kincsvadásszal

Hogy kerül egy a csepeli lakótelepen felnőtt fiatal srác Afrika nyugati partjaihoz, ahol aztán könnyűbúvár-felszereléssel a tenger kincseit kutatja?

Kétféleképpen lehet ezt csinálni: vagy készül rá az ember, megtervezi, vagy egyszerűen belecsöppen, mint én. Talán onnan érdemes kezdenem, hogy amikor még középiskolás voltam – egy iskolában, ahová 80 százalékban lányok jártak –, nagyon sikeresnek éreztem magam, de utána, amikor belecsöppentem a nagybetűs életbe, már nem a kedvem szerint alakultak a dolgok. Eladóként kezdtem el dolgozni, de éreztem, hogy ennél sokkal jobb is lehetne az életem és főként azt, hogy lesz is. Meg voltam győződve róla, hogy egy szép nap gazdag ember leszek. Aztán egy baráti beszélgetés közben került elő Mozambik és a búvárkodás ötlete: az egyik barátom mondta, hogy éppen kellene neki egy partner egy mozambiki kincskereséshez, nekem pedig kapóra jött a kaland. Így indult a sztori, így kerültünk ki a Mozambik-csatornába, ahol az alapoktól kellett megtanulni a kincskeresés mesterségét.

Ez mit jelent? Mit kell tudnia egy kezdő kincskeresőnek, aki a tenger mélyén kutat elsüllyedt hajók után?

Először is meg kellett tanulnom búvárkodni, hogy merülni tudjak, de a barátom búvároktató volt, tehát ezt könnyen megtanultam. Mi csak a felszíntől maximum 30 méterig elérhető leletek után kutattunk, tehát könnyűbúvár-felszereléssel dolgoztunk. Volt egy kilencméteres hajónk, radarral felszerelve és a vízben fémkereső detektorokat is használtunk, hiszen először fel kellett térképeznünk, hol vannak lehetséges feltárandó hajók, ahol értékekre bukkanhatunk. Akárcsak a szárazföldön, a tengeren is GPS-koordinátákkal dolgoztunk: minden nap megjelöltük, hol horgonyoztunk le és meddig jutottunk a kereséssel, ahonnan aztán másnap folytattuk. Nagyjából 500 métert mentünk egyszerre, aztán odébb mentünk, újra lehorgonyoztunk és kerestünk tovább.  Amikor egy hajót találsz a tengerben elsüllyedve, nagy területen jeleznek a műszerek, így azt a helyet megjelöltük, hogy oda majd visszatérjünk.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mit volt a legnehezebb megszokni az első időszakban?

Amikor megérkeztünk, kérdeztem a barátomat, hogy vannak-e ebben a vízben cápák, mire ő teljes nyugalommal mondta, hogy persze, vannak. Hát, az első nap, amikor merültem, folyton csak lestem a hátam mögé, hogy elkerüljem a kéretlen társaságot, de nagyon gyorsan el kellett döntenem, hogy félek, vagy inkább dolgozom, mert különben nem lehetett volna semmit csinálni.

A cápák közel jönnek a parthoz, veszélyben voltatok?

Nemcsak hogy közel jönnek, de a helyiek halásszák is őket, étkezési céllal. Az egyik ilyen helybéli lakos egy nagyjából kétméteres példányt is kifogott, ráadásul saját maga által barkácsolt, fából és gumiból készült szigonnyal. Ott úgy eszik a cápahúst, mint az összes többi halat.

Mennyi időre volt szükséged, hogy megszokd az új környezetet és beletanulj a kincskeresésbe?

Az első három hónapban nem tudtam megkülönböztetni az embereket, de kellett egy kis idő a nyelv elsajátításához is. Portugálul beszélnek, ezt viszonylag könnyen megtanultam, de addig az angol alapfokú tudásommal is boldogultam. Az első hat hónap volt a legélvezetesebb, amiből az első hármat nevezném betanulási időszaknak. Reggel fél hatkor kihajóztunk és a naplemente még az óceánon ért minket. Fantasztikus érzés volt, ahogy a munka is. Persze, voltak monoton részek, amiket kevésbé élveztünk, hiszen a feltérképezés során volt, hogy semmit sem találtunk. Ahogy haladtunk, úgy pontoztunk a térképen. Az volt a koncepció, hogy először feltérképezzük a Mozambik-sziget körüli térséget, majd kiválasztjuk azokat a hajókat, amelyek közelebb vannak a felszínhez, és amelyeket könnyebb megközelíteni, letisztítani, és csak utána kezdjük el a feltáró munkát.

Fotó: Roggs Fényképészet

Találkoztatok egyébként olyan emberrel, akinek sikerült kincset találnia és ettől aztán megváltozott a sorsa?

Képzeld, valóban volt ilyen: találkoztam olyan portugál emberrel, aki lement, felhozott egy jókora aranykeresztet, amiből aztán házat vett a szigeten, és aztán ott élt. Szóval volt motiváció, hiszen láttunk már sikeres kincsvadászt: ez nagyon inspiráló volt. Ez az első hat hónap arról szólt, hogy mindennap úgy keltem föl, hogy bármelyik pillanatban én lehetek a világ egyik leggazdagabb embere. Ha visszagondolok erre az időszakra, tényleg úgy keltünk föl reggelente, hogy lehet, ma történik meg velünk a csoda.

Hány hajóroncsot találtatok meg?

Nagyjából 30 hajót találtunk, amiből 16-17 feltárható lett volna a mi eszközeinkkel. Rengeteg kincset rejt ott a tenger, hiszen

a Mozambik-csatorna híres kereskedelmi útvonal volt a 17-18. századig, ahol nagyon sok hajó értékes rakománnyal süllyedt el.

Ez dokumentálva is van, tehát rengeteg történeti adat is rendelkezésünkre állt a hajókról és rakományaikról. Amikor mi kimentünk, 1999-ben még nagyobbrészt feltáratlan volt a tenger Mozambik partjainál, és még lehetett merülni különösebb engedély nélkül. Aztán ez megváltozott.

Volt valaki közületek, aki értett hozzá, hogy például milyen leletekre lehet itt számítani? Kutatott valamelyikőtök korábban ilyen témában?

Hárman voltunk a csapatban: a harmadik tag már évek óta készült erre a projektre, ő nagyon belemélyedt ebbe a témába. Éveket töltött azzal, hogy utánanézett, milyen hajók süllyedtek el itt, Dél-Afrikában térképeket vásárolt, irattárakban kutatott, hasonló érdeklődésű emberekkel beszélgetett és több olyan kapcsolata is volt, akik ebből éltek, tehát látta, hogy érdemes belevágni. De számára is ez volt az első önálló expedíció, amit vezetett. Több történetet is ismert, amelyekből kiderült: reális esélye van annak, hogy találunk egy hajót mondjuk 7 méter mélységben, ott kinyitunk egy ládát, ami tele lesz arannyal.

Túl egyszerűnek tűnik, hogy semmiféle engedély nem kellett a merüléshez.

Mozambik 1975-ig volt portugál gyarmat, tehát viszonylag fiatal független országként még őrizte a gyarmatosítás emlékeit. Találkoztam olyan bennszülöttekkel, akikre, ha ráköszöntem, hogy „Bom dia!”, földig hajoltak előttem, mert borzalmasan tisztelik a fehéreket. Azt gondolják, hogy minden fehér ember nagyon gazdag és erős. Hozzájuk képest persze igen, mert nagyobbak, izmosabbak voltunk, kőházakban laktunk, volt egy saját hajónk, minden nap frissen fogott polipot, tintahalat, papagájhalat és tengeri herkentyűket ettünk, helyi viszonylatban szép ruhákban jártunk, míg egy átlagos mozambiki alacsonyabb, vékony testalkatú, és ha reggel kijön a partra, nem tudja, hogy aznap mi lesz a vacsorája. Nagy volt a szegénység arrafelé. Annyira felnéztek ránk, hogy a rendőr nem is mert igazoltatni.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mitől változott meg mégis a helyzet?

Amikor már gyakorlatilag elkészültünk a feltérképezéssel, megjelent az öbölben egy a tengeri feltárásokra szakosodott portugál cég, amely megvásárolta Mozambik államtól a teljes térségre vonatkozó merülési és feltárási jogokat, majd attól kezdve még turisztikai célból sem volt szabad búvárkodni.

Vagyis hónapokig dolgoztatok hiába, mert végül egyetlen darab leletet sem hoztatok fel?

Pontosan: semmit nem hoztunk fel, mert mire hozzáláthattunk volna, már ott volt a portugál hajó, fedélzetén a legkorszerűbb műszerekkel és profi szakemberekkel, így attól a pillanattól kezdve nem is merülhettünk. A munkánk nem veszett ugyan teljesen kárba,

mert felkértek bennünket, hogy dolgozzunk velük, hiszen szükségük volt a térképeinkre, a helyismeretünkre, az eredményeinkre,

mert bármennyire profi apparátusuk volt, nagy segítség volt kezdetben a mi tudásunk és tapasztalatunk. Jöttek szakemberek a világ minden tájáról: németországi régészprofesszorok, az Oxfordi Egyetem rektora, tehát nagyon komoly feltáró munkát végeztek. Mi kezdetben a hajóról segítettük a munkát, vízbe már nem mehettünk, majd minél több idő telt el és minél több információt átadtunk, annál inkább kiszorultunk a partra, végül már csak a szárazföldi raktárban dolgoztunk. Tehát magunk szakállára csináltuk ezt nagyjából fél évet, velük pedig még további kilenc hónapot.

Nem lehetett könnyű feldolgozni ekkora csalódást: dolgoztatok fél évig, hogy utána a ti eredményeitek alapján és segítségetekkel egy másik cég arassa le a babérokat, miközben nektek egyetlen darab leletet sem sikerült kiemelnetek.

Valamiért így kellett lenni. Az első időszakban nagyon szomorúak voltunk, ugyanakkor viszont áhitattal néztük azt a profizmust, amihez nekünk sem az eszközeink, sem a tudásuk nem volt meg. Nagyon jó tapasztalat volt a portugálokkal dolgozni, sokat tanultunk tőlük, de legfőképpen abból a helyzetből, amiben voltunk. Ráadásul fizetésért dolgoztunk nekik, ahhoz képest, hogy eredetileg nem ezért mentünk ki. 

Végül mennyi kincset hoztak a felszínre a portugálok?

Hivatalosan több mint kétmillió dollár értékben adtak át feltárt leleteket a mozambiki kormánynak, és ezek egy része az ottani múzeumba került. Volt közötte értékes porcelánlelet, aranypénzek, de másfél tonnás ágyú is. Mindent kiemeltek, amit találtak a feltárás során.

Fotó: Roggs Fényképészet

A kudarc ellenére is rengeteg pozitív hozadéka lehetett ennek a kincsvadászatnak, különösen úgy, hogy egy teljesen idegen kultúrába kellett beletanulnod. Hogyan változtatott rajtad ez a kalandos időszak?

Nagyon más ember is lettem. Más értékrendem alakult ki. A mai napig azt gondolom, hogy én ott nőttem fel: mindenkitől távol, ahol csak magamra számíthattam. Ott tanultam meg értékelni apró, pici dolgokat: erre tanítom most a fiamat is. Persze, egymillió baklövést követtünk el. Egyszer például úgy keltünk át a Rovumán az esős évszakban,

hogy a csónakunk egy rendes ebédlőasztal felényi lélekvesztő volt, a folyó pedig tele nyugtalan vízilovakkal.

Ha ott beborulunk, garantáltan megettek volna ezek az állatkertben és a képeskönyvekben egyébként aranyosnak tűnő állatok. Mai fejjel ez nagy vakmerőség volt részünkről.

Mozambik a marihuána őshazája, tehát ott mindenki füvezik és iszik, nem ritkák az összetűzések a hatóságokkal. Egyáltalán nem szenzáció, ha egy választás alkalmával például megölnek 250-300 embert. Nekünk is voltak érdekes kalandjaink. Egy alkalommal, egy péntek esti diszkóban kissé felöntöttünk a garatra és összetűzésbe keveredtünk a helyi makua varázslóval, akinek lekevertünk egy pofont. Másnap jött a helybéli arab barátom, hogy nagy baj van, nekünk annyi, vége mindennek, mert egy főembert sértettünk meg. Mire én mondtam, hogy keressük fel és beszéljük meg vele, vegyük elejét a bajnak. El is mentünk hozzá, bekopogtunk, leültünk és elmondtuk neki, hogy sajnáljuk, ami történt, egyébként van-e még valami problémája velünk? Mire ő megszeppenve közölte, hogy dehogy, semmi baj nincs és ezzel el volt intézve. Azért ez nagy vakmerőség volt részünkről.

Végül hogy keveredtetek haza?

Amikor már nem a portugáloknak dolgoztunk, saját vállalkozást vittünk: személyszállítással foglalkoztunk, és ez jól is ment egy darabig, de nyilván nem kerestünk vele annyit, amennyit szerettünk volna. Közben addig erősödött a honvágyunk, hogy végül hazajöttünk. Itthon addigra már megszépült a csepeli lakótelep is, szóval jó volt látni, mennyire megváltozott a környezetünk, ahol a későbbi párommal felnőttünk. Utána még dolgoztam Sevillában és Lyonban egy spanyol szállítmányozó cégnél, majd ismét hazajöttem, és végül itthon alapítottunk nemzetközi szállítmányozással foglalkozó vállalkozást, amit a párommal közösen vezetünk.

Fotó: Roggs Fényképészet

Ilyen kalandok után hogy tudtál visszaszokni a „normális” életbe? Hogy éled meg a szabad, kalandvágyó éned és a fegyelmezett üzletember kettősségét?

Ki kell engednem a gőzt időnként. Az egyik gyerekkori barátom alapította a csepeli boxklubot, és engem is hívott boxolni, így néhány évet boxoltam is. Emellett ott a család, a gyerekek, akik egyébként teljesen le tudnak kötni, amikor velük vagyok. Lovagolni járunk, angol telivéreink vannak, így a vágtázásban is kiélhetem a szabadságigényemet.