Kult

„Minden mondanivalóm a zenében van” – 100 éve született Maria Callas

Callas előtt és Callas után: szakmai körökben még mindig találkozhatunk a páratlan tehetség és különleges személyiség nevével fémjelzett korszakolással. 100 éve született az operavilág egyik legtöbbet vitatott dívája.

Maria Callas 1923. december 2-án született New Yorkban, görög szülők gyermekeként. Tizenhárom éves korában Athénba költözött édesanyjával, ahol alig két évvel később már az operában lépett fel. Az ünnepelt szoprán Elvira de Hidalgótól tanult, és a háború alatt olyan szerepeket énekelt, mint Tosca és Leonora Beethoven Fidelio című operájában.

Miután 1945-ben visszatért az Egyesült Államokba, Mariát Giovanni Martinello olasz tenor fedezte fel. Első sikereit nem is amerikai földön, hanem Olaszországban élhette meg: 1947-ben debütált a Veronai Arénában, Ponchelli Giocondájának címszerepében. Ezt követően bár rendre bemutatkozott az operairodalom nagy szerepeiben, az első igazán nagy sikerére 1949. január 19-ig várnia kellett. Aznap Velencében Bellini A puritánok című operájának főszerepére kellett beugrania. Mindösszesen hat nap alatt tanulta meg Elvira szerepét úgy, hogy közben kétszer is elénekelte Wagner A walkürjét.

Még 1949-ben feleségül ment Giovanni Battista Meneghini gazdag olasz üzletemberhez, aki az anyagi biztonság mellett az érzelmi támaszt is jelentette számára.

Az 1951-es év fordulópontot jelentett Maria számára. Ekkor debütált a legendás milánói Scalában, ahol Verdi Violettáját énekelte a Traviatában, A szicíliai vecsernye Elenáját, Haydn Orpheusz és Eurüdiké című művéből Eurüdikét, Verdi Macbethjéből Lady Macbeth szerepét és pályája egyik legtöbbször előadott és legnagyobb szerepét, a Normát.

A görög tehetségnek – akinek méltán jár ki a primadonna assoluta jelző – azonban nagyon meg kellett dolgoznia a színpadi sikerekért, ugyanis öröksége, vagyis az a negyven operaszerep és húsz teljes operafelvétel, amit hagyott, kemény munka bizonyítéka. Bár hangterjedelme három oktávot is átfogott a felső E-től az alsó F-ig, ezáltal a koloratúrszoprántól a drámai szopránig minden teljesítményre alkalmas volt,

sokat kellett dolgoznia, hogy a hangjában lévő törést áthidalja.

Emellett korai éveiben fizikailag sem volt a legjobb állapotban: túlsúlya betegségekhez vezetett. Végül 1953-ban újabb fordulatot vett élete: ebben az évben jelent meg Audrey Hepburn Római vakáció című filmje, amiben Callasnak nagyon megtetszett a filigrán, stílusos színészikon. Állítólag ekkor határozta el, hogy lefogy, és megváltoztatja külsejét – 1954-ben már egy új Maria Callast ismerhetett meg a világ.

A jelentős mértékű fogyása és a makulátlan sikk, amivel színre lépett, a magánéletben sikeresnek bizonyult, ám hangja megsínylette a drasztikus súlyvesztést, híresen nagy munkabírásával és erős munkamoráljával azonban még sokáig az operaszínpadok ünnepelt dívájaként tartotta magát.

Callas legendája a színházban született, de a lemezei által él tovább:

valamennyi színpadi szerepét és számos más művet lemezre vett.

„Minden mondanivalóm a zenében van” – fogalmazta meg elhíresült mondatában, és ezt tükrözi vissza az opera műfaj otthonában, Itáliában elnyert presztízse is: La Divina-ként emlegették az olaszok, és a szoprán valóban istennőként uralkodott. Olyan városok vezető operaházainak színpadát hódította meg, mint London, Chicago, Bécs, Buenos Aires, Berlin – ahol Herbert von Karjan volt a karmestere – és szülőhelye, New York.

A média hol kíméletes, hol kegyetlen volt hozzá: magánéleti kudarcait felnagyította, akárcsak érzelmi kilengéseit és színházi botrányait (kollégákkal és rendezőkkel is gyakran keveredett heves vitákba). Teljesítményéért viszont elismerte szinte mindenki. 

1959-ban a színpadi siker és a magánéleti boldogság egy pillanatra mintha összeért volna Maria életében: egy évvel előtte kezdődhetett ez a történet, ugyanis 1958-ban Callas egy fényes párizsi gálakoncerten lépett fel, és a dúsgazdag görög hajómágnás, Arisztotelész Onászisz felfigyelt a különleges szépségre. 1959-ben férjével együtt meghívást kapott Onászisz egyik hajójára, és ez a találkozás már végzetesnek bizonyult: mindketten házasságban éltek ekkor, de nagyon gyorsan lezárták korábbi kapcsolataikat, és együtt maradtak, annak ellenére, hogy a férfi igen kegyetlenül bánt Callas-szal. A viharos viszony mégis a boldogságot jelentette Maria számára, aki sokáig remélte, hogy összeházasodnak, gyerekeik születnek. 1968-ban azonban Onászisz hirtelen feleségül vette a meggyilkolt amerikai elnök özvegyét, Jacqueline Kennedyt, Maria Callas pedig összeomlott. Hangja megtört, fellépései megritkultak. 

Élete végén visszavonultan élt Párizsban, és csak néha adott koncerteket. Sok tervre mondott nemet ebben az időszakban, többek között filmes megkeresésekre is. Franco Zeffirelli két operafilmet szándékozott Callas-szal leforgatni, a Toscát és a Traviátát, de az énekesnő nem tudta rászánni magát a szereplésre, ezért mindkét projekt zátonyra futott. Bár Callas nem kedvelte Pasolinit, mégis úgy tűnik, hogy a két különleges karakter megtalálta a harmóniát a munkában, együtt forgatták a Médea című nagysikerű produkciót 1969-ben.

Az Onászisszal töltött évek alatt kialakult gyógyszerfüggősége végzetesnek bizonyult: 53 éves korában feltehetően szívrohamban halt meg. Jelentőségét nem csak hangja adja: az opera műfajának felfrissítését köszönhetjük neki. A korábbi előadási gyakorlattal szakítva érzelemmel teli gesztusokkal elevenítette meg az általa alakított figurákat, ami merőben újdonságként hatott abban a korban, amikor az operát szinte már temetni kezdte a kritika.

Tragikus sorsa, botrányai és az akkoriban erősödő médiafigyelem is hozzájárulhattak népszerűségéhez, de szakmai értékét nem ez határozta meg: nem találunk még egy olyan dívát, akiről ennyi könyv és felvétel született, és aki halála után is ennyire népszerű tudott maradni. Magasra tette a mércét mindenkori pályatársai számára – nem véletlen a Callas előtt és Callas után időszámítás. Csak hallgatni és elmerülni benne – ez a mi esélyünk, hogy megérezzünk valamit egyénisége átütő erejéből és tehetsége különleges árnyalataiból.

Ajánljuk még:

Karácsonyi angyalles: meddig tart a varázslat gyerekként, és meddig óvjuk azt szülőként?

Pár éve mesélte el nekem a volt tanítónőm azt a szívében melengetett történetet, amit rólam őrzött. Elsős voltam, az osztály karácsonyra készült és szóba került, mit is ünneplünk ebben az időszakban. Mondta mindenki azt, ami akkor elvárás volt, a fenyőt, a szeretetet, a családot, a közösséget. Én hallgattam egy jó ideig, aztán előrukkoltam a saját verziómmal: én az angyalkákat várom. Majd hozzátettem azt is, hogy láttam már többször is angyalt, esténként berepülnek a szobámba, az ágyamra ülnek és beszélgetnek velem.

 

Már követem az oldalt

X