Minari: a küzdés története, amit nézni nehéz, de látni kell

Kult

Minari: a küzdés története, amit nézni nehéz, de látni kell

Egyre több koreai film került a nyugati közönség fókuszába, lassan, de biztosan megszeretjük a keleti világ újat hozó (még nem unásig ismert) fordulatait. Sokat tehet ezért a legújabb koreai-amerikai sikerfilm, a Minari - A családom története is.

Nemrég újságíró-társaságban szóváltásba keveredtünk annak kapcsán, hogy érdemes-e olyan filmről cikket írni, amit nem tartunk jónak. A felvetést hozók szerint igen hasztalan lenne, mert sok értékteremtés abban nincs, ha cirádás körmondatokban fogalmazzuk meg a velős félmondatot, hogy „nem volt jó, ne nézd meg”. Egyetértettem. A másik oldal szerint minden filmről érdemes írni, mert a rossz mozik is boncolgathatnak jó kérdéseket, silány feldolgozás mellett. Ezzel is egyetértettem.

A kérdés bennem inkább az, érdemes-e egyáltalán kritikát írni filmekről. Mert a képkockák – többek között – projekciós felületek is: azt látjuk beléjük, amit akarunk. Egyszerűbben fogalmazva:

akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz.

Szállóige ez nálunk a szerkesztőségben, sokat emlegetjük – igyekszünk önreflektívek lenni, keressük, mi mindenhez közelítünk a magunk kalapácsával. Azt hiszem, a filmekhez mindenképp. Szükségszerű, hogy ha beleéljük magunkat egy történetbe, akkor csak magunkból tudunk írni. 

Ékes példája ennek a Minari – Családom története című koreai-amerikai film és az annak kapcsán megjelent nemzetközi és hazai sajtófelhozatal. Van, aki egy bevándorlás-sztorit lát benne, más a vidéki amerikai élet reprezentációját, megint más az amerikai álmot, koreai módra.  

A nyolcvanas években játszódó történet szerint a Yi család az Egyesült Államok közepére költözik – középre, ahol nincs semmi, csak egy lakóautó és a jó termőföld. A családapa, Jacob (Steven Yeun) itt szeretné megvalósítani álmát, koreai gyümölcsöket és zöldségeket termesztene az évente ezerszám érkező, hozzájuk hasonló bevándorlók számára. Felesége, Monica (Yeri Han) nem osztja ezt az álmot, ő inkább biztonságra, kiszámítható életre, közösségre vágyna; vissza a városba. Szorongását fokozza szívbeteg kisfiuk, David állapota, az önmagukra utaltság folyamatos szorongatása. A család kislánya, Anne (Noel Cho) árnyékként kíséri az apa és anya akaratát, illetve a testvér igényei szerint formálódó eseményeket.

A komótosan induló filmben jó ideig csak kontrasztokat mutatnak: a fellelkesült apa örömét, az aggódó anya szorongását, a gyermekként valóban élni akaró David vágyait és a folyamatos kontrollt, ami nem engedi ezt. Az ablaktalan gyári hangárban végzett munkát, ahol a szülők csibéket válogatnak egyik dobozból a másikba, és az ezerhektárnyi termőföld végtelenjét, ahol kitárul a világ. Mikor a feszültség forrpontra jut, a magányos, bűntudattal telt édesanya kiharcolja, hogy a Koreában maradt anyja hozzájuk költözzön. A nagymama (Yuh-jung Youn) aztán nemcsak a nyugati társadalom, de az egyetemes családi szabályrendszer normáit is figyelmen kívül hagyja, és ténykedésével további indulatokat szít. Mindenki önmagát megfeszítve akar, és közben keresi, alkalomadtán magához szorítja a másikat.

A Minari a küzdés filmje.

Adott egy apa, aki küzd a jobb életért, azért, hogy értéket, pénzt teremtsen a semmiből. Előttünk egy nő, aki bár szeretne, nem tud az új élet adta előnyökkel élni, és folyamatosan vívódik, miképp lehetne jó anya, jó feleség, egyáltalán mi is a feladata: a férje mellett maradni, vagy nélküle előre lépni. Mellettük két kisgyerek, David, aki legyőzné a maga Góliátját, a szívbetegséget, és Anne, aki egy folyamatosan újrarajzolt térkép alapján keresi a biztonságot. A történet színestollú madara a nagymama, aki láthatólag – legalábbis egy bizonyos pontig – nem küzd, csak él. Furcsának is találja mindenki: mi, nézők is.

Mindenki küzd, mindenki cipeli a maga keresztjét – éppen úgy, ahogy a film flúgos, de szeretetreméltó mellékszereplője, a karizmatikus-keresztény Paul (Will Patton) teszi szó szerint minden vasárnap, csak azért, mert vasárnap van. De nem engedik el egymást, mert az egyének akarata mellett, ha küzdelmesen is, de megfér a „mi”.  

A film egész szimbólumrendszerén érződik a bibliai inspiráció, ahogyan üzenete is mélyen keresztényi. Mert a Minari nem csomagolja rózsaszín vagy éppen sötétszürke ködbe az életet, hogy ezáltal mondjon erkölcsi ítéletet a család intézményéről, inkább valóban árnyalt karaktereket épít és mélyít. Kapcsolatukból kibomlik az a bonyolult mikroközösség, ahol ugyan sokszor sebet ejtünk egymáson, ám végső soron értelmet ad törekvéseinknek.

Felemelő, őszinte, gyönyörű, giccsmentes történet a Minari.

Rendezője, forgatókönyvírója, Lee Isaac Chung saját családjának történetét dolgozza fel. A 2020-as Sundance Fesztiválon debütáló alkotást egy év alatt számos helyen méltatták, több mint száz díjat elnyert, a legjobb idegen nyelvű filmnek választották a Golden Globe-on, hat Oscar-díjra jelölték, amik közül a legjobb női mellékszereplő díját meg is nyerte a nagymamát játszó Yuh-jung Youn. Kétségtelenül érdemes megnézni.

Persze könnyen lehet, hogy teljesen mást jelent majd számotokra, mint amit leírtam, mint amit nekem jelentett. De emiatt is csak azt tudom mondani, hogy ez egy jó alkotás. Annyiféle szögnek látjuk, ahány kalapácsunk van – vágyhatunk többre egy mindinkább leegyszerűsödő világban?

Nyitókép: Vertigo Media

 

Ajánljuk még:

„Naponta akár 80-100 féle bort is megkóstolok” – interjú a magyar sommelier bajnokkal, Evans Victoriával
Egyszerre van otthon Amerikában, Magyarországon és a világ különböző borvidékein, irodája is leginkább a borpince, képzett biztonság- és védelempolitikai szakértő, akit a háta mögött mégis „a sommelier könyvelőnek” neveznek – Evans Victoria magyar sommelier bajnok a szakma nagyjait pipálta le itthon és nemzetközi versenyeken egyaránt. A jó borhoz való finom érzékét édesanyjától örökölte, és úgy tűnik, ez a hatás végül erősebbnek bizonyult, mint az apai minta alapján kipróbált katonai képzés. Nőként szállt ringbe egy Magyarországon még nagyon is férfidomináns pályán: többek között erről is beszélgettünk kiváló borok társaságában.