„Majdnem minden éjjel azt álmodtuk, hogy el vagyunk választva egymástól”  – interjú Szablya Ilona ’56-os szabadságharcossal

Kult

„Majdnem minden éjjel azt álmodtuk, hogy el vagyunk választva egymástól” – interjú Szablya Ilona ’56-os szabadságharcossal

A vörös csillag lehull című könyve ajánlott olvasmány a magyarországi iskolákban. A Vasfüggöny kölnivel és a most megjelent Szökevényből konzul című kötetei saját élettörténetének példáján keresztül ábrázolják a magyarországi eseményeket és az emigrációs éveket. Oral history drámát is készített ’56-ról Amerikában. Rengeteg előadást tartott, több mint hétszáz cikket írt és Magyarország Tiszteletbeli Konzulja volt Washington, Oregon és Idaho államokban. Szablya Ilona, aki menekülni kényszerült családjával az október 23-i események után, mai napig aktívan tesz azért, hogy ’56 szellemi öröksége tovább éljen.

Már egészen fiatal korában különleges életútnak nézett elébe, akkor még kizárólag a szó reményteljes értelmében: a drogista család vállalkozásának várományos vezetőjeként már tízévesen üzleti tárgyalásokra járt. Mondhatjuk, koraérett volt. A közélet iránti érdeklődése is ilyen korán megmutatkozott?

A nagymamám nagyon sokat tudott a politikáról, együtt hallgattuk a rádiót. Amikor tízéves voltam és elnökválasztás volt Amerikában, én már ott izgultam a rádió mellett. Érdekeltek ezek a dolgok. Nehéz ezt elképzelni, mert a mai gyerekek csecsemők ahhoz képest, amilyenek mi akkor voltunk.

Fotó: Szablya Ilona – Az 1950-ben készült képen balról jobbra: Ilona testvére, Erzsébet, Ilona, az anyai nagymama, édesanyja és Ilona másik lánytestvére, Marietta

Mi volt az első olyan élménye, amikor gyerekként megérezte: nem normális, ami a környezetében, a közéletben történik, baj van?

1948-ban egy nagy európai üzleti utazáson voltunk, és amikor hazajöttünk, azt terveztük, hogy építünk egy DDT gyárat és egy olyan szépségpalotát, amilyen a Place Vendôme-on volt az Elizabeth Arden-nek, akinek magyarországi képviselői voltunk. A DDT gyár akkor nagyon fontos volt, hiszen, ha nem lett volna DDT, a poloskák és a tetvek megették volna Európát. Ez volt ’48 márciusában, és 1949. január 12-én a cégünket államosították. A nagyszüleim autóját is elvették, én pedig dühöngtem emiatt, hiszen már öregek voltak, nehezen mozogtak. Olyan volt ez a dühöngés, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam volna. A szüleim csak néztek, egyikük sem szólt egy szót sem, hiszen tudták, mennyire igazam van. Egy hétre rá elvitték az anyut, első alkalommal – utána még harmincegyszer. Aput ki kellett juttatnunk az országból, különben lefogták volna és börtönbe kerül. Nem tudtuk, visszajön-e valaha még vagy sem.

Végül férjhez kellett menniük, így tudtak megmenekülni…

Igen, amikor anyut másodszor bevitték, azt mondták neki, hogy ha nem válik el aputól, az azt jelenti, hogy vele azonosítja magát. Így anyu elvált, és amikor a kitelepítések kezdődtek hozzáment apu legjobb barátjához. Én pedig 16 évesen férjhez mentem, aztán három hónap múlva eljegyeztük egymást, végül összeházasodtunk a férjemmel. Persze, a kommunisták előtt azt kellett mutatnunk, hogy valóban együtt élünk az elejétől kezdve.

Még a házmesternétől is megkérdezték, hogy valódi-e a házasságunk.

A házasságra a névváltás miatt volt szükség?

A név miatt, igen: el akartuk tüntetni a nevet, amit olyan nehezen szereztünk meg. A Bartha-Kovács név, a kötőjeles szerkezet nem volt szokás akkor. Amikor már én megvoltam, akkor a papámat és engem a nagypapám testvére örökbe fogadott, így lettünk Bartha-Kovács. A nevet azért kellett eltüntetni, mert 1951-ben kezdődtek a kitelepítések, amikor a kommunisták a „kapitalistákat” deportálták. A rendeletek úgy jöttek ki, hogy mondjuk: „Bartha István (nagyapám) és vele élő családja.” Ha nem volt ilyen nevű ember, akkor nem is lehetett deportálni. A deportálás azt jelentette, hogy azokat, akiket kitettek a lakásukból, zárt marhavagonokban vittek el egy kis faluba, és ott egy istállóban, disznóólban helyezték el, majd kényszermunkára vitték őket. Ezenkívül csak másfél kilométeres körben mozoghattak, és csak annyi holmit vihettek magukkal, ami a teherautóra felfért, illetve, amennyit vinni tudtak. Minden egyéb, a lakással együtt egy jó kommunistáé lett. Ettől sikerült megmenekülnünk. Erről sokkal többet lehet olvasni Hantó Zsuzsa Kitiltott családok című könyvében, melyben egy CD is van a Budapestről kitelepítettek teljes névjegyzékével.

Fotó: Szablya Ilona – Az 1956-os menekülés idején készült képen Ilona, férje, János és a három gyerek: Ilona, János és a 10 napos Lajoska

Az 56-os események idején két kisgyerekkel és egy akkor született, 10 napos picivel kellett menekülniük. Ausztriába, majd Kanadába, végül az Egyesült Államokba mentek. Nem lehetett könnyű az újrakezdés három kicsivel. Hogy kezdődött az emigrációs élet?

A férjem unokatestvére Bécsben lakott, először nála voltunk, azután pedig régi iskolám, a Sacre Coeur bécsi rendháza helyezett el minket Pressbaum-i zárdájukban. Ott töltöttünk három hetet. Bécsben a kanadai követ megkért minket, hogy csatlakozzunk a Soproni Erdőmérnöki Egyetemhez, mert az ottani oktatók elmenekültek, és szükségük van ránk, hiszen mi tudunk angolul, ők nem. Utolsó, sikeres menekülési kísérletünk az volt, hogy férjem, aki a Műegyetemen adjunktus volt, kiállított magának papírokat, hogy Sopronba kell mennünk, ahol ő veszi át a tanszéket, mert a professzor elmenekült. A sors iróniája, hogy végül ugyanezen az egyetemen fejeztük be a munkát. Vancouverbe a Soproni Egyetemmel érkeztünk meg, a The University of British Columbia-ra (UBC), ahol a férjem csaknem hét évig tanított. Mivel tudott angolul és Magyarországon adjunktus volt, rögtön kinevezték a UBC Villamosmérnöki tanszékére. Itt született még két gyerekünk. Majd 1963-ban meghívták Pullmanba, a Washington State University-re. Tizenkilenc évet töltöttünk Pullmanban, és itt is született két gyerekünk. Végül onnan jöttünk át Seattle-be, 1982-ben.

Számos elismerése közül az egyiket – az Ethnic Heritage Council által adományozott Spirit of Liberty Award-ot – azért kapta, mert első generációs amerikaiként egyfelől a saját nemzeti kultúráját őrizte és képviselte egy életen át, másrészt a befogadó ország kultúráját is megtanulta és tiszteli. Milyen új szokásokat adaptált a család az amerikai kultúrából?

Mindent megünnepeltünk, a Hálaadást pedig különösen szeretjük. Érdekes, hogy Kanadában korábban van, októberben, de az Egyesült Államokban karácsonyhoz közel tartják. Puritánabbak, szükségük volt egy visszafogottabb ünnepre a karácsony mellett.

Fotó: Szablya Ilona – A Szablya család 1964-ben, Pullmannban

Hét gyermek, tizenhat unoka és tíz dédunoka alkotja a „szűkebb” családot. Otthon magyarul beszéltek egymással, így a gyermekek természetesen tudnak magyarul. Az unokák is megtanulták a magyar nyelvet?

A gyerekeim beszélnek magyarul, az unokáim nem beszélnek, és ez szomorú. Hiába próbáltuk, mert a másik szülő nem tud magyarul, és így nehéz, hiszen nem gyakorolják folyamatosan.

Az identitásuknak azonban nyelvtudás híján is része marad, hogy a nagymama ’56-os magyar szabadságharcos.

Persze, hogy megmarad, és kiállnak Magyarországért. Segítenek, amikor jön valaki otthonról. Például a legidősebb lányunk Baltimore-ban lakott, amikor jött egy magyar fúvószenekar, és ő meghívta őket vacsorára, csak azért, mert magyarok voltak.

Mi volt a legnehezebb az emigrációban?

Egész életemben arról beszéltem, hogy a kommunizmus rossz, ugyanolyan rossz, mint a nácik. Sőt, rosszabb, mert ők még mindig vannak, a nácizmus már nincs.

A férjemmel közösen mindig nagyon pozitívak voltunk, azt mondtuk, hogy az otthon mindig ott van, ahol együtt vagyunk.

Hontalanok igen, de otthontalanok nem voltunk soha. Szerettük a lehetetlent megcsinálni, és együtt dolgoztunk érte. Ez a szeretetnyelv volt az, amit a családban megtanítottunk a gyerekeknek is.

Menekülők történeteiben gyakran felbukkan, hogy álmodnak az eseményekről. Az önök álmaiban is visszaköszöntek jelenetek a múltból?

Eleinte borzalmas volt, amikor megérkeztünk Vancouverbe. Majdnem minden éjjel azt álmodtuk, hogy el vagyunk választva egymástól. Az a szörnyű, hogy az ember úgy gondolja: amit álmodik, az a valóság, és amikor fölébred az ember, azt hiszi, hogy az az álom, ami az ébrenlétben van. Mindig azt álmodtuk, hogy el voltunk választva egymástól: az egyikünk Magyarországon, a másikunk már átment a határon vagy éppen nem tudunk visszajutni Kanadába. A férjem többször álmodott ilyet, mint én. Ő idősebb is volt tíz évvel, úgyhogy valószínűleg több felelősséget érzett nálam, én huszonkettő voltam, ő meg harminckettő.

Meddig tartott ez a nyomasztó álom?

Pár hónap volt amíg egészen eltűnt, de közömbös álmunk Magyarországról csak a menekülés után nyolc évvel volt.

65 éve zajlottak az ’56-os események. Az azóta eltelt időben fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy soha senki se feledje, mire volt képes a bolsevizmus, milyen pusztításokat végzett a kommunizmus és mi történt pontosan 1956-ban Magyarországon. Hogyan reagáltak akkor a tengerentúlon az események hírére?

Sok beszédet tartottam a magyarországi eseményekről, és az egyik alkalommal odajött hozzám egy férfi, aki abban az időben pilóta volt, bent ült a gépben, hogy jönnek segíteni Magyarországnak. Amerikaiak voltak. Akkor egyszerre csak leállították őket, és azt mondták, ők akkor is mennek. Erre keresztbe tettek egy autót a kifutón, hogy ne tudjanak felszállni. Újdonságként hatott nekem is ezt hallani.

Végül nagyon haragudtak a saját államukra, amiért nem ment segíteni Magyarországnak. Bűntudatuk volt,

az egész világnak bűntudata volt, amiért nem jöttek segíteni.

Ezért kapkodták szét a magyar menekülteket. Összesen kétszázezren voltunk, úgyhogy bármelyik országba mehettünk, ahová menni akartunk, semminek sem volt akadálya, olyan bűnösnek érezték magukat. Persze ez lassan feledésbe merül, ha csak nem emlékezteti rá az ember őket, hogy volt ’56, mert nagyon sokan már azután születtek.

Fotó: Szablya Ilona – A Szablya család gyermekei 1978-ban

Nagyon távoli lehetett a magyarországi és a közép-kelet-európai valóság egy olyan közegben, ahol sosem tapasztalták meg a vörös terrort. Mit értettek meg belőle az amerikaiak?

Nehéz volt elképzelniük, hogy ők szövetségesei voltak valakinek, aki olyan rossz, mint a Hitler – ez volt a feladatunk, hogy elmagyarázzuk nekik, és magyaráztuk, magyaráztuk. Éjjel-nappal magyaráztuk, és a végén, amikor már vége lett a Szovjetuniónak, kénytelenek voltak elhinni, hiszen ott voltak a munkatáborok, és mindaz a borzalom, amiről beszéltünk, és amiről már előbb Szolzsenyicin is írt. Akkoriban még kevés író tollából lehetett olvasni a sztálinizmus szörnyűségeiről.

Azóta viszont már van egy „új kommunista” hullám is Amerikában, amely éppen a fiatalok körében terjed. Hogy lehet, hogy alig egy emberöltőnyi idő után, csupán kétgenerációnyi távolságból ismét megjelennek és népszerűek lehetnek a közéletben azok az eszmék, amelyek emberek tömegeinek életét tették tönkre?

Amerikában valóban van egy új kommunista hullám, természetesen azok körében, akik sosem tapasztalták meg a kommunizmust. A nagyvállalatok megadóztatásától várnak megoldást. Azt hiszik, hogy amennyiben a nagyokat megadóztatják, minden rendben lesz, de ez nem így van. A vagyonkezeléshez is érteni kell, de láttuk, hogyan ment tönkre az ország a kommunisták alatt, mert ehhez nem értettek. Marxot el lehet ugyan olvasni, de azokat az utópisztikus eszméket nem lehet megvalósítani a gyakorlatban. „A tulajdon bűn” – mondta Marx.

El lehet játszani a gondolattal például, hogy milyen szép volna, ha minden ingyen lenne, de abba is bele kell gondolni, hogy mindenért fizetnie kell valakinek. Aki fizet érte, az mondja meg, hogy mi fog történni. Ha ő azt akarja, hogy a gyerekeknek utálatot tanítsanak szeretet helyett, akkor azt fogják csinálni. Azt szoktam mondani, hogy kívánom azoknak, akik visszasírják a kommunizmust, hogy legalább egy napra menjenek vissza oda, és

szembesüljenek azzal, amit én láttam 1990-ben, amikor először visszamentem Magyarországra harmincnégy év után.

Borzalmas volt látni a gulyáskommunizmus pusztítását, azt, ahogyan az emberek belenyugodtak, mondván ez van, ezt kell szeretni.

Fotó: Szablya Ilona – Ilona és János 45. házassági évfordulója, családi körben

Bár jóvátenni nem lehet a történteket, a vagyonelkobzások után végül kárpótlást fizettek az érintetteknek. A Bartha-Kovács családot tetemes vagyontól fosztották meg. Milyen arányban volt a kárpótlás a valós károkkal?

Nevetséges volt az egész, hiszen körülöttünk minden országban visszaadták az elvett vagyont a tulajdonosoknak. Magyarországon 200 ezer forintig fizették vissza a teljes összeget, ötszázezer fölött pedig már csak 10 százalékot adtak. Nyolc bérházunk volt, hét üzletünk és a főüzlet, a gyár, a két ház a Svábhegyen, meg a Magyar utcában. Ezeket mind elvették. Annyit kaptunk értük, hogy elmentünk belőle egyszer Törökországba és vissza. Két retúrjegyet vettünk, egy bőrkabátot meg egy cipőt a kárpótlásból.

Szerencsénk van, mert még él az ’56-os generációnak néhány képviselője, tehát mi még tudunk beszélgetni igazi szabadságharcosokkal. Hogyan lehet a történelemnek ezt a szeletét élővé tenni, megtartani az emlékezetben egy olyan generációnak, aki már nem lehetett szemtanúja az eseményeknek?

Úgy lehet, hogyha érezni tudják. Az idei ’56-os megemlékezésen a fiam beszélt helyettem a parkban a cserkészekhez – az a fiam, aki már ott volt Magyarországon is. Azt meséli, hogy csak bámultak, amikor azt mondta, képzeljék el például, hogy lehet, hogy a papájuk nem fog hazajönni ma, hogy nem volt ennivaló, hogy hideg volt, mert nem volt fűtőanyag. És akkor kezdték megérteni. Én azt szoktam mondani, hogy csukják be a szemüket, és gondolják át, mit vinnének magukkal a házukból, ha most utoljára jönnének el. Mikor már egy kicsit gondolkoztak, akkor azt mondom, gondoljanak arra, hogy kivel mennek, hogy kiket visznek magukkal, majd gondoljanak bele, hogy lehetséges az is, hogy valakit vinni kell, és akkor az ember eldobja azt is, ami a kezében van.

Ajánljuk még:

Az idei ősz legszebb növényei vonultak fel a kertészeti napokon

Bazsalikomfa, szerencsehozó növény és az örök élet virága – csak pár ínyencség abból a kínálatból, ami az elmúlt hétvégén fogadta a látogatókat a Budai Campus őszi kertészeti napjain. Órákig ott voltunk, hogy elhozhassunk sok színt és illatot – mutatjuk, mire jutottunk!

 

Már követem az oldalt

X