Kult

Magyar légiósok ezrei harcoltak Franciaország szabadságáért – az elfeledett hősökről dr. Bene Krisztiánnal beszélgettünk

„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. Idő: délután hét óra. Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik. Személyek: személytelenek. Történik: semmi.” Azok, akik Rejtő Jenő írásain nőttek fel, azonnal rávágják, hogy az idézet a Három testőr Afrikában című regényből származik, ami nemzedékek számára mutatta be a légiósok olykor kemény, ugyanakkor csibészes, kalandos történetét. Nem véletlenül: a francia idegenlégióban nagyon sok magyar szolgált – méghozzá a kalandor fajtából. Ebbe a témába szeretett bele dr. Bene Krisztián franciaszakos történész, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja.

Miért éppen a francia idegenlégió érdekli? 

Ahogy a generációm többsége, jómagam sem tudtam kikerülni a Rejtő-könyveket, a mai napig ott vannak a polcomon. Ezeknek a regényeknek volt egyfajta romantikája, de akkoriban nem gondoltam, hogy ezzel a témával lehetne szakmailag értelmesen foglalkozni, hiszen mégiscsak egy fikción alapuló, esti olvasgatásra való ponyváról van szó. Aztán amikor már jó ideje éltem a hadtörténelem világában, és kutatásaim során a Charles de Gaulle-féle lázadó mozgalommal foglalkoztam, több magyar név is előkerült. Akkor kezdtem el vizsgálni a francia-magyar katonai kapcsolatrendszert a második világháborúban. Kiderült, hogy ebben a döntő szerepet a légiósok viszik el, akik magyar származásúak vagy magyar kötődésűek voltak. Meglepő és izgalmas volt, hogy

a II. világháború első évében ezres nagyságrendben voltak magyarok a légió kötelékében.

Aztán volt egy szűkebb csapat, akik átálltak de Gaulle mellé, vagy százötven magyar, akik végigcsinálták a tábornokkal az éveken át tartó ellenállást. Hihetetlen életutakkal találkoztam, volt, aki Norvégiában harcolt a svéd vasércért, aztán Gabonban, Etiópiában, Szíriában, Afrikában, az európai hadszíntéren, végül egy kis indokínai háborúval zárta a karrierjét.

Mi az, amit a kutatásai során sikerült megtudni magáról az idegenlégióról és az ott szolgáló magyarokról?

Egy közel kétszázéves intézményről beszélünk, amelynek korszakonként változott a szerepe. 1831-ben, megalakulásakor, amikor elindult Algéria meghódítása, egyfajta gyarmatosítási lándzsahegyként funkcionált. Ekkor világosan látszott, hogy egy zűrös helyről, egy különleges atmoszférájú, nehezített pályáról van szó, amit az Atlasz-hegység, a beduinok, a mocsarak, a sivatag keveréke hozott létre. Fontos volt a francia közvélemény számára, hogy ne franciák harcoljanak ezeken a helyeken. De a francia haderőben mindig voltak külföldiek, például a Napoleon Grand Armée-jának több mint a felét nem franciák alkották, és már a középkorban is szolgáltak skót íjászok a franciáknál, szóval ennek komoly hagyománya volt. Ahol francia katonai érdekek és konfliktusok voltak, ott előbb-utóbb mindig felbukkantak a külföldiek is. A légiósok pedig nagy hírnévre tettek szert és komoly sikerek fémjelezték útjukat. Érdekes, hogy nagy vereség is fűződik a nevükhöz, amelyet azonban az egyik legdicsőbb ünnepükként tartanak számon. Amikor Mexikóban harcoltak Miksa császárt támogatva,

hetven fővel két napig tartották magukat a kétezer ellenféllel szemben.

A fejlődésében nagy fordulatot jelentett, hogy az I. világháború idején már az anyaországban is bevetették őket, nemcsak a külső területeken. Ugyanis komoly helytállással és elképesztő áldozatokkal harcolták végig ezt a háborút, számos kitüntetést is kaptak, így érdemesnek bizonyultak a fejlesztésre a két háború között: két ezredük pillanatok alatt nyolc-tíz ezreddé nőtte ki magát. A létszám akkor nagyjából huszonkét ezer fő volt.

Miért csatlakozott hozzájuk annyi magyar?

A II. világháborúban sokan ide menekültek a nácizmus elől, számos magyar, köztük zsidó származásúak is. Az alakulat létszáma nagyon gyorsan felszökött közel ötvenezerre. Nagy részük még nem volt kiképezve, és korábban soha nem is volt besorolva, amikor 1940. május 10-én megindult a nagy német offenzíva, de hősiesen harcoltak. Aztán kettévált a csapat, voltak, akik de Gaulle oldalán harcoltak ellenállóként és voltak a kollaboránsok, találkoztak is egymással a harcmezőn, ellenséges oldalon. Mindkét oldalon láttunk magyar sorsokat. Aztán 1946 után az indokínai háború és a kelet-közép-európai politikai változások kapcsán is sokan érkeztek a légióba, ahol

tárt karokkal várták őket, zsolddal és állampolgársággal díjazták a részvételt.

A légió bázisa egyébként eredetileg a francia gyarmatosítás fénykorában Algériában volt, ahol létrehoztak egy települést is, Sidi Bel Abbest. 1962-ben, amikor felszámolták a bázist, teljes egészében átköltöztették Franciaországba, a Marseille-hez közeli Aubagne-ba, ahová egy az egyben, kövenként mindent átvittek, még az emlékműveket is.

Létezik magyar idegenlégiós identitás? Hogyan váltak ismertté azok, akiket kutatott, hiszen korábban arról lehetett hallani, hogy a légió egyfajta anonimitást ad?

Már a 19. század második felében nagyon sok légiós visszaemlékezés született. Ezek a legendás leírások egyfajta Rejtő-előképekként működnek, és megmutatták, hogy már akkor is voltak ott magyarok. 

Az I. világháborúból pontos adataink vannak, ott nagyjából másfélszáz magyar légióst lehet azonosítani, akik között éppúgy van protestáns lelkipásztor, mint női szabó.

Inkább a két világháború közöttől indul meg egy nagyobb folyamat, nem tudni, hogy a légiós regények, akár maga Rejtő Jenő mennyire játszott ebben szerepet. Bár a légióban védik a személyes adatokat, azt azért tudni lehet, hogy 1960-ig nagyjából négyezer magyar származású magyar szolgált, a romániai, felvidéki magyarokat is ideszámítva öt-hatezer. A második világháború és a hidegháború ideje nem a visszaemlékezések fénykora, erről az időszakról személyes kapcsolatok, magánlevelezések, titkosszolgálati megfigyelések alapján vannak adatok. Tehát a légiós mítoszépítésnek volt egy reálpolitikai hidegháborús akadálya, de azért a nosztalgia élt. A környező országokban egyébként vannak a légiósoknak szervezetei, nálunk még nincs, miközben itt is vannak veteránok, akik hazatértek. A téma iránt van érdeklődés, többen is kutatjuk, és jönnek visszaemlékezések is, tehát megvan az úgynevezett alulnézet is. 

Ezek a pályafutások valóban mutatnak párhuzamot Rejtő világával, vagy az inkább egy idealizált, regényes világ volt?

Azt mondhatjuk, hogy van egy légiós archetípus, akire jellemző a kalandkeresés. A magyar életpályák rendkívül izgalmasak, de nagyon különbözőek is. Rejtőnél a főhősök általában kérges szívűnek tűnő, de valójában jószándékú és lovagias zsiványok. Nos, ennél sokkal árnyaltabb a kép. Az idegenlégióba a társadalom nagyon különböző rétegeiből kerültek jelentkezők azokban a korszakokban, amelyekről vannak adataink. Ezek alapján Magyarországról elsősorban a Dunántúlról, azon belül is a városokból, és legfőképpen Budapestről indultak útnak. Alapvetően magyar munkások, kisiparosok jelentkeztek, de voltak értelmiségiek is. Szegedet is gyakran említik, és a határon túlról, Erdélyből is sokan nekivágtak az ismeretlennek. A fiatalok elsősorban kalandvágyból jelentkeztek a légió kötelékébe, s bizony előfordult, hogy még a nagykorúságot sem érték el, de szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre bemondásra elfogadták az életkori adatokat. A gazdasági válságok idején, vagy háborús helyzetben sokszor meglett, negyven év körüli férfiak kényszerültek erre a megoldásra. Így nagyon heterogén a kép, hiszen más egy megállapodott családapa és más egy fiatal forrófejű ifjonc a légióban.

A magyarországi nagy gazdasági-társadalmi fordulatok mindig nagy hullámokat indítottak el,

kezdve az I., II. világháborúval, a gazdasági világválsággal, folytatva 56-tal és a rendszerváltással. A légió mindig is vallotta, hogy egyfajta lakmuszpapírja a világpolitikának, mert ha valahol nagy felfordulás van, onnét mindig sok önkéntes érkezik.

Ma is bárki jelentkezhet a francia idegenlégióba?

Az erős túlzás, hogy bárki. Nagy a szelekció, és a jelentkezők nagy részét visszautasítják. Egyrészt komoly fizikai alkalmassági vizsga van, azonfelül nézik a pszichológiai alkalmasságot, és bármennyire meglepő, az előéletet is. Amikor nagyon kellettek a katonák és gyorsan növelték a létszámot, akkor az előélet nem volt annyira fontos, de azért most már igen. Ugyanakkor a légió a mai napig ad automatikusan egy francia identitást mindenkinek, aztán ők később eldöntik, hogy használják-e vagy sem.

A légió hagyományait követve itt egy új élet kezdődik.

Van egy mítosza is, hogy ami mögötted van, azt elhagyhatod, legyen szó akár szerelmi csalódásról, akár a törvényszegő félelméről.

Ma is vannak titkos küldetések, bevetések?

Volt egy veterán légiós hallgatóm a francia tanszéken, aki mélységi felderítőként szolgált a légióban. Tőle tudom, hogy vannak ilyenek, és működnek specializált alakulatok, amelynek tagjai tudják, hogyan kell valahova bejutni, áthidalni az akadályokat.

Egy ejtőernyős mélységi felderítő például képes arra, hogy észrevétlenül bejusson valahová, ott elvágjon néhány torkot, ha kell, majd távozzon.

Ha valahol balhé van, oda mindig légiósokat küldenek, velük jobban el lehet számolni a francia közvélemény felé.

Van olyan légiós történet a tarsolyában, amit szívesen megosztana velünk?   

Van egy igazán regényes történet. A II. világháborúban de Gaulle tábornok légiós alakulatában szolgált egy férfi, aki az adatok alapján Budapesten született 1892-ben. Raoul Magrin-Vernerey volt a polgári, és Ralph Montclare a légiós neve. Két életrajz is megjelent róla, az egyiket a lánya írta, a másikat egy szakmabeli. A levéltári anyagokból kiderült, hogy édesanyja nevelőnőként dolgozott az arisztokrácia körében, édesapja ismeretlen. Feltételezések szerint

egy magyar főúri, esetleg az Eszterházy-család törvénytelen gyermeke volt.

Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy saját gyermekeinek se árulta el apja nevét, arra hivatkozva, hogy az túl ismert családból származik. Élete első öt-hat évét itthon töltötte, folyékonyan beszélt magyarul, aztán Franciaországban nevelkedett. Egy magyar gróf gondoskodott róla és állta taníttatása költségeit. Elképesztően színes, hosszú életutat járt be hivatásos katonaként. Harcolt az I. világháborúban, ahol iszonyú sérüléseket szerzet, szinte ötven százalékban megnyomorodott. Azonban annyira lelkes és elkötelezett volt, hogy azonnal vállalta az új szolgálatokat. Elképesztően karizmatikus ember volt, aki legjobban a saját katonái között érezte magát. Csak akkor mondott le az alakulata vezetéséről, amikor a honfitársai ellen kellett harcolni. A légióban tábornoki rangig vitte. Elkötelezettségét mutatja, hogy amikor kitört a koreai háború, visszaadta időszakosan a tábornoki váll lapjait, hogy alezredesként vezethesse azt a francia zászlóaljat, ami ENSZ-küldetésben a dél-koreaiak oldalán harcolt az észak-koreai támadók ellen, pedig már hatvan éves elmúlt akkor. Számos kitüntetést szerzett. Magyarok visszaemlékezéseiben olvastam, hogy imádta a magyar katonáit, és nagyon jó volt a humora. Olyan volt, mint egy középkori hadúr, aki a világ összes sarkában előfordul, és elképesztően szigorú erkölcsi elvek alapján, katonái felé nagyon lojálisan humánusan élte le az életét. Nem egy klasszikus rejtői figura, de elképesztő, regénybe illő, több könyv is született róla, jómagam pedig egy tanulmányt írtam róla. Párizsban, az invalidusok parancsnokaként vonult vissza, ott is halt meg. 

Ajánljuk még:

Art Deco és Jazz: egy zuglói villa titkai

Istvánmező villanegyedében rendszeresen sétálok, egyik ház szebb, mint a másik, gyakorlatilag minden ház egy kész regény. 1899-ben épült az első, lovagvárszerű műteremház, utána meg sorra épültek be az utcák: a virágos magyar, a szigorúbb bécsi, de még a hullámos finn szecesszió is nyomot hagyott – hála az igényes, korabeli pesti polgárságnak és a nekik dolgozó, briliáns építészeknek.

 

Már követem az oldalt

X