Apa és gyermeke csapatépítő elvonulások – interjú Nagygyörgy Miklóssal, az Apa meg én alapítójával

Ösztönösen is egy még létező társadalmi tabut feszegettetek: az apa-gyermek kapcsolat témája ugyanis még mindig jórészt „kibeszéletlen”. Hagyományosan a gyermek életében akkor válik láthatóvá az apa szerepe, amikor a gyerek teljesítményeit el lehet és el is kell ismerni. Ma már egyre árnyaltabb képet mutat az apa-gyermek kapcsolat, de még mindig keveset tudunk róla. Te milyennek látod?

Azt látom, hogy egyrészt bizonyos életszínvonal fölött sokan vannak, akik egyre több időt töltenek a gyermekeikkel. Vannak az elvált apukák, ami egy egyre nagyobb csoport, és létezik egy érdekes mix, én úgy hívom őket, hogy az „ügyvezető apukák”, akik a munkájukban is, de otthon is ügyvezetők, és akik mellett a gyerek csak „beosztott” lehet. Ezeknek az apukáknak jelentős részét egyébként éppen a feleségük küldi a programjainkra.

Fotó: Roggs Fényképészet

Nyilván a változás reményében. A te életedben is a változás, pontosabban a változtatás igénye szülte az Apaépítő ötletét.

Igen, egyrészt belekerültem egy traumába – második kislányunk Down-szindrómával született –, ami elindított bennem egy változási folyamatot. Hozzáteszem: nekem kellett egy trauma, hogy elinduljak ezen az úton. Egyébként azt láttam, hogy a kortársaim, barátaim, üzleti partnereim nem nagyon akarják meglépni ezt a változást, vagyis azt az önismereti folyamatot, ami 35 és 45 éves kor között beindul. Másrészt nyilván a gyermekkori hiányaim is dolgoztak bennem: ötgyermekes család középső gyermekeként nőttem föl, és a 70-80-as években általános családmodell még nem arról szólt, hogy az apák nagyon sok külön időt tölthettek volna gyermekeikkel.

Mi volt számodra a legnehezebb a változásban?

Én is „ügyvezető” voltam. A munkában is, de otthon is. A szakmai múltam persze mai napig visszaköszön, hiszen ott megvoltak a motivációs pontjaim a teljesítményben, a nyilvános megjelenésekben. Például imádtam színpadon lenni, konferenciákon szerepelni. Ahogy távolodtam ettől az életformától, egyre inkább érzékeltem, hogy az új, járatlan út társadalmi presztízse sem olyan, mint amit megszoktam előző páyámon.

Fotó: Roggs Fényképészet

Azért is kérdeztem, mert valóban nagyon nehéz terepre cserélted a biztonságos korábbit, amin a szakmai teljesítményedért hivatalból is kijárt neked a figyelem, apaként viszont nagyon is meg kell dolgozni a gyermekek figyelméért és elismeréséért.

Pont ez benne a tanulási feladat és folyamat, hogy rájövök: ne azért csináljak dolgokat, hogy másoknak megfeleljek vagy versenyezzek. A cirkumplex-modell gondolkodási és viselkedési stílusok szerint mutatja meg, milyenek vagyunk: ebben én erősen piros (a hatalom, versengés, perfekcionizmus dimenzióit jelöli a diagrammon) és erősen kék (a teljesítmény, önmegvalósítás, együttműködés dimenzióit jelöli a diagrammon) voltam, vagyis a versengés és a megfelelés kettőségében működtem. Amikor elkezdtem az Apaépítőt, pontosan azért voltak álmatlan éjszakáim, mert egyrészt úgy éreztem, meg kell majd felelnem a hétvégén azoknak, akik jönnek, másrészt pedig a versengő énemet nyomasztotta, hogy amit csinálok, egyébként veszteséges.

Mára már el tudtad engedni ezeket a görcsöket?

Az igény, hogy eredményesek és nyereségesek legyünk, természetesen megmaradt, de a korábbi 100 százalékos szorongáshoz képest ma már csak mondjuk 55 százalékban izgulok a programok sikeréért. Ez már egy egészséges izgalom, nem ébredek fel éjszaka riadtan, hogy „Úristen, mi lesz?” A bevezetési időszakban szó szerint forgolódtam éjjelenként az ágyban, és azon agyaltam, hogy fog ez működni, esetleg nem jól találtuk ki, nem jól építettük fel, drága, nem drága – ilyesmiken rágódtam. Mostanra viszont már nemcsak megszületett a „gyerek”, de már fel is állt, tehát nem kell aggódnom.

Fotó: Roggs Fényképészet

Ki találta ki az Apaépítő kifejezést?

2017 végén éppen egy coach képzésen voltam, ott ugrott be, hogy nekem nem egy asztalnál kell ülnöm és coacholnom embereket, egészen másfajta támogatást szeretnék nyújtani. Akkor jöttem rá, hogy én egy „wannabe tornatanár” vagyok, tehát a saját utamat szeretném járni. Beszélgettem erről egy ismerősömmel, aki egy reklámügynökség egyik tulajdonosa, és végül négyen fogtunk bele a tervezésbe: Pőcze Balázs, Kovács Balázs, Farkas Berci és én. Pőcze Balázs találta ki, hogyha csapatépítés is van, akkor legyen „apaépítő” és a „van időnk” szlogen is tőle származik.

Az „apaépítés” némi hiányérzetet sugall: mintha az apák nem léteznének, föl kellene őket építeni. Ez okozta, hogy egy idő után lecseréltétek a nevet Apa meg én-re?

Amikor elkezdtük az első négy hétvégére hívogatni a résztvevőket, jöttek ügynökségi ismerősök, barátok és pedzegették, hogy nem merik otthon, a barátaiknak elmondani, hogy „apaépítőn” voltak, mert az pejoratív. Én viszont annyira szerettem a nevet, hogy nem akartam elengedni, hiszen ebben benne van az is, hogy ki építi az apát: a gyerek. Miután azonban száz családból húsztól azt a visszajelzést kaptuk, hogy az „építőt” nem szeretik, Pőcze Balázs ismét leszórta a csontokat a homokba és kitalált egy új nevet, így lett az Apaépítőből Apa meg én. Ez már zseniálisan átment, a résztvevők úgy érezték, róluk szól.

Az alapkoncepció szerint egy apuka egy gyermekkel vehet részt a tematikus hétvégéken, a gyerekek pedig a 6-13 éves korosztályból érkeznek. Miért ezt a metszetet választottátok?

Azért a 6-13 éves gyerekekre fókuszálunk, mert amit még az apa ad – az olyan alapszükségletek mellett, mint a biztonság, bizalom és önbizalom,– arra a szellemi tanításra és példamutatásra éppen kiskamasz korban a leginkább fogékonyak a gyerekek. Erre találtuk ki az egy apuka egy gyerekkel felállást, hogy minden apuka külön-külön időt tölthessen minden gyermekével.

Másrészt viszont Magyarországon már 50 százalék fölött van a válási arány – ha jól tudom – és a vendégeink között is nagyon-nagyon sok az elvált férfi, akik sokszor azt a gyermeket hozzák el, akit a legjobban megviselt ez a folyamat. Ám az apás hétvégéken nem minden elvált apuka tudja csak az egyik gyereket magával hozni, a többit meg otthon hagyni: erre találtuk ki az Apa meg mi programot. Én is elvittem mindhárom gyerekemet, de majd’ belehaltam a három napba.

Fotó: Roggs Fényképészet

Milyen programokat szerveztetek eddig?

Sokféle élményt kipróbáltunk már. Volt már titkos ügynökös, lakatlan szigetes, karácsonyi mézeskalácsos, meseországos, varázslóiskolás, Trabantos száguldozásos programunk. Egy éve augusztusban például a Lakatlan sziget című programon voltunk, a Szigetközben. Tizennyolc család gyűlt ott össze, és elkapott minket egy olyan vihar, hogy szétázott a sátrunk. Julcsi arra ébredt, hogy vízben állunk, mert apa nem tanulta meg, hogy sátrat nem teszünk völgybe. Egy ilyen vihar még jobban összehozta a társaságot. Idén augusztusban pedig begördültünk az Apacsok folyója nevű indiános-kenus hétvégére és a tavalyi tizennyolc családból tizenkettő ugyanaz volt, pedig a nyáron azért hat-hét ilyen kenus programot is szerveztünk.

Három éve működik a program. Mi volt a legnagyobb kihívásotok?

2018-ban még lubickoltam a korábbi munkám gyümölcseiben, és ezt csak most, az idén engedtem el. Gyerekkori célom volt, hogy jólétben éljek, ami nem csak anyagi szempontból értendő. Ebben a vállalkozásban társadalmi célú tevékenységet végzünk úgy, hogy ez valóban elérhető legyen széles körben, tehát ne kérjek érte sok pénzt, de vállalkozásként mégiscsak meg lehessen belőle élni. Ezt a kettőt kellett összekapcsolnom.

Január óta van új helyzet: már nem kötődöm máshová, és szeptemberre időzítettem, hogy teljesen elengedem a régi életemet, zárok és nyitok valami újra. A harmadik kislányom most ment első osztályba, én pedig vettem egy A4-es füzetet és elkezdtem írni a terveimet.

Felfoghatjuk úgy is, hogy ez egy igazi életközépi váltás?

Valahol azt olvastam, hogy az életközép azt jelenti, hogy onnantól kezdve nem azt számolod, hány éves vagy, hanem, hogy mennyi időd van hátra. Szerintem óriási nagy váltás, hogy elkezdesz előre számolni és nagyon fontos döntési pont, hogy a következő évek boldogak lesznek-e vagy inkább keserűek.

Mit jelent számodra jó apának lenni?

Lehet, hogy valaki azt mondja erre, hogy „jó apa vagyok, mert nem vertem meg a gyerekemet”, a másik meg azt mondja, hogy „de jó, hogy keményen bántam vele!”. Nem tudom. Nyilván onnan is jön a válasz, hogy neked mi volt a hiányod, vagy mi az, amire azt mondtad, hogy ezt én biztos meg fogom tenni, mert nekem is jó volt, hogy az édesapám ezt tette velem. Ha egy ideális tízes apukához képest kell meghatároznom magam, akkor én egy hetes vagyok. Három lányom van, három különböző korosztály, a nagyobbik most lesz 12 éves, és az, hogy ott kettőnk között milyen a kommunikáció, hogyan tudunk ügyeket megoldani, az nekem nagyon pozitív visszaigazolás.

Szoktam beszélgetni a korombeli apukákkal, barátokkal, akiknek nagyobb a kamaszlány gyerekük, és mikor elkezdik sorolni, mi az az öt dolog, amit a lányukban ki nem állhatnak, megkérdezem: „Olvastál-e például egy cikket arról, hogy mit jelent kamasznak lenni?”. Mire a válasz: „Hát, nem hiszem, hogy amiatt van...”. Ebben is próbálunk haladni az Apa meg én programokon, hogy mivel valószínűleg egy cikket nem fog elolvasni szinte senki, beszélgetünk ezekről a dolgokról.

Fotó: Roggs Fényképészet

Szakértőket is hívtok a programokra, akikkel ilyen témákról lehet beszélgetni?

Nem hívtunk pszichológust, mert úgy éreztük, nem feladata a programnak ilyen mélységekig elmenni. A résztvevő apukák között azonban volt párkapcsolati coach, gyermekpszichológus is, akik az esti beszélgetések alkalmával nyilván szakmabeliként is megszólaltak, és rájuk a többiek is jobban hallgattak. Eddig tart az Apa meg én szerepe és nem tovább, hogy érzékenyítsük a férfiakat ezekre a témákra, és hogy talán maguktól is utánaolvassanak fontos témáknak.

Hol tart most a projekt? Mit terveztek a jövőre?

2018, az indulás éve nagyon jól sikerült, ’19-ben tizenöt ilyen hétvégét szerveztünk, tavalyra már harmincat terveztünk, de a pandémia miatt csak tízet sikerült megszervezni. Idén is kevesebb ilyen program volt, hiszen a koronavírus-helyzet kikezdte az emberek biztonságérzetét. Jövőre tervezzük, hogy kalandházakat rendezünk be az ország több pontján, ahol tematikus családi programokra – például  varázslóiskola-hétvégére – jelentkezhetnek be az érdeklődők.

Közösséget szeretnék építeni, olyan emberekből, akik 35-40 éves fejjel az életminőségről és az önismereti útjukról gondolkodnak. Ez az egyik célom. A másik pedig egy saját táborhely megteremtése, ahol Zsuzsi lányom és a hozzá hasonló Down-szindrómás fiatalok is dolgozhatnak.