Közmondások mentén élünk, de alig vesszük észre

Sokszor megtapasztaltam, milyen igaz az, hogy a kutya ugat, a karaván halad. E mondás jelentése szerint az igazán céltudatos ember nem törődik az akadékoskodók fecsegésével, ahogy a bátrak se a gyávák ellenvetéseivel. Nagy szavak ezek, de a hétköznapi működésben éppen hogy az apróságok mutatják meg, képesek vagyunk-e ilyen elvek szerint élni. 

Tulajdonképpen jelenlegi létezésem a példa arra, hogy nem szabad mások véleményével, sőt előítéleteivel foglalkozni.

Hányszor mentem szembe mások véleményével, találtam utat ott, ahol más nem remélt még egy rést sem. Ha van egy elképzelés a fejünkben, ha makacsul hiszünk az álmainkba, célba érünk: nekem ezt jelenti, hogy a karaván halad.

Ne tágítsunk még az ebek mellől, azt se felejtsük el, hogy állítólag amelyik kutya ugat, az nem harap. Állítólag. Mert szerintem az ugatós, nagy hangú kutya harap is. Aki erős hangon fenyegetőzik, az nem biztos, hogy a szóbeli erőszaknál megáll. Van, amikor belénk mar. Azt se felejtem el soha, hogy kutyából nem lesz szalonna – aki egyszer bántott, az bizony máskor is bántani fog. És ha valaki ugat velem, nekem, azt inkább időben otthagyom.

Már csak azért is, mert aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók Aki rossz társaságba keveredik, maga is rosszá lesz a mondás szerint, de ezzel a közmondással is csak félig tudok egyetérteni, mert biztos vagyok benne, hogy jóra is rá lehet venni az embereket, ha szeretettel közelítünk közéjük.

Viszont azt is mondják, a kutya is jó dolgában vész meg. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt mondták rám a környezetemben élők, amikor elváltam és új életet kezdtem a nulláról. Hogy a kutya, meg a jó dolgomat. Megvesztem. Csakhogy senki nem tudja, mi volt amögött a „jó dolog” mögött. Mert egy kapcsolatot sem lehet kívülről megítélni. És csak nevetek azokon, akik azt kárálják: „Jön még kutyára dér.” Egyelőre én inkább azt érzem, hogy minden kakas úr a maga szemétdombján. Bár nem vagyok úr – de a saját életteremben mégis az vagyok, és ez fantasztikus! Ahogyan magam nyitom és csukom az ablakot, úgy magam döntök a sorsom felől. 

Az önazonos életvezetésnek pedig eredménye is van, szépen simul minden, ha beletesszük magunkat a nehézségek megoldásában. Abban viszont biztos vagyok, hogy a jó lónak nem kell ostor. Sőt, ha a lelkiismeretes, dolgozni akaró embernek ostorral csördítenek a szeme közé, akkor megbokrosodik és világgá szalad. Ugyanezt jelenti az a közmondás is, mely szerint „Egy rókáról nem lehet két bundát lenyúzni” – azért megpróbálták velem is a munkaadók, mert azt hitték ezt is megtehetik, de aztán „átestek a ló túloldalára”.

Bárhogyan is viselkedtek velem, igyekeztem egyenesnek maradni, mert tudom, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Engem meg pláne. Merthogy füllentettem olykor, de olyan rosszul csinálom, csináltam, hogy tényleg hamarabb utolértek mindig, mint a sánta kutyát. Szerencsére „kutya bajom se esett”.

Azért a füllentést senkinek se ajánlom. Azt viszont igen, hogy olykor

tiszta szívvel hallgassatok a közmondások üzeneteire!

Ismerjétek fel azokat a saját életetekben, mert lehet, beérik bennetek előbb utóbb ezeknek az unalomig ismételt bölcsességeknek a valódi mondanivalója. Ráismertek helyzetekre, valaki turpisságára, esetleg arra, hogy éppen kihasználnak benneteket. Aztán nagy merészen fordultok egy nagyot. Nem maradtok ott, ahol nem terem nektek babér, rájöttök, hogy széllel szemben nem lehet pisilni, vagy azt mondjátok, „akinek nem inge, ne vegye magára”, és többé nem kezelitek saját problémaként azt, amit más akasztott a nyakatokba.

Aztán az is lehet, elolvassátok ezt a cikket, és legyintetek rá: „Bolond likból, bolond szél fú”

Nyitókép: Fortepan / Bejczy Sándor