Kult

Könyveivel a gyerekek egész sorának szívébe ültette el a természet szeretetének magvait – elhunyt Schmidt Egon

A veszteségnek ezernyi arca van – legfájóbb a némaság és a megrekedt szavak özöne. Az a csontig hatoló érzés, amikor a művésznek festenie kéne, de a remegéstől megcsúszik a keze a papíron. Amikor egy írónak szavakba kellene öntenie egy legenda születését, de nincs az a pont, ahol el lehetne kezdeni. Amikor egyszerre üres és túlzsúfoltan kavargó minden, amikor generációk története kel szárnyra, hogy köszönetet mondjon egy életért, annak minden munkájáért, egy felbecsülhetetlen örökségért…

Egy különleges lélek kelt útra. Egy hitből és lelkesedésből soha ki nem fogyó teremtő, aki gyermekek tízezreinek szívében ültette el a természet szeretetének magvait. Gyermekkorunk mesélője, a természetbarátok fáradhatatlan őre, Schmidt Egon életének utolsó madárdalát hallgatta meg köztünk.

Talán nincs ma olyan ember Magyarországon, aki ne ismerné nevét, aki ne találkozott volna könyveivel, írásaival vagy ne hallgatta volna lelkesítő szavait. Schmidt Egon egész életét a természetnek, a természetvédelemnek és az ismeretterjesztésnek szentelte. Gyerekkönyvek egész sorát köszönhetjük neki. Tőle tanultuk meg, miért is énekel a fülemüle, hogyan járjunk erdőn-mezőn, és miért érdemes megbarátkoznunk kevésbé kedvelt kisemlőseinkkel is.

Jól emlékszem, órákat töltöttem azzal, hogy meglessem, miként építi ágvilla alá font művészi otthonát a sárgarigó, hogyan udvarol párjának a szép hangú vadgerle” – írja egyik könyvében.

Szavaiból áradt az őszinte szeretet.

Minden egyes sorával közelebb és közelebb vitte az olvasót a természet ezerszínű világához – leírásai és beszámolói érdeklődést és kötődést teremtettek.

Részt vett a Fővárosi Állat- és Növénykert munkájában, a Madárgyűrűző Központot is vezette, és egyike volt azoknak, akiknek

hite és elkötelezettsége létrehozta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet – hazánk egyik legfontosabb természetvédelmi szervezetét.

Élete során közel száz könyvet írt, és több ezer ismeretterjesztő írás fogant meg tollából. Több, mint másfél évtizeden át mesélt a Magyar Rádió Oxigén című műsorában a természetről, madarakról, földi csodákról.

Szüleim – miután nyilvánvalóan látták, hogy reménytelen eset vagyok – magukban talán halkan sóhajtva, de támogattak, igazi hasznos segítséget azonban a nagybátyámtól kaptam. Nagy természetbarát volt, és amikor néha átadta a távcsövét, hogy egy-egy madarat közelebbről is megcsodálhassak, a paradicsomban éreztem magam” – írja önéletrajzában. És hányan vagyunk hálásak ezért a távcsőért…

Schmidt Egon egy őszinte szerelmes volt. A természet nagy szerelmese. Munkájával szerette volna kitárni a madárvilág szárnyait, hogy minél több emberrel megismertethesse ezeknek a csodálatos élőlényeknek a mindennapjait. Évtizedeken át járta az országot, író-olvasó találkozókat tartott, rendhagyó biológiaórákon ejtette ámulatba az általános iskolás diákokat. A mai napig emlékszem nyugodt, minden figyelmet magára vonzó alakjára, ahogy

a könyvtár csendes olvasószobáját pillanatok alatt madárdallal és színes csodákkal töltötte meg.

Emlékszem a Tollas albérlők című kötet mindig mosolygó, pipázgató Lajos bácsijára, aki békés történetével és kedves madárszámlálgatással vezetett be bennünket a ház körül szorgoskodó szárnyas barátok mindennapjaiba. A könyvre, aminek lapjait ökörszemek, verebek, kakukkok, rozsdafarkúak és madarak tucatjai töltötték meg színekkel, emlékekkel.

Itt van most is a kezemben. Mert ez a könyv azóta gyermekeim kedvence is lett,

ahogy sok más Schmidt Egon-történet is. A sárgarigó flótázása, a nem mindig fekete feketerigó képe, a suhanó karvaly és a nagyi madárkalácsának elkészítése: mesék, amelyek örökre bennünk maradnak.

Egy legenda távozott tőlünk. Egy szavakkal nehezen leírható örökséget maga után hagyó példakép, akinek emlékét generációkon át őrizni fogjuk.

Búcsúnkat saját szavaival zárjuk: „kellett hozzá a kimeríthetetlenül változatos, izgalmas, mindig új témákat adó Természet (így, nagy T-vel), amely iránt érzett szeretetemnek, tiszteletemnek és csodálatomnak igyekeztem minden írásomban hangot adni. Ha ez sikerült, akkor úgy érzem, életem nem volt hiábavaló.”

Sikerült!

Ajánljuk még:

A gyász nem az élet vége – tanuljuk a régiektől, és könnyebben megy majd a gyógyulás

Jellemző a társadalmunkra, hogy kerüljük a halál témáját, és tabunak számít mindenféle veszteséggel kapcsolatos beszélgetés is. Ennek két fő oka van: egyrészt a környezet rendszerint rosszul reagál, ha valaki a gyásszal kapcsolatos élményeiről beszél, másrészt azt tanuljuk kicsi korunktól kezdve, hogy nem illik nehéz érzéseinkkel terhelni a másikat. Legtöbbünknek nincsenek mintái arról, mit lehet kezdeni a gyásszal, és hogyan lehet segíteni egymást a gyógyulás útján. Ördögi kör ez, amiből nehéz, de nem lehetetlen kilépni – ennek hogyanjáról is beszélgettünk Demeter Tünde mentálhigiénés szakemberrel, Gyászfeldolgozás Módszer® specialistával.

 

Már követem az oldalt

X