Kliséhalmokon innen, A Koronán túl – öt európai filmalkotás, ha unod az egyforma mozikat

Kult

Kliséhalmokon innen, A Koronán túl – öt európai filmalkotás, ha unod az egyforma mozikat

Az európai mozik mást adnak, mint az amerikai alkotások, legalábbis sokszor képesek olyan atmoszférát teremteni, olyan módon mesélni el egy-egy történetet, ahogyan az óceán másik felén ritkán sikerül. Öt európai mozifilmet ajánlunk, amelyeket idén vetítettek a mozik – ha lemaradtál róluk, most pótold!

Intenzív találkozások (francia)

A parlamenti választást követő héten láttam e filmet, tökéletesen üres moziban. Több szempontból is jól szórakoztam ezen: intenzív találkozásokból kijutott egynéhány a megelőző hetekben, de a kongó teremben esélyem sem volt nemhogy intenzíven, de bárhogyan is találkozni akárkivel. Egyébként a film eredeti címe La fracture, azaz A törés, s jelen esetben mindkét címet működőképesnek, sőt jónak találom.

A történet 2018-ban játszódik, mikor Raf, a némiképp hisztérikus művésznő a barátnőjével való szakítás után eltöri a könyökét és egy párizsi kórház intenzívosztályára kerül. A francia fővárosban ezekben a napokban zajlanak a sárgamellényes megmozdulások, amelyeken nehezebb sorsú emberek jobb megélhetésért, társadalmi megbecsülésért tüntettek. A film másik főszereplője, a sofőrként dolgozó vidéki Yann egy ilyen kiállás során sebesül meg, s innen kerül az intenzívre – ahol káosz uralkodik. A kórház folyosóin minden szereplő általa ismeretlen valóságokkal találkozik a másik karakternek köszönhetően, s néha úgy fest, már-már meg is értik egymást. Ez idő alatt a külvilágban, ahol párbeszéd nincs, csak tüntetés, egyre fokozódik a helyzet.

A Catherine Corsini rendezte film Aranypálma-díjat kapott a cannes-i filmfesztiválon. Magyar nyelven a Cinego szolgáltatásán keresztül érhető el.

A jó főnök (spanyol)

Az augusztusi forróság elől menekültem egy körúti moziba, amikor a Fernando León de Aranoa által írt és rendezett spanyol vígjátékra, A jó főnökre bukkantam, de bátran ajánlom őszi hétvégékre és téli estékre is. Habár könnyű vígjáték, amolyan nyári kaland, mégsem egészen az – sok szögből mutat rá az emberi gyarlóság ezernyi arcára: mindig ugyanazt látjuk általa, örökké máshogy.

A sikeres és megnyerő üzletvezető, Blancos Básculas (Javier Bardem) napjait követjük a filmen, megismerve élete művét, a mérleggyárat. Esélyessé válik, hogy Blancos kiválósági díjat kapjon munkájáért, ám rossz fényt vetne üzletükre, ha a vizsgálóbizottság érkezése napján (is) a gyár előtt tüntetne egy nemrég kirúgott alkalmazott. Miközben (többnyire képletesen szólva) eltenné őt láb alól, feleségével folytatott, a hűséget olykor mellőző kapcsolata is veszélybe kerül. A főnök úr pedig újabb és újabb próbák során kerül a mérleg serpenyőjébe – nézőként izgalmas, irritáló és bőszítő egyben ezt az egyensúlyozást figyelni. De főképpen élvezetes!

A spanyolok Oscar-jelölt filmje a Cinego szolgáltatásán keresztül magyar felirattal is elérhető.

Nem hagytak nyomokat (lengyel)

Október hatodikán mutatták be hazánkban a lengyel-cseh-francia együttműködés nyomán készült Nem hagytak nyomokat című drámát. A film igaz történeten alapul: 1983 nyarán Lengyelországban egy érettségi előtt álló tanulót gyakorlatilag ok nélkül közrefogtak a rendőrök, majd halálra verték. Az esetet a fiú legjobb barátja végignézte, s ezzel ő maga is a rendszer ellenséggé vált. Az érettségi helyett egy még nagyobb vizsgahelyzetben találta magát, el kellett döntenie, felszólal-e az igazság mellett, veszélyeztetve saját maga és közeli hozzátartozói életét, előrejutását.  

A film nem hibátlan. Két óra hosszan meséli el Jurek Popiel (Tomasz Zietek) történetét, s olykor unalmas, döcögős. Ennek egyik oka az lehet, hogy hasonló mozit mindenki látott már: tudjuk, milyen volt a szocializmus, ismerni véljük, milyen mocsokságokra képesek az elnyomó rendszerek, és 2022-ben egy halálraverés – intimen közeli – képkockái sem garantálják, hogy a közönség ingerküszöbét súrolja majd a film.

Mégis megéri rászánni az időt. Nem hagytak nyomokat – már a cím is jó, nem egyértelmű, hogy az államhatalom valóságot eltusoló ügyeskedésére, esetleg a fiúk félbetört életére utal. Gondolatokat indít el az alkotás, a címmel és azon túl is, ráadásul a fiatalok sorsán keresztül mutatja meg a rendszerváltás előtti életet, amiről sokszor (tévesen) úgy gondoljuk, az idősebb generációé. Érdekesség, hogy a film rendezője még nem élt akkor, a forgatókönyvíró is egyéves volt 1983-ban, amikor az elmesélt történet játszódik, mégis közel negyven év távlatából is meglátták: az efféle történet sosem évül el.

A film a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, azóta pedig Lengyelország a legjobb nemzetközi film kategóriájában az Oscar-díjra is jelölte. A magyar moziközönség kevés helyen, kevésszer láthatta, de reméljük, a streamszolgáltatók valamelyike hamarosan legálisan is elérhetővé teszi az online térben.

A szomorúság háromszöge (svéd)

Az idei év egyik legjobb mozifilmje szerintem az Arany Pálma-díjas A szomorúság háromszöge volt. A négyzet és a Lavina nyomán már rég ismert Ruben Östlund munkája ezúttal A-kategóriás színészeket sorakoztat fel (Woody Harrelson, Harris Dickinson), ami sokat tesz a sztorijában is kiváló alkotáshoz.

A címben szereplő háromszöget a plasztikai sebészek szókincséből kölcsönözték, azokra a redőkre utal, amelyek idővel megjelennek homlokunkon, a szemünk felett. Természetes ráncok ezek, amiket sokan nem szeretünk – pedig csak arra utalnak, hogy sokat láttunk a világból, és jónéhány dologra rácsodálkoztunk már. Persze nem a legesztétikusabbak, sokan meg is válnak tőlük, részben azért, mert ezek a vonalak mérges-szomorú ábrázatot adnak arcunknak, ezért is a bevett megnevezés a szakemberek körében.

Nem gyakran viselik például a modellek, színészek, dúsgazdag üzletemberek kitartott feleségei, szóval filmünk főszereplői, akiket egy luxushajón összezár e történet. Rajtuk nevethetünk, meg azon, hogy részeges a hajókapitány, egészen a film nagy fordulatáig – amit nem árulunk el, mert ezt a mozit megéri megnézni a felvezetésben megmutatkozó röhejes, de velejéig igaz korkritika, a középső részben látható kaotikus, undorító jelenetek abszurditása és a később kibontakozó, örökké érvényes társadalmi működésekre utaló dráma miatt is.

Egyelőre országszerte vetítik a mozik.

Rosszul vagyok magamtól (norvég-svéd)

Még egy jól eltalált, már-már elmebeteg északi film, amiért jó moziba menni. Vígjáték, de mégsem: nevetünk, és közben érezzük, hogy amit látunk, véresen komoly – szó szerint. Egy fiatal nő azért nyomorítja meg magát – eleinte kitalált kórságokkal, később valódi betegségekkel –, hogy a blöffművészettel egyre magasabbra jutó párjával rivalizáljon. Figyelmet, szeretetet csikarjon ki szűkebb és tágabb környezetéből otthon, az utcán, az interneten. 

Nyomorúságos film, mégis jó nézni, visz magával, mert érdekel, meddig lehet húzni az önkínzást, amit élvezünk, mikor szakad vége a teljesen nonszensz emberi viselkedésnek. Talán soha. 

Nyitókép: Rosszul vagyok magamtól | Vertigo Média

Ajánljuk még:

A férfi, aki tetszik nekünk – Jude Law 50 lett, és mi még jobban szeretjük

„Az előjátékkal hogy állsz? – Szerintem túlértékelik. Kifejezetten túlértékelik – Máris az egyik legérdekesebb lány lett belőled, akivel valaha találkoztam.” Aki látta a Holiday című filmet, az nem felejti el ezt a párbeszédet Graham és Amanda között. Ekkor még nem tudjuk, hogy Graham a nőfaló álarca mögött egy érzékeny férfi rejtőzik, aki nem véletlenül titkolja, hogy két gyereket nevel özvegyként. A Holiday című 2006-os romkomban egyszerűen nem tudtunk nem odalenni Jude Lawért. És ez a jóképű, ezerarcú sármőr idén átlépi a bűvös 50-et. A jeles évforduló alkalmából nézzük meg, ki is ez a színész, mi a titka, és mi az, amit eddig még nem tudtunk róla.

 

Már követem az oldalt

X