Kerekesszékben is táncművész maradt: interjúnk Horváth Renátóval

Hogy érzed magad?

Ahhoz képest, ahonnan 2019. december 3-án indultunk, kiválóan. Most már mindent érzek, tudom mozgatni a vállam, néha megmozdulnak az ujjaim, a lábam: össze sem lehet hasonlítani az akkori állapotommal. Aznap gyakorlatilag négy óra alatt bénultam le nyaktól lefelé, és a tüdőm is leállt, hónapokig lélegeztetőgépen voltam, mert keletkezett egy hatalmas ödéma a gerincemen, ami felment egészen a nyaki kettes csigolyámig, és nyomta az idegeket. Amíg fel nem szívódott, a tüdőm sem működött, majd lassan kezdtem visszanyerni tüdőkapacitásomat, de nagyon gyenge voltam.

Mi történt tulajdonképpen?

Próbáról jötten haza, útközben bevásároltam, itthon letettem a csomagokat, és ahogy felegyenesedtem, éreztem egy éles hasítást a lapockáim között. Azt gondoltam, idegbecsípődés, hiszen ilyesmi gyakran előfordul a táncosoknál, és beültem egy kád meleg vízbe, hogy kilazítsam. Azonban nagyon gyorsan rájöttem, hogy itt valami másról lehet szó, mert kezdtem elveszíteni az érzékelésemet, az egész testem kezdett elzsibbadni. Szerencsére,

mielőtt belecsúsztam volna teljesen a vízbe, sikerült kimásznom és segítséget hívnom.

Egy kollégám jött értem, és elmentünk egy csontkovácshoz, gondolván, esetleg tud segíteni, kimozgatja a becsípődött ideget. Amikor azonban odaértünk, már nagyon nehezen tudtam kiszállni a taxiból, és amikor a csontkovács meglátott, azonnal azt mondta, hogy itt sürgősen kórházi ellátásra van szükség. Sajnos, akkor nem tudtunk azonnal kórházba menni, mert este a kollégáimnak előadásuk volt, ezért visszavittek a lakásba, és bementek a színházba. A csontkovács jött el hozzám utána, ő hívott mentőt, így kerültem be a Miskolci Megyei Kórházba, a sürgősségi osztályra. Akkor már nem egészen voltam a tudatomnál, de annyit érzékeltem, hogy a műszakváltás miatt kitoltak a folyósóra, és ott hagytak. Áldott szerencse, hogy éppen akkor jött arra egy ismerősöm, egy polgári mentőtiszt, aki Miskolcon is ügyelt, és amikor meglátta, milyen állapotban vagyok, elkezdett hangot adni a veszélynek, és akkor végül elkezdtek foglalkozni velem, jöttek a vizsgálatok, CT, MR, vérvétel. Aznap már nem sok mindent tudtak tenni, meg kellett várni a reggelt, de addigra leállt a tüdőm, és elaltattak, lélegeztetőgépre tettek. Három hétig voltam mesterséges kómában. Amikor felébredtem, rá kellett döbbennem, hogy nemcsak mozogni, de beszélni sem tudok a gégemetszés miatt, és a helyet sem ismertem fel, ahol éppen voltam. Ez volt a mélypont.

Ezt hallgatni is megrázó élmény. Mire emlékszel az altatásban töltött időből?

Egy nagy fehérségben lebegtem. A nagynéném pár hónappal korábban hunyt el, vele nagyon szoros, szakmai kapcsolatom is volt, és megjelent ebben a fehérségben, sokat beszélgettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Azt hiszem, végül ő irányította úgy a dolgokat, hogy ne ragadjak benne abban az állapotban, hanem

ébredjek fel, térjek vissza az életbe.

Ugyancsak találkoztam az egyik nagyapámmal, aki szintén nem él már. Ő nyomozó volt, nagyon aktív életet élt, de Buerger-kórban szenvedett, és fokozatosan mindkét lábát elveszítette, majd ötvenévesen belehalt. Ő odaült az ágyam mellé ebben a fehérségben, tisztán emlékszem rá, pedig sosem találkoztam vele, csak fotóról ismertem. Úgy hiszem, mindketten segítettek visszatérni az életbe.

Amikor ez történt veled, hol tartottál a művészeti pályádon?

Akkor végeztem a Magyar Táncművészeti Egyetem divattánc szakán, és a Miskolci Nemzeti Színházban dolgoztam a Miskolci Balett társulatával. Nagyon aktív voltam, ez az alaptermészetemből adódik, utazó színházakban is felléptem, emellett tanítottam. A baleset a diplomaosztó után öt hónappal történt.

Fotó: Horváth Renátó

Hogy lett belőled táncművész? Miért ezt a pályát választottad?

Hétéves korom óta táncolok rendületlenül, nem tudnám pontosan megmondani, honnan jön ez az erős késztetés. Annyi bizonyos, hogy a nagymamám nagy hatást gyakorolt rám: rendkívül művelt, a klasszikus balettért rajongó asszony, akivel mindig együtt néztük az Operaház közvetítéseit, és engem beszippantott ez a világ. Emellett a nagynéném is sokat segített abban, hogy erre a pályára kerüljek: a helyi művelődési házban dolgozott, és később közösen is terveztünk előadásokat, koreográfiákat. Bár karriert befutott művész nem volt a családban, ilyen ambíciói több családtagomnak is voltak. Nagymamám ezért is támogatta nagyon a döntésemet. Édesapám focista volt, külföldön játszott az idő nagy részében, és az ő hivatását nagyon nehéznek láttam. Ha éppen itthon volt, mi is néztük a mérkőzéseket, és engem nagyon megviselt, hogy óriási küzdelmeket kellett vívnia, a bekiabálások, a durvaság, a fizikai sérülései elriasztottak. Mindig csak a fájdalmat láttam abban a sportban, sosem az örömöt, és már kisgyermekként is inkább a könyvekbe menekültem, nem mentem a fiúkkal focizni.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mi vonzott téged ennyire a táncban? Mit vártál tőle?

Sosem így gondoltam a táncra, hogy várnék tőle valamit, egyszerűen szükségem volt rá, ezt a zsigereimben éreztem. Mindig arra vágytam, hogy egyetemi szinten tanulhassam, hatalmas öröm és megerősítés volt számomra, amikor felvettek. Először érettségi után felvételiztem a Táncművészeti Főiskola társastánc tanszakára, de akkor a második fordulóban kiestem, ami nagyon megviselt, de utólag hálás vagyok érte. A Rajkó Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskolába kerültem, ahol két évig tanultam, és felkészítettek az egyetemre. Elég küzdelmes volt ez az utolsó időszak, mert tizennyolc éves koromban Crohn-betegséggel diagnosztizáltak, miközben éppen a felvételire készültem, tehát nagyon megküzdöttem a sikerért.

A tánc – bár sok kiváló férfi táncművészünk van – mozgáskultúráját tekintve rendkívül feminin művészet. Mit szólt a tágabb környezeted ehhez a vágyadhoz?

Egész gyerekkoromban küzdöttem ezzel, már az alsó tagozatban is, mert a kortársaim nem értették, mit csinálok. Sokáig bántottak: a város „buzija” voltam Polgáron. Itt mindenki ismer mindenkit, nem volt könnyű. Mindig lány barátaim voltak, a fiúk nem fogadtak be, és rengeteg atrocitás ért, a legenyhébb az volt, hogy leköptek. Sokszor azért voltam hetes, hogy ne kelljen kimennem az udvarra szünetben. Nyolcadik osztályban jött a fordulópont, amikor felkértek egy farsangi bálra koreográfusnak, ugyanis akkor már társastáncra jártam. Én pedig

összefogtam a nyolcadik évfolyamot, és nagy sikerünk volt.

Igaz, a fiúkkal rendesen megküzdöttem, mert a legtöbben azt sem tudták, mi az a frakk, miért kell inget felvenni, és hasonló problémáink voltak, viszont amikor megszületett a koreográfia, és megérezték, micsoda erő van ebben a közös munkában és a táncban, odajöttek hozzám és bocsánatot kértek. Felemelő érzés volt. Utána, amikor fölkerültünk a gimnáziumba, ők maguk védtek meg engem, ha valaki más bántani akart a tánc miatt. A gimnáziumi éveimre már boldogan tekintek vissza, akárcsak az egyetemen eltöltött időre. 

A divattánc gyűjtőfogalom: a balettől a társastáncon át a néptáncig minden műfajt tanultatok. Melyik a legkedvesebb számodra? 

Mindegyiket élveztem, ezen sosem gondolkodtam, de talán a balett viszi a prímet, szorosan mögötte a modern tánc. Mindig közvetíteni akartam, a színpadon lenni, és ebből a szempontból mindegy a műfaj, hiszen mindegyik másképpen fantasztikus és nehéz. 

Ugyanakkor a műfajok között nagyok a különbségek, más-más egyéniséget vonzanak: a balettben szinte katonás rend van, a modern táncban talán jobban megmutathatod a saját egyéniségedet. Ez egyszerre kötöttség és szabadság, rend és kreatív rendbontás. Az az érzésem, a táncban a rend fogott meg téged a leginkább. A te életedben rend volt, amikor váratlanul lebénultál?

Nagyon is, legalábbis én úgy éreztem. Egyébként egész életemben vágytam a rendre, arra, hogy a családban egyensúly legyen. A barátnőmmel, Andival tíz éve vagyunk együtt, éppen a családalapítást terveztük. Ő is ugyanebben a sémában nőtt fel: az édesapja mindig hiányzott az életéből, mert külföldön dolgozott, és mi eldöntöttük, hogy mi mindig jelen leszünk egymás életében, együtt ülünk le vacsorázni, igazi család leszünk. Meg is teremtettük itt, Pesten a saját kis világunkat, igazi harmonikus otthont. Különben ez is nagyon jellemző rám: szeretek tervezni, talán kissé kontrollmániás is vagyok. Akkor jött a baleset, amikor már éppen a lánykérést terveztem.

Fotó: Horváth Renátó

Saját előadással vállaltad fel a történetedet, és a Testbe zárt ima keretében színpadra viszed. Miről szól ez az előadás? 

Sokat beszélgettünk Andival arról, mi lett volna, ha nem történik meg ez az egész, és egészen őszintén el kell mondanom, hogy eljutottam oda: bizonyára elhagytam volna a szakmát megélhetési gondok miatt. Nagyon nehéz itt életben maradni, és bármennyit is készültem rá, egy idő után a család megélhetése az elsődleges szempont. Persze, próbáltam több vasat is tartani a tűzben, és el akartam végezni a tánctörténész szakot is, mert szerettem volna elméleti irányban is elindulni, hogy legyen lehetőségem mást is csinálni, ha bármi történik. Ekkor történt a nem is akármi. Amikor már jobban éreztem magam, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám ebből a helyzetből a legjobbat kihozni, mert

úgy éreztem, kezdenem kell valamit ezzel a tapasztalattal.

Ha pedig nyilvánosság elé viszem a történetemet, akkor olyasmit akarok megmutatni, amiről az emberek rendszerint nem mernek vagy nem tudnak beszélni: a gyógyszerfüggőség, a pánikbetegség, a kiszolgáltatottság még mindig tabu, és inkább szégyelljük, minthogy értenénk, mi történik velünk, körülöttünk. Én ezeket mind átéltem, és azt gondoltam, érdemes beszélni róluk nyilvánosan is.

A bénulás mellett gyógyszerfüggő és pánikbeteg is voltál?

Nagyon nehéz volt, és sok minden történt velem közben, amiről elképzeléseim sem voltak korábban, ahogy egy egészséges embernek rendszerint nincs tudása ilyen helyzetekről. A gégemetszésem miatt például nem tudtam beszélni, és

úgy kommunikáltam, hogy kocogtattam a fogaimat, ha éhes voltam, hogy észrevegyék.

Ötágyas kórteremben kezdtem, ahol körülöttem végigsöpört a halál szele, és poszttraumás stressz szindrómával vittek át egy egyágyasba, ahol a bezártság miatti félelemtől pánikbeteggé váltam. Majd jött a gyógyszerfüggőség: a pánikbetegség miatt aludni sem tudtam, ezért kaptam Porpofolt, ami egy műtéti altatáshoz használt szer: egy-két órán keresztül tudtam aludni tőle. Eleinte maguktól adták nekem, amikor látták, hogy nem tudok aludni, aztán már én is kértem, mert nagy fájdalmaim voltak. Annyira hozzászoktam, hogy végül egyáltalán nem hatott. Amikor aztán a koronavírus járvány miatt hazaküldtek a kórházból, eldöntöttem, nem akarok pszichotikumokon élni, és nagyon nehezen ugyan, de két év alatt sikerült megszabadulnom a gyógyszerektől. Azóta ismét élénk vagyok, működik az agyam, nincsenek szorongásaim, tudok aludni és alkotni is. Ezeket mind megmutatom az előadásban, amelyben alkotótársam többek között az a lány is, aki aznap, amikor lebénultam, segített.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mit volt a legnehezebb elfogadnod ebben az új helyzetben?

Azt, hogy másokra vagyok utalva. Andi nélkül ma nem lennék itt. Neki köszönhetem, hogy élek, mert amikor hazaküldtek a kórházból, teljesen magunkra voltunk utalva, neki meg kellett tanulnia ápolni engem, tornáztatni, életben tartani. Hatalmas eredmény, hogy most már mindenemet érzem.

Nem tudok még mozogni az egész testemmel, de van testtudatom,

és némely dolgokra önállóan is képes vagyok. Például tudok egyedül telefonálni. De meg kellett szoknom, hogy más mosdat, hogy rám adják a ruhát, beleültetnek egy székbe, elvisznek mozgásterápiára – tehát ki vagyok szolgáltatva. A nagy kérdés számomra az, ilyen állapotban gondolkodhatok-e családban, boldoggá tudom-e tenni Andit, és mi a dolgom így a világban. 

Egy ekkora fordulat nyilván számodra is hozott újat az önmagadról való tudásban, gondolkodásban. Mit tanultál meg a trauma által?

Türelmesnek lenni. Korábban mindent azonnal akartam megcsinálni, most pedig csak akkor tudok tevékenykedni, ha valaki segít, és olykor erre várni kell. Nagy felfedezés számomra, hogy ez a várakozás igen termékeny is tud lenni, mert utána valami sokkal jobb is születhet az eredeti ötletből. Ezt a teremtő időt ma már élvezni is tudom.

Általában akkor válik könnyebbé az élet egy trauma után, ha értelmet adunk annak, miért történt velünk ilyesmi. Neked ez sikerült, tudod a diagnózist?

A mai napig nem tudják az orvosok, miért alakult ki ez a gerincvelő-gyulladás, csak találgatnak. Én sem tudom. Milliószor visszapörgettem az időt, hogy megtaláljam a miérteket, de nincs igazi magyarázat. Aznap egy nagyon kemény próbánk volt, és sokáig azt gondoltam, egy ottani sótörés-gyakorlat közben mozdult el valami, de ez sem igaz, mert egyrészt semmit sem éreztem, másrészt utána még vígan bevásároltam és hazamentem, tehát nem volt előjele a bénulásnak. Áldott szerencse, hogy a gerincvelőm nem szakadt el. Egy kicsit elvékonyodott, de teljes a kapcsolat, ezért is lehetséges, hogy mindent érzek, teljes testtudatom van, csak mozogni nem tudok még. Van, hogy az ujjaim megmozdulnak, sőt a lábamat is arrébb tudom rakni néha, vagyis működik az izommemóriám és nincs izomsorvadásom.

Fotó: Horváth Renátó

Jól sejtem, hogy fejben most is táncolsz?

Állandóan. Furán hat kimondani, de én nem érzem magam bénának. Sokkal szabadabbnak érzem magam, mint azelőtt. Persze, ebben az is benne van, hogy el kellett fogadnom az állapotomat, de ezen túl vagyok, és sokat teszek azért, hogy fizikailag is előre menjek, ne csak szellemileg. Profi gyógytornára járok, ahol robotikai eszközökkel mozgatnak, járógép emlékezteti a testemet a járásra. A szeretteim körében vagyok, egy fantasztikus csapattal, és a színházban lehetek, amire mindig is vágytam. Nem is az a fontos, hogy én legyek a színpadon, az is elég volna, ha csak rendezőként, koreográfusként működnék tovább. A mostani darabban persze én is részt veszek. 

Úgy érzem, további terveid is vannak.

Hogyne! Nem is egy. Jelenleg a darab a fő feladat: szeretnénk minél több helyre eljuttatni, és egyéb produkciókkal kapcsolatban is vannak ötleteim. Szeretnék egy alkotóközösséget építeni, ennek az alapjai már adottak. Amikor a Testbe zárt imát próbáltuk, igazi csapattá kovácsolódtunk, és mindannyiunkban megfogalmazódott, hogy ezt folytatnunk kell, hiszen éppen most álltunk össze fiatal társulattá. Nagyszerű érzés volt, és tudom, ennek lesz is folytatása. A magánéletben ugyancsak nagy terveim vannak: szeretnénk végre egy babát, az lenne az élet nagy ajándéka mindkettőnk számára. Fiziológiai akadálya nincs, már csak az anyagi biztonságot kell megteremtenünk hozzá, ezen dolgozunk Andival közösen.