Június zseni-szülöttei: nyári könyvajánló három halhatatlan magyar szerzőtől

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér 

Sütő András 1927. június 17-én Erdélyben, Pusztakamaráson született, és pályája nagy része is szülőföldjéhez kötődik. Az ő művei hívták fel az irodalmárok figyelmét arra a jelenségre, hogy a nemzeti kisebbségek irodalma sok szempontból eltérő úton fejlődik, mint az anyaországbeli. Ennek az a fő oka, hogy évtizedek teltek el úgy, hogy nemcsak kulturális közösség megteremtésére, de még párbeszéd létrejöttére sem volt lehetőség a határon innen és azon túl élő magyar irodalmi alkotók között. Emellett természetesen a megélt valóság is más kisebbségben, a hagyományokhoz való viszonyulás pedig egészen eltérő színezetet kap, ha egy közösség megmaradásának záloga a múltbeli értékekhez való ragaszkodás.

Míg az anyaországban a II. Világháború után szinte kivétel nélkül városi témájú irodalmi művek születtek városi írók tollából, az erdélyi írók szívesebben nyúltak vissza történelemhez és a falusi hagyományokhoz. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című műve is egy ilyen „visszanyúlás”. Műfaját meghatározni szinte lehetetlen: napló is, memoár is, regény is, két generáció különbségeit bemutató szociográfia is, de helyet kapnak benne személyes levelezések, sőt olykor népdalok szövegei is. Leginkább Illyés Gyula Puszták Népe című művéhez lehet hasonlítani, de mégis más a kettő: számomra Illyés egy távoli múltat festett meg, amely bár érdekes, de nehezen találok vele kapcsolódási pontot – talán, mert a világháború akkora társadalmi változásokat hozott, amelyek mellett már idegen és távoli a nincstelen zsellérek kora, nem ismerek olyat, aki e korról személyesen is be tudott volna számolni nekem.

Ezzel szemben Sütő műve időben közelebb van hozzánk: az Anyám könnyű álmot ígér 1970-ben jelent meg, ráadásul Erdélyben játszódik, ahol még évtizedekkel később is felmerültek azok a kettősségek, amelyeket Sütő megfogalmaz, például a földművelés gépesítésének kérdése. Az ezredforduló környéken nem egyszer előfordult, hogy az erdélyi nyaralás alatt újdonsült helyi barátainkkal nekifutásból felpattantunk a baktató szénásszekérre… máig nem tudom, mit kiabált egy ilyen alkalommal a román bácsi, aki a szántóról igyekezett hazafele, de a hanglejtése alapján nem azt mondta, hogy maradjunk csak nyugodtan.

Számomra – az irodalmi érték mellett – ebben rejlik a regény érdekessége: térben és időben egyszerre van közel és távol. Mint egész Erdély.

Weöres Sándor: Psyché

Weörest, aki 1913. június 22. született, mind ismerjük gyermekverseiről. Sőt, én például egyetemista koromban döbbentem rá, hogy szinte csak gyermekverseit ismerem a Kossuth- és Baumgarten-díjas művésznek, és tartok tőle, sokan vagyunk ezzel így. Ez részben érthető: a Bóbita, a Galagonya vagy éppen a Déli felhők méltán kedvencei gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ritmikusságuk miatt Weöres versei szinte kiáltanak a zenei feldolgozásokért. Klasszikus zeneszerzők, népzenei ihletésű világzenét játszók és gyermekdalok előadói gyakran nyúlnak az eleve zeneként megszólaló versekhez.

Az is sokak által ismert tény, hogy a költő életfilozófiáját nemcsak a jól ismert európai műveltsége határozta meg. Többször járt Kínában, érdekelték a keleti kultúrák, a taoizmus és a buddhizmus, és ez az érdeklődés művei jelentős részében, például a Teljesség felé című kötetben is tükröződik. Most viszont tőle is egy olyan művet ajánlok, aminek a műfaji besorolása nem egyszerű. A Psyché egy verses regény, és bizton állíthatom, hogy fiatal felnőtt korom legmeghatározóbb alkotása. Legfőbb különlegessége abban rejlik, hogy Weöres egy 18. század végi, 19. század eleji nemes kisasszony álarca mögé bújva írta meg.

Lónyai Erzsébet, harmadik nevén Psyché nem létezett a valóságban, mégis Weöres tolla által olyan verseket írt, amit joggal tulajdonítanánk Csokonai valamelyik tehetséges kortársának. A kötet mintegy naplóként vezet végig a kislány – később kisasszony, majd asszony – versein és prózai emlékezésein, amelyek egy igazán különleges életbe engednek betekintést. Lónyai Erzsébet apai oldalról nemes, ám anyja cigányok leszármazottja volt.

Az élet hol arisztokraták, hol a legszegényebbek közé sodorta, de ő mindenhol ugyanaz a különc, szabadlelkű, csábító nő.

Többször is elolvastam már Psyché fiktív verseit és emlékeit, de ma is csak az eszemmel tudom, hogy férfi írta minden sorát, ráadásul bő másfél évszázaddal a tárgyalt korszak után – ez talán annak köszönhető, hogy a költő gondosan beépítette hősnője emlékeibe a kor valódi szereplőit. Psyché Kazinczyval, Toldy Ferenccel diskurál, de még Goethével is összeismerkedik egy németországi utazás alatt.

Nem könnyű olvasmány, de mindenkinek ajánlom: itt a nyár, itt az ideje az időutazásnak!

Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem

Az 1887. június 25-én született író, humorista, költő, publicista, fordító bármit vetett papírra, az mind nagyszerű, évtizedek távlatából is tökéletes. Versei olykor érzékeltetik a két háború közti nyomasztó nyugalmat, máskor a nyelvi játékossággal bűvölnek el. Legtöbbször viszont a játékosság mellett felbukkan a komoly tartalom, az a vészterhesség, ami a zsidó származású Karinthyt duplán sújtotta.

Hatalmas műveltségét bizonyítja az Így írtok ti, melyben magyar és külföldi írótársait parodizálja – olyan humoros parafrázisokat ír, amelyet csak az tud kitalálni, aki nagyon jól ismeri és érti az adott szerzőt, ráadásul van is olyan jó, mint a paródia tárgya. Másik regényéről, melyben az agydaganatát meséli el, már írtunk egy ajánlót, és természetesen elolvasását még mindig ajánljuk!

Most viszont könnyedebb, rövidebb novelláit, a Tanár úr kérem című kötetet emelném ki. Karinthy ebben a műben is remek emberismeretről és emberszeretetről tesz tanúbizonyságot. Úgy utazik vissza a gimnáziumi évekbe, hogy a felnőtt világ mesterkéltsége egyáltalán nem követi őt oda, viszont a szerző felnőtt érzelemvilága és érettsége nagyon is. Nevetünk a rossz tanulóról, bukott diákról szóló történeteken, mégsem kinevetjük őket. A humoros karcolatokban időről időre megjelenik az idő visszafordíthatatlansága, és az elmúlás gondolata is. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy olyan mondat, mint például az „Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést” olyan plusz jelentéssel is ellátják az egyébként igazán kacagtató történetet, amit maga Karinthy sem tudhatott még akkoriban.

Végre beköszöntött a nyár, talán mindannyiunknak kicsit több ideje van egy-egy rég kinézett könyvet levenni a polcról!