Ha idén elmarad a nyaralás – regények, amelyek különleges helyszínre repítenek

Isztambul – Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben

Ki ismerné jobban az isztambuli utcákat, mint egy helyi pilaf- vagy bozaárus? Mevlut Karakaş ormótlan kocsiját húzza-vonja a nyüzsgő török város utcáin, közben pedig jár az esze: emlékezik, gondolkodik, beszélget, képzeleg. Történetén keresztül nem csupán egy vidékről nagyvárosba kerülő fiatal férfi életútját ismerjük meg, de azt is, milyen rohamtempóban és hogyan alakult át Isztambul 1969 és 2012 között. Nyomon követhetjük, hogyan emelkedtek hirtelen toronyházak a poros, illegálisan épült városrészekben, és hogy a vallási és politikai csatározásokban, a gyorsan változó környezetben miképp próbált megélni vagy talán feljebb emelkedni egy-egy kis közösség. Furcsa hely- és kortörténet ez a regény, melynek középpontjában a szerelem és a családi, baráti viszonyok állnak. Ha ezen a nyáron nem is tudunk már Isztambulba utazni, Orhan Pamuk, Nobel-díjas író regényét olvasva, néhány oldal erejéig mi is ott sétálhatunk Mevlut pilaf- és bozaillatú kocsija mellett a macskaköves utcákon, mosolyogva hallgathatjuk furcsa történeteit, gondolatait a városról és az ott élőkről.

Nápoly – Elena Ferrante: Nápolyi regényekek

Meglehet, a mutatós HBO-sorozatból már sokan ismerik Elena és Lila négy köteten át futó történetét, de így is érdemes a könyveket levenni a polcról. A két kislány sorsát az 50-es évek nápolyi szegénynegyedében kezdjük követni, de a történeteknek az elbeszélő Elena évtizedekkel későbbi visszaemlékezése adja a keretet. Így hát már az első oldalakon világossá válik, hogy a lányok sorsa teljesen különbözőképpen alakult: míg a csendes, visszafogott, kompromisszumkész Elenának volt lehetősége a továbbtanulásra, ezáltal a kitörésre, a legalább ugyanolyan intelligens és tehetséges, ellenben lobbanékony, harcias Lilának ez nem adatott meg. De sorsuk különböző útját nem a jellemük határozza meg, hanem leginkább az a szegény, erőszakelvű közeg, amelyben élnek – és talán a szerencse is.

Nápoly vonzó turistacélpont, de a szereplők ebből keveset tapasztalnak. Olyannyira keveset, hogy a tengerparti városban élő lányok nem ismerik a tengert, az első kötet külön részt szentel a megtervezett nagy kalandnak: elszöknek az iskolából, hogy életükben először megnézzék azt. Annak ellenére, hogy a regénysorozat súlyos emberi drámákat tálal, mégis átjárja a déliek életigenlése. 

Velence – Thomas Mann: Halál Velencében

Évekkel ezelőtt jártam Velencében, hajnalban érkeztem a városba, amikor még a turisták órákig szállásaikon aludtak, és a nappal mindent elöntő luxus még nem torzította el az érzékelésem: éreztem a doh- és halszagot, láttam, ahogy mállanak az épületek, láttam a koszt, a szegénységet. Sehol máshol nincs ilyen szorosan egymás mellett a gyönyör és a lassú halál, mint itt.

Mann regénye igazán összetett lélektani alkotás. A történet nem bonyolult: Gustav Aschenbach, az idős író Velencébe utazik kikapcsolódni kicsit, majd ott úgy beleszeret egy lengyel fiúba, hogy gyakorlatilag ebbe az érzésbe hal bele. Ugyanakkor Thomas Mann regényéről semmit nem mondtunk el önmagában a sztorival. Éppen a lélek pendüléseinek finom leírása miatt több ez a regény, mint egy történet.

Krím-félsziget – Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei

Az utóbbi évtizedben a Krímről senkinek nem a pihenés jut az eszébe, pedig a stratégiai szempontból is fontos félsziget békeidőben kedvelt üdülőterület volt. Itt lakik Ulickaja regényében a görög felmenőkkel rendelkező középkorú nő, Médea, aki sokáig élt vénlányként egyedül, majd rövid ideig tartó házasságát követően – a regény cselekményekor már jó ideje – özvegyként. Számos testvére és az ő leszármazottaik közül már mindenki elhagyta a félszigetet, csak a vöröshajú, nyugalmat árasztó, bölcs Médea él a régi családi otthonban. Felváltva (vagy olykor egyszerre) járnak hozzá tanácsért, jó szóért vagy csak az őt körüllengő nyugalomért a közeli és távoli rokonok egész nyáron, így megismerjük mindannyiuk életét, előtörténetét. Ulickaja lehengerlő elbeszélésmódjának köszönhetően velük repülünk térben és időben keresztül az egész XX. századi Oroszországon.

Mivel Médeának tíz testvére, nekik pedig számtalan gyermekük van – ráadásul az orosz szokásoknak megfelelően mindenki legalább két, de inkább több névváltozatban szerepel –, ezt a regényt ceruzával érdemes olvasni. Nem árt, ha van egy felület, ahova ki tudjuk jegyzetelni, hogy az adott fejezet központi alakja kinek a kije – így lesz csak igazán élvezetes a regény.

Kirgizisztán – Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

Régi vágyam, hogy eljussak a kirgiz, kazah, mongol pusztákra. Úgy érzem, az ezer évvel ezelőtti magyarok életmódja hagyott valami apró emléket a génjeinkben, amitől a huszadik században is jurtában élő kirgiz állattartók és mezőgazdászok élete valahogy közelebb van hozzánk, magyarokhoz, mint a többi európai néphez. Hozzám legalábbis mindenképp közel került az a varázslatos, mitikus, kemény világ, amit Ajtmatov láttat egy ember és a lova kapcsolatán keresztül.

Tanabaj az a fajta férfikarakter, akinek hiteles ábrázolása szinte teljesen hiányzik az utóbbi száz év európai irodalmából.

Kemény, nem pazarolja a szavakat, de kapcsolata a földdel és az állatokkal mély és őszinte. Egyfajta archaikus ember ő, aki megéli, bőrén tapasztalja kora történelmét, sőt, részesévé is válik annak. Kezdetben élteti, sőt építi a kommunizmust, majd élete második felében fokozatosan megtörik. Mint szeretett lova is, akivel legszebb férfikora idején volt kapcsolatban, majd legközelebb akkor találkoznak, amikor már mindketten gyengék.

Ajtmatov pontosan ismeri a pusztai embert, hiszen ő maga is nomád életet folytató családban született. Írásaiban azonban nyoma sincs naiv népiességnek, a kor legmodernebb irodalmi nyelvezetén szólalt meg mind kirgizül, mind pedig oroszul írt műveiben, melyeknek kritikai visszhangja egyöntetűen pozitív volt: 150 nyelvre fordították és fordítják ma is alkotásait.