Nem kérdezem meg, hogyan született meg a regény ötlete. Tudom, hogy az alkotó ember fejében egyszer csak kipattan egy gondolat, nem hagyja nyugodni, azután pedig sorra törnek elő az újabb és újabb képek és történések, pörögnek a mondatok, türelmetlenül fogva tartva és egyre írásra sarkallva, mígnem a pillanatképekből szépen összegömbölyödik, majd eggyé válik az alkotása. Hogyan jutott eszedbe az, hogy egy füvesasszony történetét írd meg: létező személy volt, vagy a fejedben született meg?
Csodálom azokat, akik csak kimennek a mezőre, és minden növényt nem csak hogy felismernek, de rögtön tudják azt is, mi, mire való. Talán épp ez volt az oka, hogy a regényem főszereplője egy füvesasszony lett. Az ember mindig vágyik egy olyan nagy tudású emberre a környezetében, aki ha beteg lesz, fájdalma van, segíteni tud rajta.
Azonban az, hogy ki legyen a regényem valódi főszereplője: a füvesasszony vagy a hóhér, még nekem sem volt egyértelmű az elején. Bártfán, ahol a történet játszódik, a mai napig fenn maradt a hóhérkultusz.
Mátyás korában a szabad királyi városokat – ahogy az elnevezés is mutatja, valóban szabad polgárok lakták, akik a királynak tartoztak az adóval, elszámolással. A városi bíró az ítéleteit a korabeli jog alapján hozta, de megtehette, hogy a bűnöst helyben kivégeztesse. Ez a feladat hárult a hóhérra.
Fotó: Huszár Boglárka
A hóhérok – akármilyen borzalmas – épp a kínzások során nagyon jól megismerték az emberi testet. De a kegyetlenség miatt számított megvetett mesterségnek. Ha egy hóhérnak családja lett, ha fia született, rögtön megbélyegezték őket. Nem volt más választása a fiúnak: vitte tovább az apja tudását. Biztosra veszem, hogy számos rajz, feljegyzés öröklődött, nem csak a látott tapasztalat. Ugyanakkor egy kisebb városban, mint Bártfa a kínzás vagy akasztás, lefejezés nem volt olyan gyakori, hogy egész éves munkával lássa el a hóhért. Jobb híján, vagy mert valóban érdekelte – a hóhér gyógyítani kezdett. Olyannyira, hogy
Nagy Frigyes háziorvosa maga a coblenzi hóhér volt.
A pozsonyi hóhér 1582-ben hivatalosan is felvételét kérte a gyógyítók közösségébe, és tudjuk, hogy Bethlen Gáborhoz, amikor már senki sem tudott rajta segíteni, a lőcsei hóhért hívták el, ő „doktoros ember is volt”. Mégis, a gyógyítás, a megértés, a beteg felé fordulás inkább női karaktert hívott elő. Így született meg Zsófia, a bölcs, érett korú, de még nem idős asszony.
Fotó: Huszár Boglárka
Zsófia valójában önmagát tette főszereplővé, mert az ő karaktere, gyógyító tevékenysége, növényismerete állt hozzám közel. Beláttam, hogy amihez ő ért, ahogyan gyógyít lelket, testet, még engem is lenyűgöz!
Mennyire vagy otthon a gyógynövények világában? Az egyes fejezetek ugyan egy-egy növény nevét viselik, de nem tartalmaznak konkrét növény bemutatást, csak kis „csepegtetést”. Sőt, van, ahol nem is találtam rá a növényre. Nekem úgy tűnt, hogy inkább csak a növények iránti kíváncsiságot szeretnéd felkelteni.
A természet sokszínű szépsége sokakat lenyűgöz. Akad, aki az állatok nagy rajongója, én azonban inkább azoknak a táborát erősítem, akik a növényekért tudnak feltétlenül rajongani. Kamaszkoromban sokat jártam a házunkhoz közeli területet, gyűjtöttem a vadvirágokat, még le is préseltem őket. Nem rendszereztem, többnyire a nevüket sem tudtam. Az ragadott meg, milyen sokféle szín, forma, anyag jellemzi őket. Az egyik tapad és csüng a nadrágom szárán, akaratlanul is magammal viszem, a másik inkább elbújik az emberi tekintet elől. Később Maria Treben könyvét szinte naponta forgattam, de húsz, harminc éve, ha nem magának gyűjtötte valaki a gyógynövényeket, másképp nem tudott hozzájutni.
Fotó: Huszár Boglárka
Engem ámulatba ejt a Föld növényeinek sokasága: a színek sokasága, a különböző formák, de legfőképp a növények emberre gyakorolt hatása. Hogy sok közülük képes a panaszokat enyhíteni, a fájdalmat akár megszüntetni. Az is lenyűgöz, hogy ennek a tudásnak bizonyos emberek a birtokában voltak. Tudták, mikor mit kell gyűjteni, a növény mely részét hogyan kell fogyasztani.
Nem vagyok fitoterapeuta, de a növényismeretet nagyon szerettem volna a regényben megmutatni. Néhol csak villanásszerűen, egy teába kerül valamelyik virágzat, máshol a növény többször is felbukkan, mintegy vezeti a történet fonalát, mint a levendula. Az olvasóra bíztam, mennyit érzékel ebből, melyik növényre figyel fel igazán. A mai kor füvesasszonyai – ahogy Mátyás idejében Zsófia – azt vallják, mindenki azt veszi észre, amire éppen szüksége van. Sőt, ha van kertje, az fog nőni benne. Ma már sok embernek nincs kertje, pázsit, dísztégla veszi át a helyét a növényeknek, vagy be kell érni egy balkonládával. Sőt! Van, amiről azt hiszik az emberek, hogy gaz: mint a gyermekláncfűről, a cickafarkról.
Ha az olvasás után csak egy-egy növény is azért kerül be a kamrákba, a teás csészékbe, mert valaki a regény közben figyelt fel rá, boldog leszek.
Fotó: Huszár Boglárka
Ebben a nagy világzajban annyi a nem megbízható információ, a félretájékoztatás. A régi füveskönyvek receptúrái közt is vannak olyanok, amelyeken túlhaladt az idő, a modern fitoterápia nem alkalmazza őket, mert kiderült, hogy több veszélyt hordoznak magukban, mint előnyt. Mennyire hitelesek a növények leírásai? Itt a középkor neves füvesasszonyaihoz nyúltál vissza, mik voltak a forrásaid?
A tudás sosem állandó, mindig változik. Ma már laboratóriumokban elemzik a hatóanyagokat, kémiai kísérletek sora előzi meg, hogy valamit lehet alkalmazni széles körben vagy sem. Az ezüstpénz átkában felbukkanó növények egyike sem vitatott, mondhatni a legismertebb, legáltalánosabban használtak közül választottam. Persze számított, hogy az egyes fejezetekben mi történik, ahhoz nevében, hatásában tudjon kapcsolódni a növény. A forrásaim inkább ma fellelhető szakkönyvek voltak, egész polcnyi van belőlük az otthonomban. Különösen szerettem egy német könyvet, ami a kolostorok, apácák és szerzetesek tudására építve mutatja be a gyógynövénykerteket és a gyógynövények hatását.
Fotó: Huszár Boglárka
Regényed szereplői esznek is, mégpedig nem a ma megszokott ételeket. Honnan kaptad ehhez a fogásokhoz az inspirációt?
A korabeli polgárság életmódjáról keveset tudunk. Ha maradtak fenn történelmi feljegyzések, azok többnyire az uralkodó konyhájáról szólnak, és az merőben más volt, mint egy céhmesteré vagy egy segédé. Így én is csínján bántam azzal, vajon milyen fűszereket használhattak az asszonyok Mátyás idejében egy olyan szabad királyi városban, mint mondjuk Bártfa. Ez a városka északra van, már a lengyel határhoz közel, mandula biztosan nem termett, mint délen. Viszont az erdei bogyók, a vadhúsok, a különböző kásák fontos ételek lehettek a mindennapokban. Ha jól ismerték a gyógy- és fűszernövényeket, akkor elképzelhetetlen, hogy ne vitték volna be az asszonyok főzési folyamatokba.
Régi, főleg német múzeumokban láttam, hogy a konyha hogyan nézhetett ki a XV. században, hogyan szabályozták a tüzet. Nem csak a fa mennyiségével, láng erősségével, hanem azzal is, hogy a láncon lejjebb vagy feljebb tették a bográcsot.
Gyökérzöldségeket biztosan fogyasztottak abban az időben. Az egyik szereplő kedvence a répa lett, nem csak azért, hogy népszerűsítsem, hanem azért is, mert ez egy változatosan elkészíthető zöldség. A só is nagy hangsúlyt kapott, mert akkoriban a só nagyon értékes ásványi anyagnak számított. Nehezen lehetett hozzájutni, viszont az élelmiszerek tartósításában nagy szerepe volt. Megfelelő mennyiségű élelemmel rendelkezni az jelentette, hogy valaki képes életben maradni. Egy hideg tél, egy rossz termés vagy az időjárás okozta károkat mindenki megérezte. Épp ezért igyekeztek az emberek tartalékolni, eltenni, tartósítani. A sónak nagy szerep jutott. Ráadásul ez mindkét városra igaz volt: Lübeckre is, Bártfára is. Nem volt egyforma a színük, az ásványi anyag tartalmuk, csak egy számított közösnek bennük: nagyon-nagyon sokat kellett értük fizetni.
Fotó: Huszár Boglárka
Miért pont Bártfa? Számomra Bártfa még bakancslistás, de miközben a könyvet olvastam, egy jellegzetes felvidéki kisváros jelent meg a szemem előtt, olyasmi, amit Krúdytól is ismerhetünk. Késmárk, Podolin, Selmecbánya voltak az előképek, és annyira jó volt gondolatban végigjárni Bártfát, a füvesasszony Bártfáját. Hogyan ajánlanád az olvasóknak a mai várost, mit érdemes megnézni benne? Vajon lehetne-e szervezni sétát Bártfán az ezüstpénz és a gyógyfüvek nyomában, a regény képzelt vagy valóságos helyszíneit felkeresve?
Tavaly májusban jártam életemben először Bártfán, és olyan hatással volt rám a város, hogy azonnal a regény helyszínévé tettem. Ma is tudják a bártfaiak, hogy hol állt a bakó háza, amit a várostól kapott a munkáért cserébe, szívesen meg is mutatják. Azt is megjelölték egy lámpaoszloppal, hol zajlottak a kivégzések. A hóhér borzongató alakját Bártfán nem lehet nem észrevenni. Szobra is van, a pallosa alá sokan hajtják a fejüket, kedvelt szelfipont.
Az, hogy a történet olvasása közben többekben felmerül, hogy szeretnék felkeresni Bártfát vagy Lübecket, ahonnan a kereskedő, Andreas érkezik, folyamatos visszajelzés felém a közösségi médiából.
Mindkét város gyönyörű, érintetlen, egy olyan korszak építészetét és kultúráját őrzi, amitől ámulatba eshetünk. Nem kell hozzá különleges gépezet, mégis időutazók leszünk, ha felkerekedünk és megnézzük a helyszíneket. Ezekben a városokban megállt az idő. Minden, amiről írok, ma is látható. Igaz, a bártfai Szent Egyed templomot a XIX. században átépítették, de a faragott oltárképek, vagy a Mátyás idejéből való templomkapu eredeti. Körbejárható a városfal, a Vastag kapu ma is áll, a városháza körül pedig ott sorakoznak a reneszánsz házak. Egyik-másik már felújítva, új, köntösben, színesen. A bártfai városháza pedig egyszerűen megbabonázott, számos titkot rejt. A könyvem megjelenése óta olyan sokan kérték, hogy eleget téve az unszolásnak, megszerveztem. Október elején indulunk Bártfára, és minden helyszínt felkeresünk, ahol a szereplőim megfordulhattak.
Fotó: Huszár Boglárka
Miért éppen Lübeckből érkezett az idegen Bártfára?
Bártfa után nem sokkal Lübeckbe utaztam, és be kell vallanom, hogy ott ugyanezt éreztem. Szükségem volt némi leleményre, hogyan tudom mindkét várost bemutatni. Ekkor jött az ötlet, hogy jöjjön onnan egy kereskedő, hozzon titkos, különleges árut, amivel a bártfai lakókat megbolondíthatja. Én is kóstoltam Lübeckben valamit, aminek a rabja lettem, ezt szőttem a történetbe. Bár erről nincs hiteles forrás, hogy megtörtént, de mivel Angliából hoztak Bártfáról posztót, az sem elképzelhetetlen, hogy Lübeckből is érkezett áru. Lübeckben az épen maradt városkapu, a Holstentor, a gazdag kereskedőházak, a csatornarendszer, amin nyáron hajózni lehet.
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
