Filmkritika: Wasp Network – Az ellenállók

Kult

Filmkritika: Wasp Network – Az ellenállók

Ritka eset, hogy Hollywood Amerika ellenségeinek szemszögéből mutat be egy aktuális vagy múltbéli konfliktust, éppen ezért nagy reményekkel ültem be a Wasp Network – Ellenállók című dokudrámára. Az elvárásaimat fokozta az is, hogy a film rendezője Oliver Assayas, akiről túlzás azt mondani, hogy minden filmje zajos sikert aratna (legalábbis a hétköznapi mozibajárók között, a kritikusok egy fokkal jobban szeretik), de azért az ebben a filmben is (fő)szereplő Edgar Ramírezzel csak megcsinálták azt a Carlos című minisorozatot, ami a terroristalét hű, de közben izgalmas ábrázolásával sokakat a fotel szélére ültetett.

Assayas a témaválasztással nem nyúlt mellé: a kilencvenes évek elején René Gonzalez (őt játssza Ramírez) és Juan Pablo Roque (Wagner Moura) kubai pilóták leléptek a szigetországból, majd Miamiban csatlakoztak egy szervezethez, aminek a nem volt szerényebb célja, mint megdönteni a Szovjetunió bukása miatt erős szövetséges nélkül maradt Castro-rezsimet és segíteni azoknak, akik szintén disszidálni akartak Kubából.

Az akcióik változatosak voltak: a kisrepülőgépeikkel néha csak a menekülők csónakjait keresték a tengeren, utána pedig értesítették a segítségükre érkező parti őrséget, néha viszont egészen Havannáig repültek, hogy ott szórólapokkal tüzeljék fel az áram- és élelmiszerhiány miatt amúgy is elégedetlen lakosságot – természetesen mindezt úgy, hogy időnként a kubai légierő MiG-21-es vadászgépeivel is kergetőzniük kellett. Emellett előfordult az is, hogy megtámadtak néhány népszerű turistaparadicsomot, elriasztva ezzel azokat a gazdag turistákat, akik legalább valamennyire stabil bevételi forrást biztosíthattak volna a Szovjetunió és a KGST megszűnése után gazdasági válságban vergődő Kubának.

Mindeközben viszont nem lehetett tudni, kik segítik valóban az ellenállást, és kik azok, akiket pont a kubaiak küldtek közéjük, hogy megpróbálják belülről szétverni azt...

A családjukat hátrahagyó, hol Miamiben, hol Kubában intrikáló főszereplőinknek tehát érdekes és egyben lemondásokkal teli élet jutott osztályrészül, és a film még érdekesnek is mondható, amikor ezekre a kis, személyes részekre fókuszál.

De amikor éppen nem ezekről van szó, akkor többnyire éttermekben, bárokban és drága otthonokban beszélgető embereket látunk, akik néha bemutatnak egy-egy új karaktert, miközben néhány régi eltűnik, hogy aztán később visszatérjen úgy, hogy a pontos szerepével még mindig nem vagyunk tisztában. Oké, erre lehet azt mondani, hogy én vagyok a hülye, egy kémfilm az ilyen,

de a probléma az, hogy ezek a beszélgetések és karakterek sokszor egyáltalán nem viszik előre a cselekményt.

Sőt, még néhány jó, vagy legalább emlékezetes szöveggel sem kárpótolnak minket ezért a hiányosságért.

A nézőben feltámadó zavarodottságot pedig még tovább erősíti az is, hogy a sztori folyamatosan ugrál: egyszer az villan fel a képernyőn, hogy TAMPA NAPJAINKBAN, 1995 (?!), utána HAVANNA következik négy évvel korábban – de nem azzal a céllal, hogy egy fontos előzményt vagy következményt mutasson be nekünk, hanem inkább úgy,

mint amikor egy haverunk egy kerti partin négy sör után próbál elmesélni egy viszonylag bonyolult történetet,

amiből néha kihagy olyan lényegtelen részeket, amikhez a biztonság kedvéért azért visszaugrik. Magyarul káosz az egész, és sajnos nem az izgalmas, magával ragadó káosz, hanem az a fajta, ami lassan, de stabilan emeli a vérnyomásunkat a történet elejétől egészen a végkifejletig.

Sajnos, ha lehet, a borzasztó magyar szinkron még ezen az élményen is képes rontani: nem fogok most vitát kezdeni arról, hogy kell-e a filmeket szinkronizálni (mert a válasz egyértelmű: a gyerekfilmeken kívül igazából egyet sem kellene), de ennél a filmnél különösen sokat segítene, ha tudnánk, ki kivel éppen milyen nyelven beszél. Például egy olyan jelenetben, ahol egy szereplőt azért dicsérnek meg, mert már egész szép az angolja – nekünk viszont ugyanúgy magyarul beszél, ahogy tíz jelenettel ezelőtt. Nem mellesleg a magyar hang fájdalmasan sokat vesz el az egyébként kiváló női főszereplők (Penélope Cruz, Ana de Armas), a sztoikus férfi hősöknél temperamentumosabb alakításából is.

Az Ellenállók valós történeten alapuló sztorijára biztosan sokan mondják majd, hogy „hű, de érdekes!”, miközben az esti moziműsort böngészik. Az sajnos már csak a teremben derül ki, hogy a Carloshoz hasonlóan valóban hűre sikerült – de érdekesre ezúttal már sokkal kevésbé.

(A film február 20-ától látható a magyarországi mozikban.)

(Nyitókép: Orange Studio)

Ajánljuk még:

„Az egyetlen női nőgyógyász voltam az osztályon” – interjú dr. Katona Renátával, aki szerint egy női orvos másként éli meg a szülést

Mikor a kilencvenes évek végén elkezdte a szakmát, egyedül ő volt női nőgyógyász a szegedi kórház szülészetén. Dr. Katona Renáta ma Szeged mellett Budapesten is vezet magánpraxist, a legtöbb páciensének évtizedek óta követi az életútját. Kiemelten foglalkozik az endometriózissal, amelyben személyesen is érintett. A doktornő hangsúlyozza, ma már senkinek nem lenne szabad meghalnia méhnyakrákban, mégis évente közel ötszáz nőt veszítünk el a betegség következtében. A szülész-nőgyógyásszal a hálapénzrendszerről, a szabad orvosválasztás megszűnésének árnyoldalairól és előnyeiről is beszélgettünk.

 
X
Már követem az oldalt