Az udvarhelyszéki Énlakára sokszor, sokféle okból mentünk már, most mégis különös öröm tölt el. Ennek az útnak az idejét azonban nem mi határoztuk meg: a rügypattanás előtti utolsó csendes éjszakát igyekszünk elcsípni.
Szalad alattunk az út, mígnem Várad külső részén egyszer csak koppanva hullik az ajtóba az ablak. A muzsikus és a gyümölcsész megadó nyugalommal szörföl a Youtube tutorial videói között, hátha valamelyikből kiderül, hogy lehet vagdalás nélkül lebontani a kárpitot… Egy lehangoló roncstelepet érintve a Jóisten végül egy magyar szerelőhöz irányít, aki – félretéve minden munkáját – segítségünkre siet. Pénzt nem fogad el, segítségét dedikált CD-vel tudjuk meghálálni. Ha a cél szent és a lélek is kész, a kapuk sarkig tárulva, döndülve nyílnak meg előttünk…
Etéd után a tetőre érve elénk tárul Énlaka völgykatlanja, melynek közepén fehéren derengenek az erődtemplom falai. Mint ilyenkor mindig, egy pillanatra most is megállunk, a völgy felől csípős hideg szél fúj. Még éppen időben érkeztünk…
Egy jóbarát háza mellett elhaladva az udvaron mintha árnyék moccanna, a jóestét kívánásra „Gyertek bé!” a válasz. Az elénk tett étel és pálinka igazán jól esik. Jövetelünk céljának felfedésével mintha egy gombolyag végét rántottuk volna meg, egy percen belül kész a batulra, bőralmára, pónyikra és egyéb különféle tájfajtákra épülő útiterv.
Komám bennvalója felé vezető emelkedőn az egész napos szárnyalás egy pillanat alatt kétségbeesésbe vált: az ősszel még gyümölcsöt termő, kapubálványként őrt álló ősöreg bőralma helyén építési törmelék éktelenkedik. Egyike volt azon fáknak, melyekről mindenképpen szerettem volna oltóvesszőt vágni, kértem is a telket újonnan megvásárló gazdát, hogy ha útjába lenne se vágja ki, de ha mégis, legalább várjon vele tavaszig… A kivágott almafának csendes furulyaszó volt a rekviemje… Végtelen szomorúság és dac voltak hálótársaim.
Másnap kiderül, hogy a gombolyag vastagabb, mint gondoltuk volna. Saját fáink oltóvesszőinek begyűjtése után, mikor a faluba ismét beljebb ereszkedünk, látva munkánkat, ide is, oda is behívnak, alma- és körtefajták tucatjait mutatják. Batul, sikulai, pónyik, régiféle jonatán… Fűszeres és torzsátlan körték, no meg persze a biztos pálinka alapot jelentő szilvák… Kérges kezű öregek a nagy fák alatt jövőt remélnek: „Nem tudom, megadja e az Isten, hogy lássam teremni, de mégis hozzon majd egyet az ótványból... Ki tudja, utánam majd meddig bírja az öreg fa… Elültetem az unokámnak…”
Két napon keresztül gyűjtjük az oltóvesszőket, s miközben az emberek a fákkal együtt múltról, történelemről, kultúráról mesélnek, a közelmúlttal karöltve a magyar világ és olykor még a 48-as szabadságharc is megelevenedik… Évszázadok őrtállóinak utolsó pillanatait éljük…
Időnk elfogyván már hazafelé készülődünk, mikor egy érzésnek engedve újból a kivágott almafa helyére sétálok. Az új gazda kiáltva invitált beljebb, s az eresz alól vékony ágakkal teli vödröt vesz elő, az ágak héján körmöm zöld barázdát hasít…
Az elveszettnek hitt fa utolsó oltóvesszőit különös gondossággal csomagolom a többi mellé…
Néhány nappal és jó ezer kilométerrel később, miközben az oltóvesszőket a régi „dologasztalon” kiterítve vad alanyra oltom, különös gondolatok keringenek a fejemben. Ha valamiben benne élünk, tán fel sem tűnik, hogy az máshogy is lehet, hogy a nekünk alapvető dolgok máshol kincset érnek… Ilyen (volt?) a víz a Kárpát-medencében, ilyen lehet a hal a folyóban, és valahogy ilyennek érzem a gyümölcsfajták földöntúli gazdagságát Énlaka völgykatlanjában.
A gyümölcsök ilyen bőségével ritkán találkozhatunk a világban, de éppen ez az, ami a legnagyobb veszélyt jelenti: észrevesszük e, hogy ami helyben megszokott, az a világ többi részén korántsem úgy van?
Lesznek e olyan fiatalok, akik a ma már 90 év felett járó Szávay Márton bátyámhoz, vagy Pakot Mónikához hasonlóan felismerik saját lakóhelyük gyümölcsészeti értékeinek megtartó erejét és nekilátnak, hogy a fákkal együtt saját kultúrájuk és történelmük egy részét is átmentsék a jövő számára?
Aztán ami ennél is feszítőbb kérdés: meddig tart az én felelősségem? Dolgom e valami csak azért, mert képes lennék annak megvalósítására? Van e feladatom, csak mert felismerem a kincset, miközben a helyiek sem tudnak senkiről, aki azt ápolná, gondozná? Néhány megfeszített munkával teli év alatt sokszorosát lehetne összegyűjteni annak, amit mi most találtunk és oltványként megőriztünk. A legjobb hír az lenne, ha kiderülne, valaki igenis gondozza, ápolja ezt az örökséget is! Legyen ez az írás felkiáltójel, mert mi csak a habot ettük le a sütemény tetejéről…
Időzzünk még egy kicsit ebben a különleges hangulatú, felbecsülhetetlen történeti és gyümölcsészeti kincsestárat őrző faluban, a Firtos-hegy lábánál! Rácz Géza és Lipcsei Attila dokumentumfilmjében többen is megszólalnak e kincsek őrzői közül:
Ajánljuk még:
A disznóvágás: ünnep – egy erdélyi gyermekkor emlékképei
Aszalt almával kerekebb az élet, és a fogyás is könnyebb
Aranyba foglalt egészség – régi kincsünk, a birs
