Épületek, ahova a lélek már hálni sem jár

Kult

Épületek, ahova a lélek már hálni sem jár

Meghökkentő látvány minden egyes magára maradt, pusztuló ingatlan, amelyek falai között korábban zajlott az élet. Omladék gyárak, hanyatló hotelek, hátrahagyott kórházak és óvodák hevernek országszerte üresen. Képes riportunk.

Néhány hete beléptem egy Facebook-csoportba, ahova elhagyott épületek fotóit töltik fel. Nap mint nap elszomorít a szebbnél szebb ingatlanok hanyatlása, valósággal sírni tudnék, amikor egy magára maradt villát látok, ami fölött visszavette a hatalmat a természet. 

Számtalan épületet találni hazánkban, amelyek még „rongyosan” is káprázatosak – és amelyek hamarosan a földdel lesznek egyenlők. Vandálok által lerombolt szellemkórházak, nincstelen jogos örökösök elhanyagolt lakóházainak romjai, állami tulajdonban lévő, pusztuló kincsek. A szebb napokat látott ingatlanokban egykoron élet lakott: gyerekzsivaj töltötte meg, betegek gyógyultak ódon falai között, vasárnapi húsleves illatozott a konyháikban, vagy bálokat rendeztek a díszes közönségnek. Ma viszont ijesztő, siralmas képet festenek: néhány értéktelen tégla, düledező tető és korhadt bútorok sokasága maradt belőlük. Egykor tisztára mosott, csorba edények várakoznak a konyhán, leszakadt fejű baba és egérürüléktől szennyes plüssmackó reméli a régi gazdit, betegek kórlapjai hevernek szanaszét a földön, gyárüzemek szétlopott irodáiban sorakoznak az ütött-kopott munkavédelmi felszerelések. Pókhálós otthonka lóg a leszakadt ajtajú szekrényben, penészes könyvek sokasága áll halomban, megsárgult családi fényképek keverednek a betört ablak szilánkjaival.

Bús düledékeiden 

Az urbex jelenség különös turizmussá formálódott az elmúlt évtizedekben. Azon alapszik, hogy rengetegen kíváncsiak a magára maradt épületekre: az ő hobbijuk a falak közötti nézelődés, a házakhoz tartozó történelem kutatása. Sok túrázó fő célja mindenki számára elérhetővé tenni a lehangoló látványt. Számos blog foglalkozik a témával, megannyi Facebook-csoporthoz lehet csatlakozni, ha saját otthonunkból akarjuk bebarangolni az egykor csodaszép épületeket vagy szeretnénk visszarepülni az időben. 

Szép „Urbex” Yvette-tel beszélgettem, aki egy éve járja az országot azért, hogy megörökítse az utókornak Magyarország egykori gyöngyszemeit. A kaposvári nő hangsúlyozza: nem hivatásos fotós, egyszerűen csak érdekli az efféle múlt, és izgalmasnak véli felkutatni hazánk düledező romjait. Yvette szeretné másoknak is átadni azt a leírhatatlan élményt, amit ő érez a szellemházak szobáit járva.

„Egy éve kezdtem urbexezni, amikor a koronavírus miatt minden bezárt, és nem volt tanácsos más emberekkel érintkezni. A munkatársaimmal olyan helyeket kerestünk, ahol talán még a madár sem jár, így találtunk rá egy erdőben és a hozzá tartozó szőlősben az első elhagyott épületekre” – meséli Yvette a kezdetekről. – „Ha már egy ilyen gyönyörű helyet megtaláltunk, akkor szerettük volna látni a többit is, ezért minden hétvégére szerveztünk programot. Egy év alatt több mint százötven helyen jártunk, és úgy tervezzük meg egy urbexes napunkat, hogy akár több objektumot is meglátogathassunk. Képesek vagyunk akár 500 kilométert is megtenni egy-egy hanyatló csodáért. Amikor megmutatjuk a képeinket különböző közösségi oldalakon, soha nem írunk címet, hogy a rongálók ne találják meg, illetve azért, mert az urbexezés fontos része az elhagyatott épületek felderítése is.”

Alapszabály, hogy Yvette és barátai sehova nem törnek be, csak belesnek egy-egy épületbe anélkül, hogy bármiben is kárt tennének. Nem visznek haza semmit, nem rongálnak, mindent úgy hagynak, ahogy látogatásuk előtt volt. Yvette még a fotói kedvéért sem állít be tárgyakat, bútorokat, semmihez hozzá sem ér. Mindent úgy örökít meg, ahogy az utolsó tulajdonos hagyta. Ahogyan ő fogalmaz: csak a lábnyomukat hagyják ott. A cél az, hogy az utókornak megörökítsék ezeket a látványosságokat. Vannak épületek, ahova többször is ellátogatnak, mégsem mennek be, mert nincs olyan ajtó, ablak vagy rés, ahol bontás nélkül beférnének. Ők ezt tiszteletben tartják, és nem keresik a „kiskapukat”. 

Vár állott, most kőhalom

„Az államosítás időszakában rengeteg kastély, villa tulajdonjogát elvették, aztán később visszaadták a jogos örökösöknek, akiknek nem volt pénze a felújításra vagy a bontásra. A legtöbb ilyen magántulajdonban lévő, elhanyagolt ingatlan felújítása több tízmillió forint, akár milliárd lenne, erre pedig nincs pénz. Az épületek múltját én mindig utólag kutatom fel, mert az urbexezésben – a látványon kívül – a falak között rejtőző történetek felkutatása is fontos. De mi nemcsak olyan helyekre megyünk, amelyek elhagyatottak, hanem olyanok is érdekelnek, amik még használatban vannak, de egy hétköznapi ember ritkán jut be. Például egy metróalagútba vagy egy működő üzembe” – folytatja Yvette. 

Döbbenet – a lány is így jellemzi a látványt, amivel a legtöbbször találkozik. Sok lakóingatlant úgy hagynak az enyészetnek, hogy az előző évezredből való naptár lóg a falon,

az aktuális tévéújság ott hever a dohányzóasztalon, vagy a nagymamáink idejéből származó tárgyi emlékek sorakoznak a kredencben.

Számos esetben érthetetlen, miért nem foglalkoznak ezekkel a tulajdonosok, ahogyan az is megmagyarázhatatlan, pénz híján miért nem adják el – hiszen rengeteg olyan romhalmaz áll az ország területén, aminek pusztán telekértéke több tízmillió forintot érne.

Persze nem mindig lepusztult az épület, pláne a tárgyi környezet, amit egy-egy épületben találnak. „Az épen maradt házakba lépve sokszor elképedek a csodaszépen megmaradt berendezéseken. Néhol olyan felbecsülhetetlen kincsekre lelünk, amelyeknek nem szabadna, hogy ott legyenek. Egy-egy bútor vagy berendezési tárgy ma is sokat érne. Sajnos ha a vandálok rátalálnak ezekre a kincsekre, azonnal tönkreteszik, megrongálják, elvisznek mindent, ami mozdítható, összefirkálják a falakt, a földdel teszik egyenlővé” – részletezi Yvette.

Elmondja: sosem egyedül érkezik a helyszínre, mivel az épületek rossz állapotban vannak, számolni kell a kisebb balesetekkel. Félni sosem fél – bár egyik-másik romhalmaz tökéletes helyszíne lenne egy pszichothrillernek –, kifejezetten szeret egyedül bóklászni a pincékben, óvóhelyeken, düledező padlásokon.  „Nőként talán azt kéne mondom, hogy az elhagyatott szellemkastélyok a kedvenceim, de nekem inkább az óvóhelyek, bunkerek a legérdekesebbek. A szívemhez legközelebb az inotai hőerőmű áll. Ez egy gyönyörű komplexum, minden egyes aprócska része valami csoda.

Így fest:
(a képre kattintva az egész galériát megnézhetitek)

De nagyon szeretem az időkapszulákat is. Ezek olyan kiüresedett házacskák, ahol megállt az idő kereke, és soha nem is indul újra. Itt egykoron egy egész család vagy akár több generáció élt együtt, így nem meglepő, hogy sokszor a nagymamám jut eszembe, ha egy ilyen helyre tévedek. Ezekben a meglepően épen maradt konyhákban akár a nagyszüleink is várhatnának bennünket vasárnapi ebédre, vagy az egykor rendezett, ám ma már pusztuló tisztaszobákban be lehetne gyújtani egy hideg, téli estén. Nagy kár értük.”

Néhány ilyenről is mutat fotót Yvette:
(a képre kattintva az egész galériát megnézhetitek)

Legális vagy illegális hobbi?

Az urbexezés kapcsán sokakban felmerült a kérdés, hogy jogilag mennyire tiszta a magán vagy állami tulajdonban lévő épületek látogatása. Az nem kérdés, hogy ezeket a lepusztult épületeket mindenkinek látnia kell, és ők, akik megmutatják nekünk, maximálisan tiszteletben tartják a hely szellemét. Még a romokra is nagyon vigyáznak, az utolsó téglát is óvják, védik. Mindenki favoritját, a Budapesten található OPNI-t például szigorúan őrzik, oda csak engedéllyel lehet bejutni.

Így fest: 

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, ismertebb nevén a Lipótmezőt 2007-ben zárták be, 139 évnyi működés után. A hatalmas kastély minden négyzetcentimétere folyamatosan bomlik, mégis műemlék védelem alatt áll. Viszont a legtöbb épület őrizetlenül reménykedik egy szebb jövőben – kerítés már nincs, a nyílászárókat kilopták, az értéke csupán eszmei. Bátran betehetem ide a lábam vagy ha megteszem, szabálysértést követek el? Erről kérdeztem Dr. Spránitz Gergely ügyvédet, aki hosszú évek óta foglalkozik ingatlanjoggal.

„A hatályos jogszabályok értelmében Magyarországon minden ingatlan valakinek a tulajdonában áll, tehát olyan nem fordulhat elő, hogy egy ingatlan senkié. Ahhoz, hogy valaki ingatlanának a területére lépjünk, arról felvételeket készítsünk (ami lehet képfelvétel, valamint kép- és hangfelvétel), ahhoz a tulajdonos előzetes engedélye szükséges. Tehát az „uratlannak” tűnő elhagyatott, romos épületek is minden esetben tartoznak valakihez, amit sokan nem tudnak, így engedély nélküli belépéssel és felvételek rögzítésével akár szabálysértést is elkövetnek a gyanútlan érdeklődők. A nem kellően körültekintő személyek polgári, szabálysértési, adott esetben pedig akár büntetőjogi felelőssége is megállapításra kerülhet. Ennek elkerülése érdekében javallott az ingatlanok előzetes, tulajdoni viszonyokra kiterjedő megismerése és a tulajdonostól az előzetes hozzájárulás beszerzése” – hangzott a hivatalos válasz.

Biztos vagyok abban, hogy ezeket az országunkban készült nem mindennapi, lesújtóan káprázatos és meghökkentő felvételeket mindenkinek látnia kell. De a balesetek elkerülése érdekében fokozott elővigyázatosságra van szüksége azoknak, akik nem várt vendégként kopogtatnak. Az esetleges jogi következmények elkerülése érdekében pedig célszerű megfontolni, illetve precízen utánajárni annak, kinek a küszöbét lépjük át. 

Fotók: Szép Yvette