„Engem csak az ostobaság bosszant” – Oszvald Marikával beszélgettünk

Bármikor megjelenik a színpadon, a hatás egyértelmű: „Emberek, ilyen szép az élet, hát nem csodálatos?” – ezt közvetíti és az életöröm egyszerre átragad a közönségre. Honnan ez a vitalitás és ez a kibuggyanó életöröm?

Amikor együtt vagyok a közönséggel, valóban azt érzem, egyben vagyunk, nem különálló személyiségként létezem, így a bennem lévő érzések átragadnak rájuk. Otthonról hozom a vitalitást. A szüleim nagyon természetes emberek voltak. Művészek voltak, de mi otthon családként voltunk együtt. Természetesen készültek a szerepeikre, és én átéltem, átéreztem azt, amit ők tanultak, ragadt rám mindenféle zenével és színházzal kapcsolatos dolog. Van egy fiútestvérem is, akivel igazán bensőséges, szeretetteljes közegben nőttünk fel. Nem is lehetett érezni rajtunk, hogy művészcsemeték vagyunk. Sokat foglalkoztak velünk, nagyon az életre neveltek, arra, hogy megálljuk a helyünket. Valószínű onnan ered ez, hogy édesapám négyévesen árván maradt, korán megtapasztalta az élet keménységét, és valahogy ezt tovább is tudta adni nekünk. Sokat beszélgettünk, filozofálgattunk, ugyanakkor nem akartak megóvni, nem burokban éltünk. Mindenre odafigyeltek, amit csináltunk, és mindent el is magyaráztak. Nagyon tudatosan neveltek. Szerintem innen ered az, hogy én is a természet rendje szerint élek.

Ez magyarázat a vitalitás részére, de még nem igazolja azt az átütő életörömöt, ami egyedülállóvá tette a művészek között. A pragmatikus nevelés még nem szükségszerűen eredményez ilyen belső derűt.

Azt hiszem, ez főként abból a tevékenységből ered, amit művelek, és ami hatalmas öröm számomra. A visszajelzések és a sikerélmények valószínű úgy rakódtak egymásra, hogy kialakult bennem egy pozitív életszemlélet, mi szerint amit én szeretek és örömmel csinálok, az másoknak is örömet szerez.

Sosem csalódtam, nem kaptam pofonokat, nem voltak kudarcok az életemben, amik miatt megkeseredhettem volna – szerencsés ember vagyok.

Már gyermekkorában nyilvánvaló volt, hogy ennyire aktív, nyüzsgő alkat?

Valószínű genetikai örökség is ez az aktivitás, de erre neveltek is bennünket. Apukám mindig azt mondta, hogy „Marikám, nem Pató Pál módjára!”, meg, hogy „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”. Vagyis arra neveltek, hogy a dolgokat időben el kell végezni, így kialakult bennem a természetes aktivitás. „Az embernek szabad akarata van, minden lépésünknek következménye van, eszerint kell élni” – ilyeneket mondott apukám, és ezt valóban követtük is.

Egészen kicsi korában felfigyeltek a csodálatos énekhangjára, és úgy tűnik, tudta ennek az értékét, hiszen „fizetséget” is kért a produkciókért. Hogy is volt ez pontosan?

Debrecenben laktunk, a szüleimet mindenki ismerte, és engem is szerettek a környéken. Négy-öt éves lehettem, amikor a mellettünk lévő cukrászdában gesztenyepürét akartam enni, de nem volt pénzem, és kitaláltam, hogy cserébe énekelek egy dalt. Ugyanígy, a házunkban volt egy patika, és ott is kérték, hogy énekeljek, mire én mondtam, hogy „jó, de csak, ha gázsit kapok”. Összegyűjtöttem a forintokat, és vittem haza boldogan – jól kikaptam érte.

Fotó: Krisztics Barbara 

Attól, hogy valaki művészcsaládba születik, és gyakorlatilag a Debreceni Csokonai Színházban nő fel, még nem szükségszerűen következik, hogy maga is művészi pályára lép. Marika esetében nyilvánvaló volt a színpadra vezető egyenes út?

A szüleim nem akarták, hogy gyerekszínész legyek, ezért már igen korán felhívták a figyelmemet arra, hogy van, akinek ez a pálya sikerül, van, akinek nem. Sok mindentől függ, kinek hogy alakul a sorsa, és nem lehet előre megmondani, hogy milyen feladatokat kínálnak. A kitartás azonban meghozza a gyümölcsét, mert ha a színpadon mindig jól teljesítesz, azt nem lehet elvitatni, azt el kell ismerni. Amikor én kezdtem a pályát,

a ’70-es években még nem volt ilyen sztárkultusz, mint most,

de én tudtam, hogy ha egyszer beteszem a lábam a színházba, ott nekem helyem lesz, és ez hamar ki fog derülni. Az sem érdekelt, ha nem fogok főszerepet játszani, csak színpadon akartam lenni: tudtam, hogy a hátsó sorból is kiragyogok majd. De bármennyire is éreztem a helyemet ebben a világban, arról nem volt szó, hogy híres leszek és Kossuth-díjat kapok – erre sosem gondoltam. Csak a feladat érdekelt, és tudtam, hogy ha bekerülök egy társulatba, ott mindig kapok feladatot. Akkoriban még a fizetésünk is egyforma volt, és persze minden társulati tag kapott feladatokat, így nem kellett attól tartanom, hogy mellőzni fognak.

A tehetségen kívül mi kell ahhoz, hogy valakiből kiváló operett-szubrett váljék?

A tehetség csak egy a sok minden közül, amire szükség van egy művészi pályán, hiszen szorgalom, kitartás és empatikus készség nélkül nagyon könnyen el tud kallódni az ember – de akkor is, ha nem tud eléggé alázatos lenni. A művésznek nagyon kell tudnia alázatot gyakorolni, mert a művészet szolgálat. Az egy tévképzet, hogy a művészek élete abból áll, hogy a fellegekben lépkednek. Én otthon mindent megcsinálok:

miközben mosogatok, szerepet tanulok, a házimunka közben is a színpadi feladataimra koncentrálok, mert az egész életünk a színpad körül forog.

Az operett nehéz műfaj: szöveg, zene, mozgás és előadásmód együtteséből, összhangjából épülnek fel a produkciók. Mi mindent kell tudnia egy szubrettnek?

Ez technikai műfaj, egy szubrettnek jó ritmusérzékkel kell rendelkeznie, hogy a poentírozásban pontos legyen. Az embernek az egész testével, lelkével és elméjével koncentrálnia kell, hogy jó legyen a végeredmény.

A hazai közönség is hamar megkedvelte, de ami ennél is érdekesebb, hogy Münchenben, ahol az operettnek nincs hagyománya és az Oszvald név nem csenghetett ismerősen, valóságos ovációval fogadták már az első fellépésén. Meglepte ez a rendkívüli elismerés?

Sokszor kérdezik tőlem, hogy számít-e a Kossuth-díj és a többi elismerés, amit kaptam: persze, hogy számít! De amikor az ember elmegy egy olyan idegen helyre, ahol fogalmuk sincs, hogy ő ki, hiszen nem láthattak még sem a Csárdáskirálynőben, sem a Marica grófnőben, és mégis ekkora sikere van, az rendkívüli élmény. A mennybe mentem. Úgy éreztem, jó úton vagyok, jó, amit csinálok – pontosabban még mindig jó.

Mit jelent, hogy még mindig? Mitől záródhatnak be a kapuk ezen a pályán?

Azt jelenti, hogy még mindig

nem veszítettem abból az euforikus kisugárzásból, ami által a színpadi jelenlétem szuggesztív, át tudom adni az örömömet a nézőknek.

Nem lehet ezt szavakkal pontosan kifejezni, csak érzem és a közönség is érzi, hogy valóban együtt vagyunk azokban a pillanatokban.

Ebben a szakmában csak az életkor miatt zárulhatnak le lehetőségek, de édesapám erre is felhívta a figyelmemet, azt mondta: „Marikám, nem leszel mindig in floribus”, vagyis eljön az idő, amikor már nem a virágzásomat fogom élni, és bizonyos szerepeket nem játszhatok el. Nem is vágynék rá, hogy eljátsszam például Stazi szerepét, a Csárdáskirálynőben, ma már nem esne jól. Nem vagyok olyan típusú színésznő, aki kapar, hogy minden este színpadon legyen. Minden hónapban játszom kettőt, hármat, négyet, aztán van úgy, hogy két hónapig semmit. Ez nekem természetes, mert az élet rendje szerint élek. Így is nagyon sok dolgom van, aktív vagyok, a koromhoz képest túlságosan is.

Fotó: Krisztics Barbara

Ezek szerint az idő inkább barát, mint ellenség?

Abszolúte! Nagyon hálás vagyok a sorsomnak, mert nagyon szép életem volt. Ahogy telik az idő, meg kell barátkozni azokkal a dolgokkal, ami ellen sok nő tiltakozik. Én nem nézegetem magam a tükörben, hogy „hú, milyen ráncos vagyok, de megöregedtem!”, mert fontosabbnak tartom a lelki harmóniám.

Az operett műfaj erőteljes fizikai igénybevétellel is jár, de azért a cigánykerekezés nem feltétlenül tartozik hozzá. Oszvald Marika pedig hetvenen túl is átpördül a fején a színpadon. Csodálatra méltó teljesítmény, ami a védjegyévé vált. Csak azt nem szokták megkérdezni, vajon mennyire esik jól megcsinálni a figurát.

Szívesen megcsinálom, ha úgy érzem magam, de ha nem vagyok olyan állapotban, hogy biztonságosnak érezném a cigánykerekezést, akkor nem lesz cigánykerék. Egyébként a közönség nagyon várja, de olyan is volt már, hogy egy sérülés után felépülve álltam színpadra, és elmondtam, hogy ha szeretnék, megcsinálom, mire egyhangúan felzúgott a tömeg, hogy „Isten ments, nehogy megcsinálja!” – meg akartak óvni, és ez nagyon jólesett. De a figura mai napig megy, természetesen!

Az operett másik jellemzője, hogy többnyire vidám műfaj, ezáltal könnyen beskatulyázzák a művészeket. Vágyott-e drámai, prózai szerepekre szubrettként?

Tisztában voltam az egyéniségemmel, és nem gondoltam magamról, hogy olyan drámai emóciók munkálkodnak bennem, hogy mást kéne csinálnom, mint amit játszom. Sosem akartam kivetkőzni az egyéniségemből, és az ember kívülről is látja magát, hogy mire alkalmas. Örültem annak, hogy amit csinálok, az nekem jó. Ráadásul ezek a vidám szerepek is csak akkor élnek a színpadon, ha képesek vagyunk őszintén átélni, alakítani.

Miközben a közönség röhög rajtam, nekem olyan hittel, drámai meggyőződéssel kell előadnom a figurát, hogy azon tényleg nevetni tudjanak.

Az operett nem bohózat. Persze, színésznő vagyok, tehát ha olyan feladattal bíznának meg, amihez drámai színésznőnek kellene lennem, meg tudnám csinálni, de akkor a figurát úgy kellene eltalálni, hogy az velem, az én egyéniségemmel is működjön.

A nemzetközi sikerek sosem csábították külföldön maradásra?

Volt úgy, hogy külföldi szerződéssel elvállaltam egy-egy fellépést, de sosem éreztem késztetést arra, hogy máshol váltsam meg a világot és, hogy Magyarország Rökk Marikája legyek idegenben. Nem is vágytam rá, mert tudtam, hogy bár a színpadon nagyon jólesik a siker, a hétköznapi életben azért megmaradunk idegennek egy idegen kultúrában. Másrészt semmi okom nem lett volna elmenni, hiszen itthon nagyon jó dolgom volt: itt volt a családom, a férjem, a gyerekem, és szép feladatokat kaptam. Minek mentem volna külföldre pénzt keresni? Különben sem vagyok egy luxusban lubickoló díva.

Fotó: Krisztics Barbara

Ötvenévnyi színpadi munka során sok fontos találkozásra kerül sor. Ezen a fotón például a nemrég elhunyt Jankovits Józseffel, az Operettszínház Liszt Ferenc-díjas bonvivánjával együtt látható. Melyik darabban játszottak, amikor a kép készült?

A víg özvegyben játszottunk együtt, amiről azt írta a kritika, hogy olyan vagyok benne, mint egy nugát. Nagyon szerettem Jankóval játszani. Mondjuk nem értem, miért éppen a fejét fogom ezen a képen.

Hogy viselte a kritikát? Számított, hogy mit mondanak?

Én nem vagyok sértődékeny típus, szerencsére, de engem nem is bántottak. Valószínű a kritikához való viszonyomat is édesapámnak köszönhetem, aki nagyon egyenesen osztotta meg a véleményét: „Marikám, te istenadta tehetség vagy, de te nem tehetsz róla” – mondta. És persze mindenre nagyon őszintén reagált, így aztán megtanultam, hogy nem kell megsértődni.

Egyáltalán mivel lehet kihozni a sodrából?

A butasággal.

Ha ostobasággal találkozom, vagy azt látom, hogy valaki nem maximalista, az nagyon bosszant.

Sűrű programja van, és azt hiszem, ebben el is lehet fáradni. Jut idő kikapcsolódásra, társasági életre?

Nekem mindenre jut időm. Ha nem tudok a kertben dolgozni, mert esik, akkor kitakarítom a lakást. Vagyis, amit akar az ember, az fér bele. És ami a legfontosabb: ha tíz percem is van egy nap, fölszaladok az unokámhoz, meggyömöszkélem kicsit, és már megyek is tovább – egyszerűen muszáj látnom mindennap a gyereket. Olyan boldogságos, euforikus érzést ad a vele való együttlét, amit akkor éreztem legutóbb, amikor a kislányom született. Valósággal rózsaszínben láttam a világot, még a színház sem tudott több örömet adni, mindent annyira gyönyörűnek láttam az anyai boldogságtól. Vincével pont ezt érzem. A lányomat nagyon ösztönösen neveltem, mert a színházzal voltam elfoglalva, és csak árasztottam rá a szeretetemet, miközben sok mindentől megóvtam. Az unokámat szeretném olyan tudatosan megtanítani az élet dolgaira, ahogy engem megtanítottak a szüleim.

Vince lombikprogram segítségével született, a tizenegyedik próbálkozásra. Hatalmas ereje lehetett Krisztinának, a lányának, hogy ezt végigcsinálta reménnyel, idegzettel, kitartással. Milyen volt ezt megélni anyaként, leendő nagymamaként, hogy míg az élet mindent megadott a pályán, minden sikerült és minden könnyen ment a színpadon, éppen a kislánya célja tűnik elérhetetlennek, és ebben a helyzetben nem segíthet?

Mindig csak azokból a dolgokból csináltam problémát az életben, amelyeken emberileg tudtam változtatni. Ha viszont a Jóisten nem ad meg valamit, azt el kell fogadni, tudomásul kell venni, mert nem lehet tenni ellene. A lányomnak nagyon nehéz volt, mert ő rettenetesen vágyott gyerekre, de én őt, a gyermekemet szerettem, és nem az unokára koncentráltam. Nem vagyok az a típusú szülő, aki a felnőtt gyerekén számonkéri, hogy mikor szül már neki unokát. Ezért aztán próbáltam inkább vigasztalni, és elmagyarázni neki, hogy azt kell elfogadni, amit az élet ad, nem szabad belerokkanni a görcsös vágyakozásba. De

a Jóisten nagyon szeret bennünket,

mert megadta az unokát, ami hatalmas boldogság.

Mire a legbüszkébb eddigi művészi pályafutásából?

Arra, hogy nem okoztam csalódást a közönségnek. Mai napig hálás vagyok a közönségemnek.

Olyan sima, egyenes pályaívet járt be, hogy úgy tűnik, nem voltak szerepálmok és visszautasított szerepek sem.

Valóban nem kellett nemet mondanom egyetlen szerepre sem, és csak egy alkalommal fordult elő, hogy én kértem szerepet. A Cigányszerelmet játszottuk, és azt szerettem volna, hadd játszhassam el Zórikát második vagy harmadik szereposztásban. Meg is kaptam, és nagyon boldog voltam, mert ehhez a szerephez csodálatos primadonnai képességek kellenek, operai kvalitásokkal, és akkor még rendelkeztem ezekkel. Délután játszottam a szubrettet, Jolánt, este pedig Zórikát, a primadonnát, vagy fordítva. Ám, milyen az élet? Úgy tűnik, a sors meg akarta mutatni, hogy túlvállaltam magam, mert térdsérülést szenvedtem, műteni kellett, és nem játszhattam tovább. Azóta is tanulság számomra, hogy nem kell akarni semmit, annak kell örülni, amit kapunk.

Vágyott szerep ugyan nincs, de utólag belegondolva, ha akkor mutatták volna be a West Side Storyt, amikor tizenöt éves voltam, simán eljátszhattam volna Máriát, és a My Fair Ladyben sem játszottam, de ezeket nem hiányérzetként élem meg.

Jelenleg milyen feladatai vannak?

Itt, az Operettszínházban játszom a Hegedűs a háztetőn Jentéjét, a János vitézben Iluska mostoháját, a Mágnás Miskában Zsorzsi nagymamát, a Marica grófnőben pedig a Cuddenstein Clumetz Cecília grófnőt. Emellett szerepelek Tallós Viktória színházában, a Liliom Produkcióban az Öreglányok című komédiában, ami egy kifejezetten ránk írt darab – nagyon szeretem. És Fodor Zsókával is van egy kétszemélyes produkciónk, az Összezárva, amellyel meg szoktak hívni bennünket különböző eseményekre, vidékre. Most viszont a Rókus Kórházba sietek, mert a reumatológusom megkért, hogy segítsek neki: idős embereknek tart előadást arról, hogyan viselhetik el könnyebben a fájdalmakat – tehát mindig van valami, amit örömmel csinálok.