„Én voltam az első egyéni olimpikon, aki nem sunyiban járt pszichológushoz” – interjú Szabó Bence kardvívóval

Az 1992-es barcelonai olimpia után 20 évet kellett várni az újabb aranyra, most pedig háromszoros aranyérmes lett Szilágyi Áron, aki azóta is veri a mezőnyt. A vívás úri sport, ami egyrészt szenvedélyt feltételez, másrészt visszafogott eleganciát. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó legyen?

Szenvedély nélkül semmilyen sportot nem lehet művelni, de a vívásban ez különösen fontos dolog. Szerintem olyannak kell lenni, mint amilyen Szilágyi Áron. Az elmúlt húsz évben ő tette a legtöbbet annak érdekében, hogy olimpiai bajnok legyen: amikor megnyerte az olimpiát, még egy picit rápakolt, és megint megnyerte, és most, a harmadik olimpiája előtt volt a legnagyobb csúcsformában. Egy küzdősportban három aranyat nyerni óriási dolog.

A taktikai érzék is nagyon fontos, meg az, hogy valaki úgy tudja magát gyötörni, mint ő. Tíz évig edzősködtem, nyolc évig Magyarországon, két évig Venezuelában, de Szatmáriból (Szatmári András olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok magyar kardvívó – a szerk.). tulajdonképpen én csináltam felnőtt válogatottat. Azt mondtam neki, hogy „figyelj, ott ér véget a mi karrierünk, ha én egyszer azt érzem, hogy jobban akarom a győzelmet, mint te: nézd meg Szilágyit, ahogy lábmunkázik, nézd meg a szemét, nézd meg, ahogy nyújt, nézd meg, ahogy vív, vívjál vele... tehetségesebb vagy, mint ő, de azt, amit az Áron tud, ahogy a lábmunkát átszellemülten megcsinálja, hogy minden egyes edzésével hozzátesz a formájához, azt kell megtanulni tőle”. Erre az volt a válasz, hogy „Áron csak egy van, azt én nem tudom megcsinálni”. Mire én mondtam neki, hogy „nem olyannak kell lenned, hiszen olyan nem tudsz lenni, csak azt mondtam, próbáld meg!”

Fotó: Krisztics Barbara

Az elején focizott és röplabdázott, és csak utána jött a vívás. Hogy került közel ehhez a sportághoz?

Óbudán, egy játszótéren nőttem fel, ahol hogy vagy rabló-csendőröztünk, ami abból állt, hogy a hegyen, meg a városi házakban a folyosókon kergettük egymást, és emeleteket ugrottunk le, vagy fociztunk. Tehát hajmeresztő dolgokat végeztünk, kemény környék volt. Aztán a Vasasban kezdtem focizni, tetszett. Röplabdázni iskolai szinten kezdtem, de nagyon-nagyon szerettem. Teljes véletlen folytán kerültem a vívásba: édesanyám francia tolmács volt egy nemzetközi vívóversenyen, és kimentem, megnéztem, az is megtetszett, és akkor eljöttem Óbudára. Hát persze, hogy ügyesebb voltam a tornából felmentett belvárosi gyerekeknél, tehát elég hamar utolértem a csoportot, és hallatlanul élveztem.

Az érmek, a kiváló eredmények milyen arányban múlnak az edzői teljesítményen?

Az én edzőm, Zarándi Csaba mondta, hogy „figyelj, amikor te hozzám kerültél, kilencven százalék volt, amit én hozzátettem, tíz, amit te – most, hogy olimpiai bajnok vagy, tízet tudok én hozzátenni, kilencven az már te vagy”. A másik ilyen óriási szöveg Kiss Ferenctől származik, aki Kocsis Feri olimpiai bajnok birkózó edzője volt és maga is bronzérmes világbajnoki helyezett. Egy riportban azt mondta: „Tudja kedves újságíró úr, hogy miért nem neveltem több olimpiai bajnokot? Miért? Azért, mert egy se jött be a terembe.”

Fotó: Krisztics Barbara

A vívó fegyvernemek közül a kard a legnehezebb, mégis ebben van a legtöbb aranyunk. Mi a helyzet a többi fegyvernemmel?

Igen, a karddal szúrni meg vágni is lehet, és ez a leggyorsabb. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy a tőr gyakorló fegyvernem, tehát a kiválasztáson, aki gyors és jó reflexei vannak, az megy kardozni, aki pici, gyors és finom mozgásokat tud csinálni, az megy tőrözni és, aki maradt, abból lesz a párbajtőrös. Ezt nyilván csak egymás között mondjuk, viccből, hiszen például Siklósi Gergely párbajtőröző óriási eredményt ért el világranglista egyesként 23 évesen. Ilyen nyomással nem vallott kudarcot, és olimpiai döntőt vívott: ez egy óriási dolog. Szimpatikusan is nyilatkozott az olimpiai döntő után, hogy ő ezt az ezüstöt megnyerte, és nem elvesztette az aranyat. Mint sportvezető azt mondom, ez valóban szimpatikus, nagyon aranyos gesztus, de mint versenyző azt mondom, hogy azért egy aranyat nem megnyerni, az mindig egy olyan pillanat, amit az ember nehezen tud megemészteni. Tehát sokkal nehezebb újra odaérni, négy év alatt újból kvalifikálni, és olimpiai döntőt vívni, mint ott talán megnyerni. Biztos, hogy nagyon bántja, nehéz lehet neki, mert ráadásul addig nagyon simán vert meg mindenkit.

Vagyis pszichésen nehezebb megtenni a következő lépést, mint távolabbról, „nekifutásból” győzni?

Versenyt megnyerni nagyon nagy teljesítmény, nehéz dolog, mert a helyezettek közül a legjobbak az érmesek. Az én pályafutásomban is megesett, hogy összekerültem az athéni világbajnokságon az akkori feltörekvő orosz fiatal zsenivel. Én már a dolgok zenitjén túl voltam, ugyan a világranglistán még az első tízben voltam, de már nem az voltam, mint négy évvel azelőtt. Természetesen kikaptam tőle, de harmadik lettem, és harmadiknak lenni egy világbajnokságon nagyon jó eredmény. Viszont volt olyan is a pályámon, amikor meg első voltam a világranglistán, könnyedén meneteltem be a döntőbe, ahol egy ideig sima győzelemre számítottam, aztán mégis vereség lett a vége. Annak az ezüstéremnek nagyon sokára tudtam csak örülni, és nagyon-nagyon rossz érzés volt. Egy nagy segítség volt, hogy az egyéni verseny után megnyertük a csapatversenyt, és végül arról a világbajnokságról, Németországból, Essenből aranyéremmel tértem haza 1993-ban. De így elveszteni egy világbajnoki döntőt, azért az nagyon kemény.

Ilyenkor jön a sportpszichológus? Ez hogy működik? Mert nem biztos, hogy innen egyedül föl lehet állni.

A 90-es években én voltam az első olyan olimpikon egyéni sportoló, aki nem csak sunyiban jártam sportpszichológushoz. Budavári Ágotával dolgoztam együtt, és a mai napig is őt ajánlom mindenkinek, vagy Kárpáti Robit. Nagyon sokat tudnak segíteni, ha nem esik valaki abba a hibába, hogy tőlük várja az eredményeit. Ágota az első megbeszélés után felhívta a figyelmemet erre: azt mondta: „nézze, Bence, maga egy önbizalomtól duzzadó, rengeteg eredményt hozó, hat-nyolc éve a világ élmezőnyében sportoló fiatalember, hát azt hiszem, biztos tudok egy picit hozzátenni, de azért azt ne gondolja, hogy majd én hozom az eredményeket”. És akkor végighallgattam, és mondtam, hogy „nekem pont ez a picike kell, és elég is lesz”. A páston, a vízben az atlétikai pályán egyedül vagy, neked kell a feladatokat megoldani.

Fotó: Krisztics Barbara

Huszonöt éves sportkarrier, ugyancsak sok éves vezetői karrier után hogy látja, a sportolói működésből mik azok a képességek, tapasztalatok, amiket a sportvezetésben lehetett azonnal használni?

Én a sportvezetői tapasztalataimra, és a nagy ismeretségi körömre támaszkodtam mindig, tehát úgy próbáltam összegyűjteni az információkat. Nyilván, amikor sportvezetőhöz képest igen fiatalon, 35 évesen megválasztottak az ország legnagyobb klubja, az UTE elnökének, azért vétettem hibákat. De érzi is az ember a finomságokat, ami tényleg abból fakadt, hogy sokat voltam öltözőben, és sokat voltam nemzetközi társaságokban is, meg a pástok mellett. Sok vezetőtől tanultam pozitívumokat, amikről tudtam: én is így fogom csinálni, és sok vezetőtől épp negatív példákat láttam.

Van néhány nagy törés a sportvezetői karrierjében, amit nem lehetett könnyű megemészteni: például 2016-ban a Nemzetközi Vívószövetség beválasztotta a Hírességek Csarnokába, ehhez képest ugyanebben az évben kellett távoznia MOB főtitkári pozíciójából, de nemrég indult a Vívószövetség elnökválasztásán és alulmaradt. Ezek a sérelmek nem múlnak el nyomtalanul, főként egy olyan ember számára, aki versenyszellemben is maximalistaként szocializálódott. Hogyan tud túllépni a kudarcokon?

Engem Borkai úr küldött el az Olimpiai Bizottságtól, és ez egy személyes ügy volt, de utána sokkal csúnyább dolgok történtek: politikusok és sportvezetők is becsaptak. Hiába éreztem azt, hogy az én ajtóm mindig mindenki előtt nyitva volt, mindenkinek csak segíteni akartam, és tényleg nem volt olyan szövetségi vezető, akivel problémám lett volna, a nyolcvan százalékuk nem tudta a szemembe mondani, hogy nem az én jelölésemet fogja támogatni az elnökválasztáson. Ehelyett hazudtak, nyájaskodtak, de ezen is túl vagyok, tehát én megrázom magam, hiszen vannak más örömök is az életben.

Azon ritka sportolók közé tartozik, akik a profi sportkarrier mellett civil pályán is sikeresek: a Vendéglátóipari Főiskolát is elvégezte, éttermet is működtetett.

86-ben fejeztem be a főiskolát, de az olimpiai felkészülés miatt csak 87-ben államvizsgáztam le. Universiade játékokat is nyertem, a főiskolai időszak alatt, nagyon büszkék voltak rám. Jelenleg is vannak érdekeltségeim a vendéglátóipari szakmában, de operatív szinten nem dolgozom benne.

Fotó: Krisztics Barbara

Külföldön nagyra becsülik a vívószakmában: a Nemzetközi Vívószövetség board tagja, de edzőként is komoly ajánlatokkal keresik meg, viszont ezeket visszautasította, hogy itthon maradjon. Hogyhogy nem a külföldi karriert választotta az itthoni csalódások után?

Komoly pénzekért hívtak edzőnek Tajvanra, Törökországba, hívtak kurzusokat tartani Dél- és Közép-Amerikába, de nem mentem. Tízéves a kislányom, itt van a családom, én most jól érzem magam itthon. A saját üzleti lehetőségeim és az életkörülményeim is rendben vannak, és most kimenni valahova edzősködni egy másfél szobás lakásba, ahhoz már öreg vagyok.

Hol tart most a sportág szakmailag? Úgy látjuk, felívelő pályán a vívósport.

Ameddig Szilágyi Áron és az általa fémjelzett kardcsapat vív, addig igen. De nagyon nagy szégyen, hogy a hatalmas tradíciókkal rendelkező magyar párbajtőrvívás csapatszinten nem volt ott az olimpián. A kardcsapat legalább harmadik lett. Óriási dolog, ha úgy nézzük, hogy utoljára 25 évvel ezelőtt 96-ban, mikor még én vívtam abban a csapatban, akkor volt érem. 

Fotó: Krisztics Barbara

Sportvezetőként mit tart a legnagyobb eredményének?

Érzelmileg is, népszerűség szempontjából is a legnagyobb eredményem, hogy utoljára 98-ban az Újpest futballcsapata az én irányításommal lett magyar bajnok. A mai napig negyven százalékban olyan emberek ismernek meg az utcán, akik erre emlékeznek, tehát ezt semmihez nem lehet hasonlítani. Ugyanakkor ez nagyon nehéz időszak volt. Egy fillérünk nem volt, a BM már rugdosott le magáról minket, az önkormányzat szinte semmit sem adott, nekem kellett összekalapolni a pénzt, játékost eladni. Váradi Péterrel sakkoztunk, köpködtek ránk a szurkolók, hogy miért adunk el ilyen játékosokat félévkor, hogy így semmi sanszunk nem lesz. Mindenkinek mondtam, higgyétek el, sokkal jobb, ha nyugalom van, és van a kasszában pénz, mintha mi tartozunk a játékosoknak. Én végül megnyertem a csatát a szurkolókkal szemben is, mert annak ellenére, hogy négy meghatározó játékost adtunk el félévkor, megnyertük a bajnokságot. Úgyhogy ez egy nagy dolog volt.

A 98-as évben az Újpest nyerte a LEN-Európa-kupát, és egy olyan vízilabda csapatot raktunk össze, amit Kásás, Biros és Kiss Gergő fémjelzett. Kőbán Ritát áthoztuk oda az Újpestbe, és 98-ban az olimpiai pontszámítás szerint toronymagasan a legjobb egyesület voltunk. 

Fotó: Krisztics Barbara

Máshogy kell ma motiválni a fiatalokat?

Erre csak egy példát mondanék. Tatán voltunk az összes tanítványommal, és edzőként mesélem a régi sztorikat, körém ülnek, röhögnek a hülyeségen, és mondom nekik, hogy „ide figyeljetek, mi nem ilyen idióták voltunk, mint ti, hogy itt vannak a tornász csajok, a röplabdás csajok, és ha vége az edzésnek, ti fölmentek a szobába, és nyomkodjátok a telefonotokat, hanem hajtottuk lent a csajokat, biliárdoztunk”. Mire ez volt a válasz: „jó, jó, mester, mert akkor nem volt még internet”.  Mondom, „mindegy, hogy nem volt internet, de csaj volt, és az most is van”. De volt olyan, hogy reggel egy futás, délelőtt edzés, délután edzés program után a magunk kedvtelésére este kilenckor fogadtunk egy láda sörben, majd kétszer fél órát fociztunk érte. „Micsoda? – mondták – Hát mi olyan fáradtak vagyunk, hogy most dehogy fociznánk!” Húszévesen, hogy lehet fáradt? Erre mondta a Repka Attila olimpiai bajnok birkózó: „húszévesen, ha este levágták a kezemet, reggelre kinőtt”.

A fia focizik, a kislánya pedig táncol. Nem lesz családi hagyomány a vívás?

A feleségem és a nevelt lányom, aki Amerikában tanul full scholarship tenisz-ösztöndíjjal, nagyon kapacitálja a kisebbiket, hogy ki kellene próbálnia a vívást, mire a kicsi azt mondja: „nem gondoljátok, hogy majd fölveszem azt a hülye fejvédet?”.