„Én magyar vagyok” – Fiatalok Trianonja ma és egykoron

„Dédnagymamám a nagy szegénység miatt jött el Árva megyéből, Rózsahegy mellől (ma Szlovákia) Budapestre. Itt talált munkát, és ment férjhez. Felvidék elcsatolása után már nem tudott hazamenni. Levelezéssel tartotta a kapcsolatot rokonságával. Az ő férje, az én üknagyapám, részt vett az I. világháborúban, Isonzónál harcolt Olaszországban. Egy folyón kellett átkelniük a bajtársaival csónakkal. A csónak kilyukadt, sokan nem tudtak úszni. Üknagyapám borzasztó izgalmak közepette menekült meg. Az apai nagymamám ágán két hősi halottunk is volt az I. világháborúban. Üknagybácsikáimnak szerepel a nevük a gyomai emlékművön. Egyik üknagynénim Aradra ment férjhez 1910 körül egy román ügyvédhez. Trianon után csak egyszer tudott hazalátogatni a határok lezárása miatt. Nagyon szegényen halt meg a családjától elszakítva. Én magyar vagyok” – hallható a huszonéves Flóra beszámolója a Janus Egyetemi Színház Kezembe temetem forró arcomat című előadása nyomán készült dokumentumfilmben.

A Pécsi Tudományegyetem egyetemi színháza 25 éve működik, évente 4-5 darabot mutatnak be, egyetemisták szereplésével, főként egyetemista nézőknek. Ebben az évben a Kezembe temetem forró arcomat című darabbal készültek Trianon 100. évfordulójára, amit januárban be is mutattak, ám a tervezett előadások a járvány miatt elmaradtak. „Szomorúak voltunk, hogy sem május végén, sem június 4-én nem tud a közönség elé kerülni a mű. Gondolkodtunk, hogy mit lehet tenni, így született a drámából egy film” – meséli Mikuli János, a darab rendezője. „A meglévő előadásból új produktumot hoztunk létre. A darab végén a színészek elmondják saját családtörténeteiket a nézőknek, ez összesen 13 történet, ebből indultunk ki az új verzióban. Ami közös, hogy a darab és a film is Trianon hatalmas témájából nem a politikai eseményeket, nem a vitás kérdéseket vagy következményeket tárgyalja, hanem az emberi pillanatokat, sorsokat figyeli, az egyszerű ember történeteit villantja fel” – osztja meg a rendező. – „Sem a film, sem az előadás nem cselekményes, hanem inkább kollázs, ami a kor hangulatát és világát igyekszik megmutatni. Munkánk során korabeli dokumentumokat vettünk alapul, visszaemlékezésekből, naplókból, újságokból, hirdetésekből, építkeztünk, ezt egészítették ki a személyes történetek.”

Kamilla például egészen színes képet mutat be a zűrös korról: „1944-ben, a felerősödő magyarellenességben

dédapám felpakolta a nyolc gyerekét három szekérre, és áthozta a fronton keresztül Magyarországra.

Nagyanyámék pedig csallóközi magyarok voltak, magyarok és tótok. Ő is félvér. A ’20-as évek közepén költöztek Magyarországra, Békéscsabára. Nagyanyám apukája a magyar hadseregben szolgált a második világháborúban. Hazajött, megnemzette nagyanyámat, majd visszament a frontra, és meghalt, kint a Don-kanyarban. Nagyanyám egy fényképet őrizgetett róla, csak ennyire ismerhette. Székely, román, magyar, tót találkozott nagyapámban és nagyanyámban Békéscsabán. Én magyar vagyok.”

Rendezői alaptézis volt mind a színdarab, mind a film elkészítésekor, hogy Trianon mindenkit érint: fontos kérdés volt, vajon érdekli-e a fiatalokat ez a téma, sajátjuknak tudják-e érezni. „Azt a feladatot adtam a szereplőknek, hogy búvárkodjanak az otthoni családtörténetben, jussanak el az első világháborúig, és azt meséljük el egymásnak. Ez sok érzelmet indított el, izgalmas történeteket, egymásra találást” – meséli János, aki szerint az, hogy a történetek összekapaszkodnak, hasonlóak, megmutatta, hogy Trianon meghatároz bennünket. „A családokon keresztül ezek a történetek ma is léteznek a világban.

Kimetszettük a 100 évvel ezelőtti pillanatokat, és olyan dolgok kerültek elő, mint szerelem, járvány, menekülés, költözés

– ezek olyan cselekvések, amelyek egy mai fiatal számára is ismerősek, megélhetőek, eljátszhatók a színészeinknek, és befogadhatók a nézőinknek.”

A harmincötperces film egy-egy részlete igazán elgondolkodtató, hogy a mai fiatalok milyen könnyen kapcsolódhatnak Trianon tragédiájához, talán azért, mert a film közelebb hozza, megvilágítja a számukra, az emberi sebezhetőséget, és azt, hogy a (történelmi) körülmények száz évvel ezelőtt is milyen mélyen

…érintették a fiatalok pályakezdését:

„Csak napok kérdése s kezemben lesz a diploma. Feltéve, hogy élek addig s le nem lőnek… És ha kezemben lesz a diploma, ugyan mihez kezdek vele? Oh Istenem, be másképp képzeltem el a jövendőmet! Ami nagy tervem volt, mind Horvátországgal volt összefüggésben, s ha most Horvátország elszakad tőlünk, ez mind, mind kútba esik! Nem fogom megírni a nagy horvát–magyar szótárt. Nem fogom magyarra fordítani a horvát irodalom remekeit. Az én terveim virágos mezejét letarolta a háború.”

…érintették a szerelmet:

„Tudja Édes, itt úgy megérez az ember mindent. – Hiába ágyúznak s lőnek, a gondolat még inkább ott van Édes Micikémnél. Szeretném már látni, hogy ugyan hogy néz ki, soványabb-e, mint mikor nálam volt Érsekújváron, mert akkor gyönyörű volt, Édes Micikém.”

…hatással lehettek a félelmekre, aggodalmakra:

„Az egész országban pusztít a spanyol láz. Megtámadja a fiatal, 10–30 év közötti életeket, s néhány nap alatt végez velük. Meghalt száz meg száz fiatal leány, fiatal házaspár. Felér a halál a mi ablakunkig.”

És talán az est végére nem a tankönyvi tudás, hanem valamilyen személyesebb, mélyebb ismeret köti őket Trianonhoz, és másképp értik majd ezután, mi mindent jelentett, mikor valaki azt mondta: „nem tudom elhinni, ami körülöttem történik. Még néhány nappal ezelőtt bolondnak tartottam volna, aki ezt nekem megjövendöli. Fel fogják darabolni Magyarországot. Magyarországot! Sikoltani tudnék fájdalmamban. Az én hazámat, az én Tündérországomat.”