„Egy táskával érkeztünk ide” – a felvidéki Bodó család tokaji borkalandjai

Kult

Közösségépítés

„Egy táskával érkeztünk ide” – a felvidéki Bodó család tokaji borkalandjai

A jó bor ezernyi titka közül az egyik legértékesebb kapcsolatteremtő, közösségépítő erejében rejlik. Talán ezért is vallják a kiváló borászok, hogy a szőlővel és a borkészítéssel kapcsolatos munkáknak akkor van értelmük, ha szerelmesek a szakmába, hiszen a bor csupán így képes megmutatni emberformáló, kapcsolatteremtő erejét. A bodrogkeresztúri Bott Pincét vezető Bodó Judit és Bodó József borász házaspár történetében is „alibi” a bor, hiszen annak közösségformáló erejébe szerettek bele.

Hogy indult a ti közös történetetek a szőlővel és a borral Tokajban?

Ez a történet nem Tokajban indult, hanem Felvidéken: mindketten onnan származunk, és tanulni jöttünk Magyarországra. A férjem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanult művészettörténetet, én a Széchenyi István Egyetem mosonmagyaróvári Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karán végeztem agrármérnökként. Volt azonban egy közös pont: mindketten nagyon erős német oktatásból jövünk, hiszen amellett, hogy otthon szlovákul és magyarul kellett tanulni, egy kiváló németszakos tanárnak köszönhetően jó alapokat kaptunk német nyelvből is. Én arra vágytam, hogy valahol német környezetben tudjak dolgozni és élni. Dél-Tirolban, Észak-Olaszországban kaptam lehetőséget először: gyerekekre vigyáztam és nyelvet tanultam, de a későbbiekben, amikor pénzre volt szükségem az egyetem elvégzéséhez, elmentem kétkezi munkásnak ottani szőlészetbe, borászatba, almáskertbe. Két kisebb családi borászatban is dolgoztam, és ők 1998-99-ben elkezdtek Tokajban befektetni, vettek néhány hektár szőlőt meg egy régi kúriát. Megkerestek az ötlettel, hogy segítsek a vállalkozás itthoni beindításában. Akkor azt gondoltam, hogy ez így jó is lesz, hiszen két-három évre Tokajba költözöm, majd hazatérek Felvidékre, hiszen tudtam, ott mindenkire szükség van, minden magyar ember számít. Végül öt évet dolgoztam a Füleki Pincénél, majd az első fiunk megszületésekor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy megpróbáljuk piciben a saját családi vállalkozást. Mindössze fél hektárral kezdtük, ennyit tudtunk megvásárolni a nászajándékból, amit a családtól kaptunk. Azt gondoltuk, ha működik, csináljuk tovább, ha nem, hazamegyünk, Felvidékre.

A végeredmény válasz a következő kérdésre, hiszen működött, nem is akárhogy…

Igen, olyannyira működött, hogy hamarosan két hektár lett, kettő és fél, majd négy, hat, és most, 18 év után tíz hektárunk van hat különböző dűlőben, hat különböző talajjal. Gyakorlatilag egy táskával érkeztünk Tokajba, szépen lassan jutottunk el a mai birtoknagyságig.

Fotó: Bott Pince

Milyen szőlő terem ezeken a lankákon?

Főleg furmint és hárslevelű és van egy kisebb, háromezer négyzetméternyi muskotályosunk, aminek a termése a késői édesborba kerül bele. A furmint azért is különleges, mert tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassa a hat különböző talaj eltérő karakterét a boron keresztül. Nagyon izgalmas ez számunkra is. Itt, Tokajban tizenöt millió évvel ezelőtt több száz vulkáni kúp volt, és attól függően alakult a talaj összetétele az egyes részeken, hogy hol milyen gyakorisággal volt lávaömlés, hogyan dermedt meg a lefolyó láva és mit tartalmazott, esetleg, hogy az akkori Pannon-tengerbe ömlött-e, amikor lezúdult. A furmint nem tolakodó bor, nem akar mindenáron dominálni, sokkal inkább diszkrét hátteret kínál visszafogott illatával, ízvilágával. Így a nagyon fehér, üledékes talaj sós ízt varázsol bele, míg a löszön, Tokaj déli területein egészen friss, trópusi gyümölcsös harmóniájú bor lesz belőle úgy, hogy ezt a két helyet 10 kilométer választja el egymástól.

Amit mondasz, laikusok számára is nagyon izgalmasnak tűnik. Ez a változatosság marasztalt benneteket Tokajban?

Rengeteget tanultunk, s minél jobban beledolgoztuk magunkat, annál érdekesebb lett számunkra az itteni táj, a szőlő és a bor. Ám ami igazán marasztalt, az az emberek visszajelzése volt: látni a szemekben, hogy jó helyen vagyunk, jól csináljuk, és ez olyan erős motivációt adott, hogy már nem tudtuk elengedni Tokajt. Így lett aztán a kis bérelt pincéből saját tulajdon, majd azt felújítottuk, kicsit kibővítettük, és már nyolcan is le tudtunk ülni, aztán azt kinőttük, és 2015-16-ban megvásároltuk a régi kerámiagyárat, ahol most is vagyunk, és amit még mindig újítgatunk.

Fotó: Bott Pince   

Tizennyolc év éppen egy matúrányi ciklus: érettségi vizsgát tesznek ennyi idősen a fiatalok. Úgy képzelem, hogy az autodidakta módon tanult borászkodásban sem kevés idő felnőni ehhez a minőséghez, hiszen nem borászati szakmából érkeztetek. Milyen volt számotokra a tanulási folyamat?

A férjem ugyan művészettörténész, de egy napot sem dolgozott a szakmájában. Azért választotta ezt a szakot, mert a bútorokba volt szerelmes, két évig egy mester mellett restaurált is, és az volt a tervünk, hogy azt a szakmát fogja folytatni. Ám közben, amikor csak ideje volt az egyetem mellett, jött hozzám szüretelni, segíteni, és valahogy beleszeretett a szőlőbe.

A szőlő nagyon inspiratív növény,

sok minden történik a bor környezetében: itt egy kicsit ökonómusnak kell lenni, egy kicsit dizájnernek, egy kicsit marketingesnek. Ugyanakkor a szőlőben végzett munka több száz éves mozdulatsorokkal képes kikapcsolni az embert a sodrásból, miközben biztonságban érezhetjük magunkat: a metszést, a hajtást, a válogatást, a szüretet nem nekem kell kitalálni, hiszen ezeket már rég ugyanígy csinálják, csak tisztán kell dolgozni, oda kell figyelni, szeretni kell, törekedni kell a lehető legjobb minőségre.

A végén pedig ott vannak az emberek. Mi nagyrészt a végfogyasztókból élünk, és remek csoportjaink vannak: művészektől kezdve a hétköznapi emberekig mindenki megfordul nálunk, és mindenki hozza a maga környezetéből az értékeket, ami sokat hozzánk tud tenni. Más hivatásnál vagy más foglalkozásnál én nem tudom elképzelni, hogy ennyi pozitívumot kapnánk visszacsatolásként az emberektől.

Fotó: Bott Pince  

Ulrich József hajdani kerámiagyárát vásároltátok meg, ahol a ’70-es években még 300 ember dolgozott, majd a kommunizmus idején bezárták, és a következő 30 évben üresen állt. Ez a hatalmas épület kiválóan alkalmas a munkafolyamatok gépesítésére, mondhatnánk, hogy – bár a bor eredetileg kézműves termék – most már megtehetnétek, hogy a bortermelésben kímélitek az emberi energiát. Ez volt a cél az épület megvásárlásakor?

Semmiképpen. Egyszerűen kinőttük az előző pincénket, és szerettünk volna egy nagyobbat, persze, nem ennyire nagyra gondoltunk, de az épület jó befektetésnek tűnt. Lötyög rajtunk, nagyon nagy, de nem a gépesítés a cél. Megtartottuk ugyanazt a metódust, amit a kis pincében is: Józsi ül a traktoron, még az aszúszemeket is lábbal tapossuk, bioszőlővel dolgozunk, tehát nem használunk semmilyen vegyi anyagot, nincs gyomirtás, nincs műtrágya, nincs atka, nincs semmi olyan, ami károsítaná a környezetet. Például tegnap csináltam egy kis videót, a muskotály szőlőbe befészkelt egy madárka, és tegnap keltek ki a tojásból a kicsinyei. Úgy érzem, ezek jelzések, hogy jó úton vagyunk, hiszen a természetközelségből megtartottunk mindent, amit lehetett. A bornál sem használunk enzimeket, élesztőt, tehát teljes természetességgel megy végig az erjedés. Szivattyút akkor alkalmazunk, amikor a palackozás előtt előkészítjük a bort szűrésre, de az első mustnál az első fejtés is gravitációval történik. Nagyon vigyázunk, hogy ne vegyünk el a már megtermelt szőlőnek a minőségéből.

A kézműves borászkodás nagyon személyes műfaj, ami azonban csak nagyon tudatos, méretgazdaságos gazdálkodással lehet sikeres. Hogy látod, mikor éritek el a saját kapacitásotok határait?

Már elértük, ez a tíz hektár éppen az a birtoknagyság, amit élvezettel tudunk megdolgozni és feldolgozni. Néha Józsit „megharapja az ördög”, amikor lát egy-egy területet, amit „bűn lenne otthagyni”, de hamar kijózanodik, mert ragaszkodik ahhoz, hogy a traktoron ő járja végig a szőlőt, ő dolgozzon rajta, hiszen így minden egyes tőkével találkozik, és egyszerűen érezzük a munka fizikai határait. Jelenleg négyen műveljük a tíz hektárt, amiben vannak hagyományos, lóval szántható, hátról permetezhető szőlők is, és vannak újabb telepítések, amelyeken 5600 tőke van egy hektáron – ezzel szemben a kommunizmus idején 2400 tőke volt egy hektáron –, és egyszerűen érezzük, hogy ennyit bírunk el, nincs értelme tovább terjeszkedni. Tudatában vagyunk annak, hogy nem lesz luxusautónk, nem fogunk három hetet valamelyik trópusi szigeten nyaralni, de nem is erre vágyunk. Számunkra a legfontosabb, hogy harmónia legyen körülöttünk, mert mi a gazdagságot nem pénzben mérjük. Rengeteg ember fordul meg nálunk, akinek sok pénze van, de pontosan érezzük, hogy ettől még nem gazdag.

Örülünk, amikor tényleg jól érzik magukat nálunk, és visszatérnek, de sokan már kóstolás nélkül rendelik a borainkat, sőt: hogyha új évjáratot hozunk forgalomba, akkor az első szállításnál senki nem kóstolta még meg a bort, és úgy visszük föl Budapestre, tehát teljes a bizalom, és ennél nagyobb érték nem nagyon van a mai időkben.

Fotó: Bott Pince  

Eddig csak rólatok és a borról volt szó, de a tizennyolc év alatt három gyermek is „termett” a családban. Ők hogy élik meg, hogy szüleik ilyen erős szenvedéllyel kötődnek a szőlőhöz és a borkészítéshez?

Van egy 18, egy 14 és egy 9 éves fiunk, és mindannyian ebben nőttek fel. Életszakasztól függ, hogy éppen miképp reagálnak. Ahhoz szoktak hozzá, hogy bennünket emberek vesznek körül, mindig van itt valaki, és nagyon sok kedvességet kapunk, a színházjegytől kezdve a hajdani gyárban készült kerámiákon át más borászok által készített borokig sok mindennel ellátnak bennünket. Számukra természetes ez a közeg, de nyilván majd egyéni döntésük szerint alakul, hogy folytatják-e a mi munkánkat, vagy valami másban teljesednek ki. Azt gondolom, hogy ha sikerül egyensúlyt találnunk a hétköznapokban, óhatatlanul tovább akarják majd vinni ezt a szakmát, hiszen a szőlészet és a borászat egy színes, lehetőségekkel teli világ. Semmit sem fogunk erőltetni, mert az erőltetett munkából keserű bor lesz. A legnagyobb jelenleg egy hotelben dolgozik, mert autót szeretne vásárolni – megvannak tehát a saját, egyéni céljaik már. Azt sem bánnám, ha a középső szakácsnak tanulna, mert kiválóan főz, és ezt is lehet úgy csinálni, hogy a bor ott marad a háttérben, kísérőként.

Rangos elismeréssel tüntetett ki a szakma 2021-ben: megkaptad a Borászok Borásza-díjat, ami nemcsak azért nagyon értékes, mert autodidakta módon tanultad meg a szakmát, és nőként egy még mindig nagyon férfias területen vívtál ki nagyrabecsülést, tiszteletet, hanem azért is, mert felvidéki, határon túli magyarként képviselsz egy különleges színfoltot a magyarországi borászvilágban. Hogy érzed, valóban befogadott az anyaországi borászszakma?

Tokajban 14-15 borászlány van, országos szinten nagyjából ötvenen lehetünk – még nincs sok nő ebben a szakmában, de már látszik a tevékenységünk. Itt, Tokajban senki sem kapja föl a fejét arra, hogy női borász készíti a bort, és én sem éreztem soha, hogy ez szempont lenne a munkám megítélésében. Ugyanakkor ez a díj igazságtalan, hiszen az eredmény közös munka gyümölcse, és nem egyszemélyes teljesítmény. Nem én művelem egyedül a szőlőt, nem én borászkodom, hanem együtt csináljuk, nem is lehetne másképp. Engem ismernek jobban az emberek, mert én szerepelek többet a médiában, de nem csak rólam szól ez a történet. Józsival és a kollégáinkkal együtt alkotunk szimbiózist a munkában, mindannyian számítunk a másikra: ez csapatunka, és egész éves elfoglaltságot jelent, a hétvégéket is beleértve. Hétköznap a szőlőben és a borászatban dolgozunk, hétvégén a vendégeket fogadjuk, tehát nincs megállás. Ezt nem lehet egyedül csinálni, így a díj sem csak engem illet.

Úgy érzem,

azért kaptuk az elismerést, mert a borászat nemcsak a bor készítéséből áll.

A világ sokkal nagyobb, mint amekkorát át tudok karolni belőle. Rengeteget dolgozunk például a helyi óvodával, szőlőszüretre visszük a gyerekeket, az iskolában pedig szőlőiskolát szervezünk az ötödikeseknek, de a helybéli kamaszokkal farsangot rendezünk, BMX-pályát építettünk nekik, sátrazni és színházba visszük őket. A farsangon árverezni is szoktunk, a befolyt összegből pedig a kamaszok tanulását, helyben maradását támogatjuk. Szerintem sokan azt hitték rólam a faluban, hogy tanár vagyok vagy valamiféle rendezvényszervező, annyit mozogtunk a gyerekekkel. Azt vallom ugyanis, hogy a jó borász munkájának csak 50 százaléka jó bort készíteni, a másik része a közösségért vállalt áldozat: itt, Tokajban a legnagyobb feladat, hogy a következő generációt helyben tartsuk. A kommunizmus idején ugyanis nagyon sok család arra bíztatta a gyermekit, hogy máshol keressenek megélhetést, mert a szőlőből nem lehet boldogulni: másodállásnak jó volt, de megélni belőle nehéz volt. Így aztán egy teljes generáció eltűnt a borvidékről, akikre most nagyon nagy szükségünk lenne. A mi feladatunk is, hogy ezen változtassunk.

Fotó: Bott Pince

Az elején arról beszéltél, hogy úgy jöttél el Felvidékről, hogy majd hazamész, hiszen ott mindenkire szükség van. Nem kérik számon rajtad az otthoniak, hogy ezt a nagyszerű szakmai és főleg a közösségépítő munkát miért nem odahaza végzed?

Számonkérik, de olyan jó a kapcsolat a szülőfalummal, a mára várossá nőtt Bőssel, hogy például mikor megkaptuk a Borászok Borásza-díjat, akkor fél éven belül Pro Urbe-díjat kaptunk Bősön. A médiában ugyanis mindenhol az jelent meg, hogy bodrogkeresztúri borász kapta meg a Borászok Borásza-díját, erre a bodrogkisfaludiak – onnan költöztünk át Bodrogkeresztúrra – úgy írták a Facebook-csoportokba, hogy kisfaludi borász kapta meg a Borászok Borásza-díját, majd a szülőfalumban azt írták meg a lapok, és úgy tették ki a Facebook-oldalra, hogy bősi borász lett a borászok borásza. Tehát ők bősiként tartanak minket számon, és borzasztó büszke vagyok rá, minden kóstolón elhangzik, hogy honnét származom. Persze, ott vagyunk a borszentelésen, minden nagy eseményen otthon vagyunk. A borral nagyon sokat tudok visszaadni annak a közösségnek, annak a helynek, ahol én az alapértékeket megkaptam, ahonnét elindultam.

A cikk megjelenését a METRO támogatta.

Ajánljuk még:

„Évente minimum 300 különböző új receptet főzünk meg együtt”: Borbás Marcsival és Antal Csillával a Konyhám 200. adása kapcsán beszélgettünk

Borbás Marcsi Konyhám sorozatának 200-ik adását látjuk ma az egy.hu oldalán. Ez alkalomból páros interjú keretében villantjuk fel a műsor készítésének kulisszatitkait. Antal Csilla tíz éve segíti Marcsit a konyhában. Ahol egyikük mozdulata véget ér, ott kezdődik a másiké: ebből a szimbiózisból bontakoznak ki hétről-hétre a sokunk által kedvelt finomabbnál-finomabb receptek. 

 

Már követem az oldalt

X