Egy nagyvonalú polihisztor, akinek felfedezése világhírűvé tette a Zsolnay nevet – 180 éve született Wartha Vince, az eozin atyja

Az eozin kerámiák különleges technikai és tudományos kialakítása Wartha Vincének köszönhető, aki nélkül valószínűleg ma nem csodálhatnánk a múlt ezen különleges darabjait. De ki is volt ez a kémikus, műszaki mérnök, polihisztor, akit nemcsak az egyetemi hallgatók okulása hajtott, hanem a népszerű ismeretterjesztés, aki nemcsak az anyagismeretben volt otthon, hanem a szőlőtermesztés és a borok világában is? És, akinek

második felesége az a Hugonnai Vilma volt, akit az első magyar orvosnőként ismerünk.

Fiume ma: látkép a várból – Fotó: Gáspár Miklós 

Wartha Vince 1844-ben született a mai Horvátország területén fekvő egykori magyar kikötővárosban, Fiuméban. Osztrák katonatiszt édesapját Fiuméból áthelyezték Szegedre, így tanulmányait a Pesti József Politechnikumban kezdte.

Ekkor találkozott Bencze Gáborral, a híres ezermesterrel, aki megismertette a természet szépségeivel, a növény- és állattannal, s valószínűleg ő erősítette meg benne azt a hihetetlenül széleskörű tudásszomjat, amely további életében is hajtotta.

Mivel kiskorától vegyésznek készült, érettségi után nem volt kérdés, hogy a kémia felé fordul: a korszak legjobb műszaki felsőfokú iskolájában, a zürichi műegyetemen tanult, ahol 1864-ben átvette műszaki kémikus diplomáját. 1865-ben Bunsen mellett dolgozott Heidelbergben, közben megszerezte bölcsészdoktori oklevelét, ezt követően Zürichben kezdett tanítani. A kiegyezés után, 1867-ben első hívó szóra hazajött, hogy az újjászerveződő budapesti – akkori nevén József Műegyetemen – a leendő magyar mérnököket tanítsa.

A Budapesti Műszaki Egyetem K épülete és a Gellért szálló, 2013 – Fotó: Wikipedia / Thaler Tamás

Először ásványtant tanított, aztán ipari vegytant, majd 1870-ben ő alapította meg a Kémiai Technológia Tanszéket. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a csaknem két méter magas, hórihorgas, szinte teljesen kopasz, markáns arcélű tanár

tantárgyait nem tanította, hanem szinte végigmesélte: a technológia kisebb és nagyobb csodáiról úgy tudott mesélni, hogy tanítványai egy kalandregényben érezhették magukat.

A gyakorlati oktatás híveként számos modellt készített, amelyeken bemutatta az egyes gyártási folyamatokat. Az egyetem alagsorában kis üzemeket rendezett be, korongoló és égetőberendezéssel: később az eozin-mázakkal is itt kísérletezett. 1896-tól két ciklusban volt az egyetem rektora. 1873-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1891-től rendes tagja. Két éven át volt az MTA másodelnöke. Azon fáradozott, hogy megnyerje az akadémia érdeklődését és támogatását a műszaki tudományok számára.

Eozin a Technische Universität Dresden történelmi festékgyűjteményében – Fotó: Wikipedia / JWBE

Az agyagművészet már röviddel hazatérése után felkeltette az érdeklődését. Nagy lelkesedéssel gyűjtötte az agyagból készült tárgyakat, voltak köztük selmeci pipák, döbröközi és gyulaváncai edények, számos olyan helyre ellátogatott, ahol az agyagiparral foglalkoztak. Műtárgyait aztán laboratóriumban vizsgálta. Azt kutatta, hogyan lehet a hazai anyagiparban hasznosítani e nyersanyagokat. Minden egyes fajtához kidolgozta a megfelelő gyártási eljárásokat is. Mintha e munkái készítették volna fel a „nagy találmány”, az eozin megalkotására, pontosabban újraalkotására.

Az eljárás ugyanis, amelyet Zsolnay Vilmossal közös munkája során dolgozott ki, valójában évszázadokkal korábbról ered.

A régi kínai edényeken is használtak fémes fényű díszítéseket, majd a középkorban újra felfedezték a technikát.

A 16. században már ismert volt a Közel-Keleten a fémes fénnyel irizáló máz, majd onnét az arabok közvetítésével került Európába a középkorban. A hispano-mór stílusú kerámiák mintájára az itáliai műhelyekben is készültek fémmázzal égetett edények, amelyek Európa szerte ismertek voltak. Az egyik legnevesebb mester Giorgio Andreoli volt, ő készítette a nevezetes gubbioi rubin, arany, ezüst és gyöngyház fényű lüsztert (fényes felületet adó máz).

A titkot a mester magával vitte a sírba, így évszázadokra a feledés homályába merült a kérdés.

Giorgio Andreoli műhelyében készült, Mária Magdolnát ábrázoló, domborműves olasz maiolika tál (Gubbio, 1530–1540) – Fotó: Wikipedia / Sailko

Wartha Vincét valószínűleg gyűjtőszenvedélye vitte az 1889-ben rendezett párizsi kiállításra, ahol a francia Clement Massier fémcsillogású fajansz tárgyait látva megszületett benne a gondolat, hogy hasonló tárgyak készítésével itthon is lehetne próbálkozni.

Hazatérve elkezdte kutatni a lüsztermázat, tanulmányozta a régi eljárásokat. Kísérleteit először a Műegyetemen kezdte, majd felvetődött a gondolat, hogy együttműködjön Zsolnay Vilmossal és a gyárral.

Ez a kapcsolat még az 1878-as párizsi világkiállításra nyúlt vissza, ahol magukkal ragadták a gyár porcelán-fajansz termékei. Megismerkedett a családdal: 1891 szeptemberében néhány napot Pécsett töltött Zsolnay Vilmos vendégeként. Elhatározták, hogy kísérleteiket ezután együtt folytatják, s az elért eredményekről tájékoztatják egymást. A kísérleteket először a műegyetemi laborban végezte, majd amikor sikerrel járt, a Zsolnay gyárban került sor a próbára és a gyártásra.

Apáti Abt Sándor: Eozin mázas váza (1900). Zsolnay Múzeum, Pécs – Fotó: Wikipedia / Apáti Abt Sándor

Leírva könnyűnek tűnik, de a kísérletek korántsem mentek ennyire simán: különféle anyagok tucatját elemezte, rengeteg színezőanyagot kipróbált. Zsolnay Vilmossal közösen járták a Pécs környéki agyaglelőhelyeket, míg rátalált a megfelelő nyersanyagra. Az új agyagokat Wartha elemezte, az új mázakat ő is próbálta ki.

Rájött, hogy a mázak fémes csillogását rezes ezüstvegyületek felhasználásával lehet előidézni.

A titok pedig ebben áll: a fémes fényű réteget, a fém-oxid gyanta vagy zsírsav vegyületét megfelelő oldószerben, például levendulaolajban feloldották, és ecsettel a díszített, már előégetett felületre vitték fel. Az újraégetéskor a szerves anyag elégett, és a fém vagy fém-oxid finom réteggé olvasztva megmaradt. Ez az irizáló réteg mutatja meg visszavert fényben ragyogását. 1892-ben sikerült megtalálni a legszebb piros mázat és a hozzá tartozó redukciós eljárást is.

A mázat Zsolnayval közösen a görög eos, azaz hajnalpír nyomán eozinnak nevezték el.

Lényegében több száz éves Csipkerózsika-álmából ébresztették fel a módszert.

A fémcsillogású tárgyak technológiájának leírását Wartha Vince zárt levélben letétbe helyezte a Magyar Tudományos Akadémián. A levelet halála után négy évvel bontotta fel és ismertette a tudományos világgal tartalmát Ilosvay Lajos kémikus, műegyetemi tanár, Wartha Vince „életrajzírója”. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülésén elmondta, hogyan oldotta meg a csillogó bevonat titkát.

„Megállapítottam, hogy Massier ólomtalan mázat használt és e máz felszínét látta el ezüst- vagy rézlüszterrel, és csakhamar rájöttem az égetés módjára is. Először kisebb méretű kapellás próbakemencében saját laboratóriumomban sikerültek a próbák: későbben alkalmam nyílt a módszert a Zsolnay-féle pécsi gyárban nagyobb mértékben kidolgozni. E célra a rezet már a mázban alkalmaztam, és a világítógáznak a próbakemencébe való bevezetése által a redukciót könnyűszerrel lehetett végezni. Mihelyst megvolt az első siker, a díszítés változatai önként követték egymást. Az ezüstlüszter egyidejű alkalmazása, a lüszterrétegnek részben való eltávolítása fluorsavval és számos más változatosság lehetővé tette a sok díszítés formáját, amit most a pécsi gyár oly szépen folytat.”

Zsolnay-kút, vízköpő és a gyár védjegye – Pécs, Széchenyi tér – Fotó: Wikipedia / Váradi Zsolt

Wartha Vince szabadalma alapján a Zsolnay gyár elindította az eozinmázas kerámiák gyártását. Ezzel az eozin megkezdte világhódító útját.

Az új termék által bemutatott eljárással a feltaláló elnyerte az 1900-as Párizsi Világkiállítás nagydíját és a Becsületrendet.

A fémes fényű mázas kerámiákat egyszerűen imádta a párizsi világkiállítás közönsége. A kor egyik neves kerámiaszakértője egyedülállóan különlegesnek nevezte a Zsolnay-porcelánokat. A tudóst IV. Károly király királyi elismerésben részesítette, Ferenc József renddel tüntette ki korszakalkotó felfedezéséért. Kutatási eredményeit lényegében átengedte Zsolnay Vilmosnak, akivel egyúttal szoros barátságot is ápolt.

Zsolnay Vilmos keramikusművész, nagyiparos 1900-ban – Fotó: Wikipedia / Zelesny Károly 

A gyár állandó szakértője maradt, ő vizsgálta be az új anyagokat, dolgozta ki a mázak gyártását, miközben nagy műgonddal gyűjtögette az agyagművesség tanulságos példáit Zsolnay Vilmos halála után azonban megromlott a viszonya a pécsi gyárral, amikor állami megbízásból

közreműködött vetélytársuk, a Herendi Porcelángyár újjászervezésében. Mint a kerámiaipar nagy hírű szakértője, tevékenyen vett részt a faenzai Kerámiamúzeum, a Museo Internazionale delle Ceramiche alapításában. 

A kiváló tudósnak, tanárnak és feltalálónak nem pusztán az agyagiparban vannak múlhatatlan érdemei: igazi polihisztor volt. A hazai szeneket elemezte, elsőnek határozta meg a gázgyártásban hasznosítható szénfajtákat. Ipari- és ivóvízelemzéssel kapcsolatos vizsgálatinak módszerét ma is alkalmazzák.

Ő volt az első, aki felismerte a fényképezés szerepét a tudományban – ő maga is fotózott és támogatta az amatőr fotózási mozgalmakat.

Wartha Vincének ugyanakkor elévülhetetlen érdemei vannak a borászati kémia népszerűsítésében.

A filoxéravész idején kimutatta, hogy a homokos talaj is alkalmas a szőlőtermesztésre.

Nemcsak az egyetemi hallgatókat okította, hanem a szívügye volt az ismeretterjesztés is.

Azt vallotta, hogy a tudomány mindenkié, nem pusztán a „kiváltságosoké”.

A Természettudományi Társulat keretében megszámlálhatatlan ismeretterjesztő előadást tartott, csaknem 700 publikációját a népnevelés szolgálatába állította. A Magyar Turista Egyesület elnöki feladatait is ellátta Eötvös Loránd után, 1899–1902 között.

A Zsolnay gyár eozinos emblémája a pécsi Zsolnay-kúton – Fotó: Wikipedia

Wartha Vince magánéletéről sokkal kevesebbet tudunk, mint tudományos pályafutásáról. Első házasságáról mindössze annyi derült ki, hogy vélhetően rosszul sikerült, mivel válással végződött. Negyvenhárom évesen újranősült, az első magyar orvosnőt, Hugonnai Vilmát vette el, aki már szintén túl volt egy rosszul működő frigyen. Ebben a házasságban két kiváló ember talált egymásra.

A kései szerelemből egy kislány született, akiről mindössze annyit tudunk, hogy korán meghalt, nagy űrt hagyva maga után, hiszen édesanyja orvosként számos anyát és gyermeket gyógyított meg, de a sajátját nem tudta megmenteni.

Férjét mindenben támogatta, az eozin újrafelfedezésével kapcsolatos kísérleteit anyagilag is támogatta, hiszen Wartha Vincének is a zsebébe kellett nyúlnia, mivel Zsolnay Vilmos a kísérleteknek csak bizonyos hányadát tudta anyagilag támogatni.

Wartha Wince és Hugonnai Vilma sírja a Kerepesi temetőben – Fotó: Wikipedia / Dr. Varga József

A tudós több mint négy évtizeden át tanított, kutatott, küzdött a tudatlanság ellen, sokszor sikerrel. De a sok munka sajnos aláásta egészségét, egyre betegebb lett. Ezért nyugdíjba kényszerült, majd 1914-ben meghalt. 110 éve hagyott itt bennünket az eozin atyja, ám találmánya, tudományos felfedezései, tenni akarása soha el nem múló nyomot hagyott életünkben. Ha valahol meglátunk egy irizáló zöld, sárga, piros Zsolnay-műtárgyat, mindig eszünkbe jut, hogy ezért a gyönyörűségért egykor valaki erejét, tálentumát, idejét nem kímélve dolgozott.

Nyitókép: Wikipedia / Vasárnapi Újság, 1914. 31.