Domonkosfa a magyar határtól alig pár kilométerre, a Goričko Tájvédelmi Körzet területén található, meseszép természeti környezetben. Akár észak felől, akár a festői kercaszomori völgyön át érkezünk ide, vagy éppen délről, a domboldalról ereszkedünk le, megdobban az ember szíve. A falu büszke őrei magasról tekintenek le, onnan vigyázzák a domonkosfaiakat.
A 18. században még négy vízimalom működött itt, amelyekben nem csak búzát, hanem hajdinát, kölest, rozsot, kukoricát is őröltek.
A Csahuk és a Zslébics malom épülete a mai napig is látható, de bennünk jó ideje már nem forog a malomkerék. Pedig a környék népi táplálkozásának jellegét adó ételek közé tartoztak a különféle kásaételek. A korabeli leírások szerint ínséges időben a kukoricacsutkát is megtörték, a silány gabonával együtt megőrölték és hajdinaliszttel vegyítve kenyeret sütöttek belőle.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
A falu közepén áll a Domonkosfai Porta, a falu kulturális központja, dobogó szíve, ahol a régi mesék megelevenednek. Az egykori lakóház és parasztudvara a Salovci Községi Magyar nemzeti Önkormányzati Közösség becses tulajdona.
A főépületben működő konyha, kemence, eredeti bútorokkal berendezett szoba és titokzatos padlás várja a látogatókat.
A színben pajtaszínpad és hangulatos közösségi tér kapott helyet, mulatságok, lakodalmak ideális helyszíneként. A pajtában mezőgazdasági gépkiállítás mellet az utazás, ás a szállítás járműveivel ismerkedhetünk meg. A melléképületben a helyi iparosság tevékenységeibe nyerünk betekintést. Pálinkafőzés, tökmagolajütés, cipészműhely és az egykori asztalosműhely rejtelmei is feltárulnak. A régi tárgyak szorgos kezek munkáját őrzik.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Ezen a kedves kis portán már napokkal előbb hatalmas sürgés-forgás kerekedett. Bepillanthattam az éppen táborozó, kézműveskedő gyermekek munkájába, és magam is tevékeny részese lettem a rendezvénytér berendezésének, csinosításának. Reggelre mindennek ünnepi pompába kellett öltözni.
Este még volt lehetőségem arra is, hogy az alkonyati fényben tündöklő, bókoló kalászokat lencsevégre kapjam, tudva, hogy holnap már erre nem lesz alkalom.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Öröm volt látni, ahogyan egy emberként mozdult meg mindenki, és adta hozzá a naphoz azt, amit tudott. Ki süteménnyel, pogácsával, más hozta-pakolta a padokat, dagasztotta a lángost, gereblyézte az utat, készítette az aratótálat.
Mitől ilyen erős a közösség? „Talán, mert kevesen vagyunk. Össze kell tartanunk. Az ilyen alkalmak mindig még jobban összehoznak bennünket, közösséget nem lehet irodában építeni”
– mondták, de beszélgetni nem nagyon volt idő, mert mindenki tette a dolgát serényen. Láthatóan összeszokottan, közösen. Jó volt látni, és jó érzés volt együtt munkálkodni velük. Mintha mindig is összetartoztunk volna.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Talán tudta a természet is hogy ünnepnapra ébredtünk, hiszen a napfelkelte lágyan simogatta végig a rét harmatcseppes virágszőnyegét, az ünnepre és az aratóbemutatóra meghagyott, aranyszínben játszó búzatáblát. Sorra érkeztek a vendégek, a messzire szakadt földiek, és nem kis csodálattal pásztázták végig a régi mezőgazdasági gépek kiállítását – és az új gépcsodákat is.
A hagyományőrző asszonyok, akik még értik a módját, gyakorlott mozdulatokkal kötötték a szalmakötelet, amellyel majd a kévéket kell összefogni. „Már nem szedünk markot, nem kaszálunk, oszt még sincs idő semmire”
– mondták, miközben követhetetlenül gyors mozdulatokkal készültek kezük nyomán a kötelek.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Megérkeztek az aratók is, szép szál, szépkorú legények. Bő nadrágban, vállukon kasza és grábli, vagyis a gereblye.
„A fiatalok már nem tudnak kaszálni, ha mi elmegyünk, ki fogja akkor a kaszálási bemutatót tartani?”
– tették fel a kérdést, és közben láttuk, a gyerekek milyen könnyedén bánnak a traktorral, az aratógéppel. Megváltozott a világ, a kaszálást ma már legtöbben csak hírből ismerik, vagy egy bemutatón csodálkoznak rá. Összehangolt munka a kézi aratás, nehéz, embert próbáló. Géppel könnyebb, gyorsabb, de a hagyományos munkában gyökerezik, így jó ideig nem feledkezhetünk meg róla.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Megnézhettük a cséplést a ló vontatta cséplőgéppel, a négylábú engedelmesen tette a dolgát, amit parancsoltak neki.
„A cséplésnél észnél kell lenni, aki a gabonát eteti, ha túl nedves vagy túl hosszú. Én ebbe beleszülettem, megboldogult apám csinálta, láttam mindig”
– magyarázta nekem egy kedves helyi gazda.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
A legkisebb Kárpát-medencei magyar közösség gazdáinak búzagyűjtését a Muravidéki Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesülete bonyolította. Sorra érkeztek a gazdák kisebb-nagyobb zsákokkal, hogy a búzaösszeöntéssel is kifejezzék szimbolikusan az összetartozásunkat.
A tizenötmillió búzaszemből egy rész innen, Domonkosfáról kerül a Magyarok Kenyerébe.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
A gabona és az aratók megáldása után már az ünnep legkellemesebb része következett, amiből természetesen a lakoma sem maradhatott el.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Hajnal óta forgott egy szürkemarha bika, fűszeres páccal kenegetve és ellenállhatatlan illattal csalogatva. Babos káposztasalátával, barna kenyérrel mesésen finom ízekkel, környékbeli borokkal, kézműves sörrel. És azután táncra perdült, aki csak bírta. Szólt a csárdás, a polka, egy ütemre vert a szívünk, ha a nyolc óra munkáról volt szó, vagy a lendvahegyi kicsi pincéről, egy ütemre dobbantak a lábak a legújabb szlovén slágerekre, és a pálinkadalra.
Igazi összetartozás élmény, két nap csupa szívbéli jó baráttal!
Nem tudom, mi lenne a legmegfelelőbb szó erre. Otthon voltam vendégségben, egy végtelenül befogadó és baráti közösségben. Ünnepeltük a munkát, a jó termést, azt, hogy együtt lehetünk, hogy van föld és lesz kenyér.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Azt mondják, a Magyarok Kenyere program lényege, hogy a Kárpát-medencében élők helytálljanak az élesedő versenyben, fenntartható fejlődést és jövőt biztosítsanak a felnövekvő új generációk számára úgy, hogy közben megőrizzék hagyományainkat, és támogassák az elesetteket.
Azt is mondják, hogy az összefogás és a szolidaritás egyre inkább felértékelődik, a magyar gazdák egyre nagyobb hitet tesznek a közös értékek mentén, elkötelezettek a jó és a nemes iránt, mert ez a sikeres jövőnk kulcsa.
Én magam úgy éreztem, ezek a szavak itt, Domonkosfán testet öltöttek, szárba szökkentek. Mindannyian, velem együtt, egy-egy kis búzaszem voltunk a tizenötmillió között.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho / Muravidéki Magyar Rádió
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
„A tárgyak élnek, könnyük van, emberkéz formálta őket, visszanéznek ránk” – az abroszok története
