Démonok, pszichopaták és farkasemberek: utánajártunk, miért szerethetjük a horrorfilmeket

Szeretem a horrorfilmeket. A nyolcvanas évek farkasemberes történetei mellett A légy című volt az első igazi horrorfilm, amit láttam tinédzserkoromban. Nem hordok magamnál fokhagymát, és a teleportálást eddig csak gondolatban próbáltam meg véghezvinni, mégis valószínűleg nagyban hozzájárultak az első filmélményeim a műfaj iránti rajongásomhoz. S bár manapság már nem érdekelnek sem a vámpírok, sem a farkasemberek, egy jó horrorfilmet bármikor szívesen végignézek.

A környezetemben többen vannak, akik nem értik, mi tetszik nekem a horror filmekben. A rengeteg vér? Az ijesztő démonok? A kegyetlen kínzások? Az olykor igencsak nyakatekert, misztikus történetek? Vagy pont az unalmasan sablonos sztorik? Nos, ez attól függ, éppen mihez van kedvem, mire vagyok kíváncsi,

milyen fikciótól várom azt, hogy kiragadjon a valóságból és segítsen elfelejteni a hétköznapi gondjaimat.

Hasonló célt (is) szolgálnak ezek a filmek, mint az összes többi: egy kitalált történetet mutatnak be körülbelül másfél órában azzal a különbséggel, hogy itt a rózsaszín babaszoba bármikor vérben úszhat, vagy egy romantikus séta közben bármelyik szereplőt megszállhatja egy gonosz démon.

Azt hiszem, akkor jó egy horror film számomra, amikor kíváncsisággal vegyes félelmet érzek, miközben nézem. Amikor sikerül meglepnie a rendezőnek egy váratlan fordulattal, amikor csak a film vége felé derül ki a valódi ok, és miközben elindul a stáblista, az agyam szépen-lassan a helyére teszi a kirakós összes darabját. Sajnos kevés ilyen film készül, főleg az utóbbi években. Úgy tűnik, nehéz feladat minőségi horrorfilmet csinálni.

Szeretünk félni?

Az lenne a logikus, ha kerülnénk az olyan helyzeteket, amelyek félelmet keltenek bennünk. Csakhogy a filmek esetében, mégha tökéltesen beszippant is bennünket a történet, akkor is tudjuk, az nem a valóság. Ha kitekintünk, egy pillanatra oldalra fordítjuk a fejünket, máris visszaugorhatunk a valóságba, ami megnyugtató, és biztonságban érezhetjük miatta magunkat. Tudjuk, hogy bármilyen borzalom is történik a filmben, az bennünket nem fenyeget, nyugodtan nézhetjük tovább.

Hevesebben ver közben a szívünk, adrenalin termelődik a szervezetünkben, izzadunk, mint az extrém sportok közben vagy a hullámvasúton – izgulunk. Majd a film végén feloldódik ez a feszültség, lenyugszunk, és egyre lassabb szívveréssel hagyjuk el a mozitermet bízva abban, hogy amit láttunk, az tényleg csak a filmekben történhet meg,

a zombik főleg az amerikaiakat zaklatják, a legfélelmetesebb démonok pedig valamiért inkább Japánt kedvelik.

Ezen a környéken inkább a vámpírok honosak, gondolok itt az erdélyi Drakula gróf történetére, ami akár még igaz is lehet…

A közösen átélt rettegés állítólag közelebb hozhat két embert, vagyis nem is olyan ördögtől való egy randevún horrorfilmet választani. Azt is mondják, szorongással küzdő emberek számára megnyugtató lehet azt látni, hogy egy kockázatos, életveszélyes helyzetből is biztonságosan ki lehet jönni – ez után az élmény után már nem is olyan ijesztő mondjuk fizetésemelést kérni a főnöktől. 

Sötét, ködös, misztikus világ

Nekem főleg október-november környékén jön meg a kedvem a horrorfilmekhez, talán nem vagyok ezzel egyedül. Egyre hamarabb sötétedik, egyre rosszabb az idő, az őszi színkavalkádot lassan felváltja a köd és a szürke megannyi árnyalata. Mintha fogékonyabbak lennénk ilyenkor a misztikumokra, mintha jobban beengednénk a szellemeket – na nem a házunkba, inkább a fantáziánkba. Talán a sokat emlegetett halloweennek is van köze ehhez. Nem mintha bármikor is „megünnepeltem” volna, de ismerem a hozzá kapcsolódó szokásokat, s nem kizárt, hogy ez is közrejátszik abban, hogy ilyenkor szívesebben élem bele magam a démonok, pszichopaták, gonoszok lények legyőzését célul tűző történetekbe.

Ebben a hat filmben biztos nem fogsz csalódni, ha nagy izgalomra vágysz.