A tökfaragás legalább annyira magyar hagyomány, mint amerikai

Néhány évvel ezelőtt a média világgá kürtölte egy zöldségárus botlását, amikor a faragni való tökök mellé „halogén-tök” táblát rakva kínálta a portékát. Az ország egyik fele felhördült a tudatlanságán, a másik fele pedig amiatt, hogy Halloween ünnepének és a hozzá tartozó tökfaragásnak nincs helye a Kárpát-medencében.

Tény, hogy a kelta gyökerekkel bíró hagyomány csak az utóbbi évtizedben vált széles körben ismertté hazánkban, azonban a tökfaragásnak ezeréves múltja van itthon is. Az első írásos emlékek ugyanis az Árpád-ház korához kötődnek, amikor László király 1081-ben a visegrádi vár tornyába záratta Salamont, ezzel akadályozva meg utóbbi trónbitorlását. László meghagyta az őröknek, hogy töklámpásokkal világítsanak éjjelente a toronyban, nehogy Salamon megszökjön a sötétség leple alatt. A tökvicsorik fénye a dunai hajósoknak is jelzőfényül szolgált, miközben elindította azt a mondást évezredes útján, hogy „fénylik, mint a Salamon töke”.

De persze a középkori töklámpások úgy, mint a XX. századi parasztkultúrában készült társaik nem a mai Halloween-töknek nevezett narancssárga, csak erre a célra termesztett tökből készültek. Gyerekként nagyanyám a cserépkályhának dőlve többször elmesélte, miként rajzoltak a legény-bátyjaival rémisztő arcot a bicska élével a jószágnak szánt úritököknek. Addig-addig mívelték ezt a mesterséget, míg egyszer aztán Julis nénje úgy megijedt a farakás tetejére állított, háromfogú világító szörnyetegtől, hogy kisdolgát végezetlen futott vissza az árnyékszék ajtajából a kiskonyhába egy novemberi éjszakán…

 

Móka is volt, de komoly üzenete is volt a tökfaragásnak: nagyanyáink hittek abban, hogy a holtak gonosz szellemeit távol tartják a pislákoló gyertyák, így estéről estére égették a gyertyát, amíg össze nem rogyott a tök. Mi otthon azért faragtuk nagy bőszen hatalmas takarmánytököket, mert valahol elhittük a mesét a holt lelkek kísértéséről, így gyerekként a magunk módján készültünk a fogadtatásukra.

Ma már kicsit más a helyzet itthon. Míg a fiaim kicsik voltak, egyszerűen csak élvezték, hogy eljött az október vége és vele együtt a világító lámpások ideje, én pedig faragtam nagyanyámra és az emlékeimre hagyatkozva, mert nem szerettem volna, hogy kivesszen ez a szokás az értékrendünkből. Ma már vannak ők is annyi idősek, hogy egy-egy néphagyomány gyökerét megértsék, így a tökfaragás egy mesedélutánnal egybekötött családi programmá vált. Vidám mókává, ami néha komoly beszélgetések színtere.

 

Az alkotómunka nálunk azzal kezdődik, hogy egy-két sonkatököt félbevágunk és azzal a címszóval a sütőbe dugjuk, hogy ne csak lélekben, de testben is feltöltődjünk. A mennyei illatok bűvkörében pedig megindul a rajzolás, ugyanis a fiaim „mérnökök”: előre megtervezik és filctollakkal megrajzolják a faragni szánt arcokat.

A nagyobb fiam már a megvalósítást is egyedül végzi. A kicsi inkább az aprólékos rajzolásban tüsténkedik, a faragásban többnyire még rám támaszkodik. Miközben a kezük jár, kérdeznek megállás nélkül: Halloween-ról, mindenszentekről, a kiszedett tökmagok utóéletéről, és természetesen arról is, hogy mikor lehet majd enni a sütőben sülő finomságból.

Tegnap este mintha megállt volna az idő a konyhában. Az egyik percben egy csorbára sikeredett szemfogon kacagtunk, a másikban felidéztük a Dédit, aki már nem mesél többé. Aztán tömzsi gyertyákat kerestünk, régi adventek csonkjait, hogy most ne a várakozást hirdessék, hanem elijesszék azt, akinek már nem itt van a helye. Mert ugyanazt a hagyományt éltetjük együtt tovább, amit otthonról hoztunk, finoman jelezve, hogy az angolszász ünnep nem a miénk.

A terasz asztalára kerültek a tökfejek, a fiúk már lefeküdtek, mikor elfújtam a gyertyákat. Reggel a fagyos napsugarak megcsillannak a rájuk ülő pára csöppjein, hirdetve, hogy élők voltak, múlttá lesznek. Mókát hoztak, és bánatot vittek, emlékezést. 

Fotók: Fehér-Forgó Mária