A tökfaragás legalább annyira magyar hagyomány, mint amerikai

Aktív

A tökfaragás legalább annyira magyar hagyomány, mint amerikai

Végy két eleven kölyköt és két tököt! Ha azt hiszed, hogy ez holmi félórás „gyorsprogram” lesz, hát nagyon tévedsz. Tököt faragni éppúgy nem lehet ímmel-ámmal, mint ahogyan mézeskalácsot sütni sem…

Néhány évvel ezelőtt a média világgá kürtölte egy zöldségárus botlását, amikor a faragni való tökök mellé „halogén-tök” táblát rakva kínálta a portékát. Az ország egyik fele felhördült a tudatlanságán, a másik fele pedig amiatt, hogy Halloween ünnepének és a hozzá tartozó tökfaragásnak nincs helye a Kárpát-medencében.

Tény, hogy a kelta gyökerekkel bíró hagyomány csak az utóbbi évtizedben vált széles körben ismertté hazánkban, azonban a tökfaragásnak ezeréves múltja van itthon is. Az első írásos emlékek ugyanis az Árpád-ház korához kötődnek, amikor László király 1081-ben a visegrádi vár tornyába záratta Salamont, ezzel akadályozva meg utóbbi trónbitorlását. László meghagyta az őröknek, hogy töklámpásokkal világítsanak éjjelente a toronyban, nehogy Salamon megszökjön a sötétség leple alatt. A tökvicsorik fénye a dunai hajósoknak is jelzőfényül szolgált, miközben elindította azt a mondást évezredes útján, hogy „fénylik, mint a Salamon töke”.

De persze a középkori töklámpások úgy, mint a XX. századi parasztkultúrában készült társaik nem a mai Halloween-töknek nevezett narancssárga, csak erre a célra termesztett tökből készültek. Gyerekként nagyanyám a cserépkályhának dőlve többször elmesélte, miként rajzoltak a legény-bátyjaival rémisztő arcot a bicska élével a jószágnak szánt úritököknek. Addig-addig mívelték ezt a mesterséget, míg egyszer aztán Julis nénje úgy megijedt a farakás tetejére állított, háromfogú világító szörnyetegtől, hogy kisdolgát végezetlen futott vissza az árnyékszék ajtajából a kiskonyhába egy novemberi éjszakán…

 

Móka is volt, de komoly üzenete is volt a tökfaragásnak: nagyanyáink hittek abban, hogy a holtak gonosz szellemeit távol tartják a pislákoló gyertyák, így estéről estére égették a gyertyát, amíg össze nem rogyott a tök. Mi otthon azért faragtuk nagy bőszen hatalmas takarmánytököket, mert valahol elhittük a mesét a holt lelkek kísértéséről, így gyerekként a magunk módján készültünk a fogadtatásukra.

Ma már kicsit más a helyzet itthon. Míg a fiaim kicsik voltak, egyszerűen csak élvezték, hogy eljött az október vége és vele együtt a világító lámpások ideje, én pedig faragtam nagyanyámra és az emlékeimre hagyatkozva, mert nem szerettem volna, hogy kivesszen ez a szokás az értékrendünkből. Ma már vannak ők is annyi idősek, hogy egy-egy néphagyomány gyökerét megértsék, így a tökfaragás egy mesedélutánnal egybekötött családi programmá vált. Vidám mókává, ami néha komoly beszélgetések színtere.

 

Az alkotómunka nálunk azzal kezdődik, hogy egy-két sonkatököt félbevágunk és azzal a címszóval a sütőbe dugjuk, hogy ne csak lélekben, de testben is feltöltődjünk. A mennyei illatok bűvkörében pedig megindul a rajzolás, ugyanis a fiaim „mérnökök”: előre megtervezik és filctollakkal megrajzolják a faragni szánt arcokat.

A nagyobb fiam már a megvalósítást is egyedül végzi. A kicsi inkább az aprólékos rajzolásban tüsténkedik, a faragásban többnyire még rám támaszkodik. Miközben a kezük jár, kérdeznek megállás nélkül: Halloween-ról, mindenszentekről, a kiszedett tökmagok utóéletéről, és természetesen arról is, hogy mikor lehet majd enni a sütőben sülő finomságból.

Tegnap este mintha megállt volna az idő a konyhában. Az egyik percben egy csorbára sikeredett szemfogon kacagtunk, a másikban felidéztük a Dédit, aki már nem mesél többé. Aztán tömzsi gyertyákat kerestünk, régi adventek csonkjait, hogy most ne a várakozást hirdessék, hanem elijesszék azt, akinek már nem itt van a helye. Mert ugyanazt a hagyományt éltetjük együtt tovább, amit otthonról hoztunk, finoman jelezve, hogy az angolszász ünnep nem a miénk.

A terasz asztalára kerültek a tökfejek, a fiúk már lefeküdtek, mikor elfújtam a gyertyákat. Reggel a fagyos napsugarak megcsillannak a rájuk ülő pára csöppjein, hirdetve, hogy élők voltak, múlttá lesznek. Mókát hoztak, és bánatot vittek, emlékezést. 

Ajánljuk még:

Edzés közben lecsapó gyönyör: ez a coregazmus

Bizonyos, core izmokat erősítő gyakorlatsorok egészen különleges élményt is képesek kiváltani. Lehet, hogy hirtelen csap le, lehet, hogy szépen lassan kúszik fel az izgalom, de a vége elsöprő lehet: a szerencsések igazi orgazmust élhetnek át edzés közben. Vagy nem is biztos, hogy szerencse, ha éppen egy csoportos órán történik meg?

 

Már követem az oldalt

X