Csodálatos mesekönyvek magyar tájakról – interjú a szerzővel

Hogyan ír meg két év leforgása alatt három kötetnyi mesét egy kisgyerekes házaspár, akiknek egyébként teljesen más a hivatásuk? Honnan jött az ötlet, hogy belevágjatok?

A Covid a mi életünket is gúzsba kötötte. Előtte rengeteget utaztunk Ferivel: jártuk az országot, sokat kirándultunk, mindig mozgásban voltunk. Aztán 2020. nyarán ott voltunk a másfél éves kisfiunkkal, és azt láttuk, nem tudunk elmenni nyaralni. Egy nyári délután a kisterenyei kastély parkjában sétálva jutott a férjem eszébe, hogy miért nem járjuk be Nógrád megyét, hiszen itt lakunk, és rengeteg gyönyörű látnivaló van a környéken. Ráadásul ezek olyan területek, amiket még az itt élők közül sem ismernek sokan, a megyehatáron túl pedig végképp nincsenek az emberek tisztában azzal, hogy a szegénységen, a pesszimizmuson, a lemaradáson túl

mi mindent tud magából mutatni Nógrád.

Hiába nincs messzebb a fővárostól, mint például Tata vagy Veszprém, ide mégsem látogatnak el az emberek, nem is nagyon tudják, mi vár itt rájuk. Így találtuk ki, hogy írjunk a kirándulásainkról. Akkor még csak rövid posztokat kezdtünk megosztani a Facebookon, a We love Nógrád – Vár Rád Nógrád oldalon.

Fotó: Dr. Horváth-Mester Anita és Horváth Ferenc

De óriási a különbség a turisztikai tematikájú posztok és egy mesekönyv között. Hogyan jutottatok el a stílus- és célközönségváltásig?

A We love Nógrád szerkesztését nagyon szerettük, de közben azt is éreztük, hogy valami még kellene mellé. Aztán egy este eszünkbe jutott a mese, aminek segítségével több generációhoz lehet szólni: elérjük a szülőt, a nagyszülőt, aki felolvassa a történetet, és a gyerekeket is. Ha egy mesén keresztül egy gyerekbe elülteted azt, mi van Taron, Tari Lőrinc udvarházánál, akkor érdekelni fogja. Ha pedig arrafelé lakik, netán pont ott, óriási élmény lesz számára egy mesében visszahallani a lakóhelyét. Ennek hatására lehet, jobban fog kötődni a szülőföldjéhez. Motiválni tudjuk a gyerekeket, a családokat, hogy ismerjék meg alaposabban a hazai tájakat is. Ha egy gyerek tud történetet kötni egy helyszínhez, máris nagyobb kedvvel kirándul arra, és nem csupán néhány kődarabot, vagy romokat lát az egykori vár helyén. Az első ötlet után egy este leültünk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább, és megszületett egy vers, a maconkai mese. Így lett Maconka nemcsak az itt élők, hanem a könyvet olvasók számára is a világ közepe.

Melyik a kedvenc helyszínetek, amihez jól lehet történetet kötni?

A Bulyáki vár. Érdemes nyár végén ellátogatni ide, amikor már kezdenek színesedni a levelek. Egyszer itt egy titkos ajtó volt, amin egy varázsvilágba lehetett belépni. A pirosodó levelek között borostyán burjánzik: egykor fákra futottak fel, de a fák már rég elpusztultak, csak maga a borostyán maradt meg, ami olyan, mintha a várat őrizné.

Ezen a helyen egy anya és a fia réges-régen talált egy titkos ajtót, ami mögött kincs volt,

ezt pedig mi is meg tudjuk találni. Persze nem szabad elhoznunk, nehogy felélesszük az átkot. Ha ezt elmeséljük a gyerekeknek, és belemegyünk a játékba, olyan élményeket kaphatnak, amelyekre felnőttként is emlékezni fognak.

Miért fontos szerinted büszkének lenni arra a helyre, ahol az ember lakik?

Ha egy másik személy látásmódján keresztül bepillantást kap az ember abba, hogy a megszokott környezete milyen fantasztikus, jobban oda fog figyelni a megóvására, és például meggondolja, eldobja-e a szemetet. Például nekem, tősgyökeres nógrádinak sokat jelentett, amikor a férjem ideköltözött Budapestről, és felnyitotta a szemem, mennyire gyönyörű környezetben élünk. Ő sokkal jobban tudja értékelni azt a látványt, ami számomra megszokott volt, ezért nem számított különlegesnek.

 

Október 24-én, Ferkó születésnapján jelent meg a Nógrádi mesék, majd rögtön utána neki is kezdtetek a következő két kötetnek, amiben kitágítottátok a határokat, és hazánk minden megyéjéről írtatok egy-egy verses mesét. Honnan merítetek ezekhez ihletet, ötletet?

A megjelenés után már terveztem, hogy visszatérek az eredeti szakmámba dolgozni, és egyértelmű volt, hogy az állatorvosi praxisom, illetve a család mellett nem lesz időm újabb meséket írni, bármennyire is a szívem csücske ez a misszió. A nyomdai leadás napján rémesen éreztem magam, egész nap májgaluska levest kívántam, émelyegtem, nem tudtam koncentrálni. Hamarosan kiderült, hogy várandós vagyok a második kisfiunkkal, Andrissal, akivel a korábbi koraszülésem miatt végig feküdnöm kellett. A mesék segítettek átvészelni ezt az időszakot: hiába voltam ágyhoz kötve, mégsem kellett tétlennek maradnom. Azt tudtam, hogy olyan hazai tájakat fogok bemutatni, amelyek számomra nagyon fontosak, plusz jelentést, érzelmi töltetet hordoznak, és szeretném, hogy a gyerekek is más szemmel tekintsenek rájuk. Eszembe jutottak jelenségek, amelyek annyira varázslatosak, hogy muszáj legyen meséjük. Ilyen például a tiszavirágzás. Tudtam, hogy minden megyéből szeretnék valamit kiválasztani, és elkezdtem kutatni, miket lehetne felhasználni. Az életem felét az Alföldön töltöttem, és gyerekként akkora csoda volt nekem, amikor a délibáb megjelent az úton, hogy éreztem, erről nekem írni kell valamit. Persze egyes megyék vakfoltok voltak, így ezeknél további kutatómunkára volt szükség. Rengeteget olvastam, és kerestem azokat a momentumokat, amelyek engem megfognak. De nyúltam korábban meglévő történetekhez is, csak alaposan átalakítottam őket.

A meglévő történeteket miért alakítottad át?

A mondák sok esetben nagyon negatívak, sok bennük a tragédia. Az emberek öngyilkosok lesznek vagy egymást ölik meg, rengeteg bennük a halál. Ráadásul gyakori, hogy nincsen ezekre az eseményekre feloldozás. Ezt nem akartam továbbvinni. A mai meséknek már más a minősége, ezért igyekeztem úgy kanyarítani a történeteket, hogy kevésbé legyenek feketék, de legyen bennük valamilyen tanulság, ami lehetőleg nem túlságosan didaktikus. 

Mesélj még arról, hogyan választottad ki a helyszíneket, történeteket!

Vannak történetek, amiknek volt alapjuk, legendájuk a magyar történelemben, és van, amit teljes mértékben én találtam ki. Az viszont közös bennük, hogy minden mesémhez van valamilyen személyes kötődésem. A lipicai ménesről például azért írtam tündérmesét, mert a lovak a kedvenc állataim, miattuk lettem állatorvos. A túzokról mindig a nagyapám mesélt nekem, én pedig csodáltam, hogy ez az óriási, gyönyörű madár itt él Magyarországon. A mesébe olyan állatot akartam a túzok mellé tenni, ami hasonlóan nagyszerű, és kevesen ismerik. Ezért választottam a toportyánt, vagyis az aranysakált, ami korábban nagy számban élt a hazai erdőkben, majd a 20. század század közepére szinte egész Európából eltűnt. A halasi felhőcsipkéről azért írtam, mert a nagymamámmal tényleg mindig néztük a felhőket, és rengeteget kézműveskedtünk. A nagymamám tanított meg horgolni, az anyukám kötni. A szegedi papucsot pedig egy nagyon jó barátom javaslatára választottam, és azért tettem a csipke-mese mellé, mert ezek elfeledett értékek. Olyan hagyományos magyar kézműves alkotások, amiket nem lenne szabad veszni hagyni, hiszen tiszteletreméltó erőfeszítés volt őket elkészíteni: ezernyi öltés, amihez meg kell feszíteni a bőrt, megfelelő szögben tartani, kihímezni. Érdemes emlékeznünk rájuk, és bízom abban, hogy a történetem hatására néhány gyerek kedvet kap ahhoz, hogy megnézze, milyenek élőben ezek a mesebeli tárgyak. Így pedig tovább őrizhetjük a hagyományt.

Sok mesében gasztronómiai témákat választottál, miért?

Szintén az értékeinket akartam megmutatni. Az őrségi mesémben a főszereplő az olajtök. Ez a mese sok apró részletből tevődik össze: az egyik Borbás Marcsi személye, aki nélkül nálunk nem telik el nap, anyukámmal imádjuk a stílusát, és akár ezredjére is visszanézzük a műsorait.

Csodálatos, ahogy az Őrségről mesél, és az az élet, amit bemutat a közönség számára,

emiatt esett a választásom erre a helyszínre. Az ihlet másik forrásául pedig a Szó testvérek szolgáltak. Ők szerintem az ország legjobb cukrászai és pékjei egyben, és idevalósiak Nógrádba. Nekik köszönhetjük az őrség zöld aranyát, ami az egyik kedvenc süteményünk a családban. Látom azt, milyen utat jártak be: példát mutatnak bárkinek arról, mit lehet elérni, ha valamiben maximumot igyekszel nyújtani. A mesét egyfajta visszacsatolásként is szánom nekik, hogy érezzék, mennyire értékes a munkájuk. Hálás vagyok azért, amit és ahogyan tesznek. Borsodból pedig azért Tokajt és a tokaji aszút választottam, mert ehhez a helyhez érzelmileg erősen kötődöm: amikor Ferkóval terhes lettem, ide utaztunk el először, és csodálatos élmény volt nekem. Az emlékeken, személyes élményeken túl az is sokat hozzátett a könyvhöz, hogy a meséket várandósan írtam. Rengetegszer potyogtak a könnyeim közben. Különösen úgy, hogy az első kisfiam koraszülöttként jött a világra, és ezeket az érzéseket, a fájdalmat, aggodalmat is beleszőttem egy-egy történetbe. Szeretném, ha ezzel legalább egy kis vigaszt, kapaszkodót tudnék nyújtani azoknak, akik hasonló cipőben járnak.

 

Milyen korosztálynak szánjátok a történeteket?

Azt szoktam mondani, hogy 0-99 éves korig mindenkinek. A verses formátumot amiatt választottam, mert a ritmusosság már az egészen pici babáknak is jót tesz. Én is számtalanszor olvastam fel verseket Ferkónak az inkubátor mellett állva. A totyogóknak egy vers tudja azt az élményt nyújtani, mint ha énekelnénk nekik. A rímek, a ritmus fejleszti a logikai készséget, óvodáskorban pedig a tájszavaktól, régies kifejezésektől fejlődik a szókincsük, a kifejező képességük. Kisiskolás korban már értik a történeteket, felkelti az érdeklődésüket maga az elmesélt esemény vagy jelenség, a nagyobbaknak, felnőtteknek viszont a mögöttes tartalmak lesznek élvezhetőek. Szóval, remélem, sokan fogják szeretettel és örömmel forgatni a könyveinket, és inspirálódnak belőlük a hazai tájak megismeréséhez.

Fotók: Dr. Horváth-Mester Anita és Horváth Ferenc