Kult

„Csak őszintén lehet művészetet csinálni” – interjú Virág Emese zongoraművésszel

A legnagyobb tehetségek alakulása is kérdéses, ha nem áll mellettük egy emberfaragó mester. Virág Emese Liszt Ferenc-díjas zongoraművész és korrepetitor számára éppen ez a pálya, a tehetséggondozás bizonyult a legizgalmasabbnak. Tanítványok sokasága köszönheti neki azt az őszinte, elmélyült önismeretet, műveltségbeli és technikai tudást, amit a professzionális énekesi pálya megkíván. Sokat hallhattunk róla a Tár című film kapcsán, amelyben az ő munkáját dicséri Cate Blanchett zenei játéka. De nem csak e mű kapcsán érdemes megjegyezni Emese nevét – ő egész lényével tanít, nemcsak zenét, de életszemléletet is. Hálás vagyok ezért a beszélgetésért.

A művészet minden formája a nyilvánosság fényfürdőjében nyeri el végső értelmét, így az alkotók többsége ismertségre, népszerűségre vágyik. Ez a zenei karrierekre is érvényes: a szólisták nevét szoktuk megjegyezni, a zenei kísérőkét ritkábban, holott nyilvánvaló, hogy kíséret nélkül az énekes sem képes érvényesülni. Honnan ered az az indíttatás, hogy főként énekesek kísérőjeként és ne szólistaként zenéljen, hogy korrepetitorként az énekesek felkészítésében vállaljon oroszlánrészt?

Valóban speciális feladat, amit én hivatásomnak tekintek, hiszen tudatosan választottam ezt az irányt. A tanáraim szólistakarriert is jósoltak nekem, de mindig jobban érdekelt a zongorakíséret és a tanítás. Gyermekkoromban gyökerezik minden. Egy békebeli polgárcsaládba születtem, a dédnagymamám zongoraművész volt, de abban az időben hölgyek számára nemigen volt elérhető a szólista karrier, sőt, semmilyen zenei karrier. A nagymamám öccse orgonaművész volt, a pécsi evangélikus templomban orgonált, ő fedezte fel, hogy abszolút hallásom van, és tanított is orgonálni. Én hegedülni szerettem volna, de otthon zongoránk volt, tehát végül zongorázni kezdtem. A nagyapám, aki Darányban volt református lelkész, nagyon korán meghalt, de ismertek bennünket a gyülekezetben, és tizenkét éves korom körül a lelkész bácsi megkért, hogy kísérjem a gyülekezetet orgonánk. Így aztán korán kezdtem kántorizálni.

Ez elég erős kezdés, fizikailag is, hiszen kisiskolásként a pihenésre és játékra szánt vasárnapból így alighanem „munkanap” lett.

Valahogy így. Akkor Szigetváron éltünk, édesapám orvos volt, végül ott lett kórházigazgató, és úgy nézett ki a vasárnapom, hogy a szigetvári istentisztelet után beültem a lelkész bácsi mellé a kocsiba, és jártuk a környékbeli falvakat, ahol neki igét kellett hirdetni, ott én orgonáltam. Délután három óra felé keveredtem haza. 

Ez még azelőtt volt, hogy szervezett formában, iskolában is tanultál volna zenét: orgonakísérőként alapoztad meg a zongorakísérői pályádat. De honnan a korrepetitori véna?

Gyakorlatilag ugyaninnen. Balázs bácsi, a lelkész egyszer azt mondta, hogy ha már ilyen jó orgonista vagyok, akkor jöjjek el a gyerekek kilenc órai istentiszteletére, és tanítsam meg nekik az énekeket. Vagyis tizenkét éves koromban már tanítottam énekelni a nálam kisebb és nagyobb gyerekeket is: ötévestől, tizenhat évesig.

Lépjünk tovább a szigetvári templom orgonája mellől! Mikor kezdtél el intézményes formában is ismerkedni a zenével?

A nagymamám öccse mindig mondta, hogy nekem zenei pályára kell mennem, de a szigetvári iskola zongoratanára nem volt a helyzet magaslatán, és ez nagyon szerencsés körülmények között derült ki. Lejött egyszer hozzánk egy szakfelügyelő, aki még Ránki Dezső zongoraművészt is tanította, és a zenetanárunk bemutatóórát tartott. Komoly ember volt, én pedig finoman szólva sem remekeltem. A tanárnőm próbálta mentegetni magát azzal, hogy nem tehet róla, hogy nem vagyok eléggé tanítható, mire a felügyelő elkezdett velem dolgozni, mindent meg tudtam csinálni, amit kért. Egy Bach-darabot játszottunk, úgy emlékszem. Végül nagyon szépen kidolgoztuk a darabot, és gyanús lett neki, hogy abszolút hallásom van – mindez a tanári kar színe előtt zajlott. A végén azt mondta, hívjam be a szüleimet. Édesapám be is jött azonnal, a szakfelügyelő pedig ott, helyben írt egy ajánlást Polgár Marianne-nak, egy akkoriban híres pécsi zenetanárnak, hogy foglalkozzon velem, és elmondta édesapámnak, hogy

sürgősen vigyen el hozzá, mert nekem feltétlenül zenei pályára kell mennem.

El is vitt, utána Marianne néni hetente kétszer foglalkozott velem, édesapám minden héten kétszer bevitt Szigetvárról Pécsre zongoraórára. Ebből azt is érdemes meghallani, hogy ha én nem ilyen családba születek, ahol a tehetségemet elismerik és támogatják, nem biztos, hogy zenésszé válhattam volna.

Hogyan lett ebből a nagyon meghatározó indulásból professzionális zenei pálya? Mikor vált világossá, hogy a zene nemcsak az élet napos oldala lesz, hanem ebből áll maga az élet?

Amióta csak az eszemet tudom, otthon mindig komolyzene szólt, ebbe születtem bele. Emellett volt még egy korai, nagyon meghatározó élményem. Kilencéves voltam, amikor Ágai Karola operaénekesnő eljött hozzánk, Szigetvárra a férjével, Szendrey-Karper László gitárművésszel koncertet adni. Akkoriban a Filharmónia rendszeresen szervezett koncerteket az ország minden tájára, ahová elvitte a legnagyobb művészeket – óriási lehetőség volt ez a közönség számára, hiszen nem mindenki tudott felutazni a fővárosba. Amikor a művészházaspár megérkezett, kiderült, hogy csak két család ül a nézőtéren, majdnem le is fújták a koncertet, de végül megtartották. Olyan érdekes hatással volt rám az a koncert, hogy attól kezdve nem is énekelni akartam tanulni, hanem arra vágytam, hogy énekesekkel dolgozhassak. Persze, tanultam énekelni, de nem az érdekelt jobban, hanem a zenei kíséret és az énekesekkel való közös munka.

Fotó: Roggs Fényképészet

Az elmúlt évben a neved elsősorban Cate Blanchettel összefüggésben merült fel, akit egy budapesti forgatása idején, három hónap alatt te készítettél fel a Tár című film karmesteri szerepére. Különleges növendéked volt, hiszen befutott világsztárról beszélünk, tehát akár rigolyái, allűrjei is lehetnének, de a nyilatkozatokból úgy tűnik, Cate nemcsak a vásznon nagy ember. Az viszont eddig nem derült ki róla, hogy a zenében is tehetséges-e. Milyen volt melléülni a zongoránál?

Cate egyáltalán nem bírja, ha világsztárként kezelik, és én nem is így viszonyultam hozzá. Ragyogó tehetség, ez kétségtelen, és amit a Tár főszerepében nyújtott, az önmagáért beszél. Emberpróbáló szerep volt, nagyszerű alakítás, és igazságtalannak tartom, hogy nem ő nyerte az Oscar-díjat. Egyébként valószínű azért is, mert nem sokan tudják, mi mindent kell tudnia egy karmesternek, és, hogy ennek egy részét színészként is tudni kell ahhoz, hogy az alakítás hiteles legyen.

Gyerekkorában tanult ugyan zongorázni, de később nem folytatta, és most, felnőttként már merevebbek az ízületei, a keze pedig nagyon erős, csontos – innen indultunk. Az első ujjgyakorlatokból kiderült, hogy teljesen kezdőről van szó, és azonnal elkezdtünk dolgozni a billentési technikája finomításán. Rendkívül merev volt a keze. Mutattam neki a mozdulatokat, és próbáltam összekötni a fülét, vagyis a hangzó élményt a billentésmóddal. Nagyon gyorsan tanult, és iszonyatos munkabírása van. Egyébként van tehetsége a zenéléshez is, mert mindent, amit kértem tőle, elsőre meg tudta csinálni.

Milyen rendszerességgel gyakoroltatok?

Délelőtt forgatott és este gyakorolt – így élt egy évig, ebben a megfeszített tempóban, majd következett a stresszes felvételi időszak, további fél éven keresztül. Mi hetente találkoztunk, három hónapig, a forgatások előtt. Nem volt idő arra, hogy az alapoktól kezdjük a zongoratanulást, nagyon konkrét céllal csak azokat a darabokat tanultuk meg, amelyeket ő maga játszik a filmben. Minden darabot ő játszik, ahol a szerepe megkívánja, nincs kézdublőre, ezért sem értem, miért nem mutatta meg a rendező egyben, az egész figurát ezekben a jelenetekben. Irracionálisan sok munkát belefektetett a felkészülésbe, és méltatlannak érzem, hogy ezt sem a rendező, sem a zsűri nem ismerte fel. Egyébként a zongoratanulást a rendező írta elő neki, de arra talán nem számítottak, hogy ennyi energiát belefektet. Harmonikázást is kértek tőle, de arra nemet mondott.

Fotó: Roggs Fényképészet

Nyilván más szemmel nézted meg a filmet, és nemcsak Cate miatt, hanem a zenetudásod és tapasztalatod miatt is. Neked hogy tetszett?

Nehéz film, többek között azért is, mert nem lehet ezzel a főszereplővel azonosulni, ugyanakkor Cate képes volt úgy árnyalni a karaktert, hogy nem érezzük teljesen negatívnak. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, először elképedtem, arra gondoltam, ki fogja ezt a filmet megnézni egyáltalán? Így utólag bebizonyosodott, hogy igaza volt a rendezőnek és Cate-nek abban, hogy ezt a szerepet nőnek kellett eljátszania, mert egy nő képes ennyire finoman ábrázolni a karakter árnyalatait.

Közelebb hozza a nézőhöz ezt az ellentmondásos figurát, és lerántja a leplet az amerikai divatról.

Nem mond ki semmit, de felhívja a figyelmet a veszélyes kérdésekre, például arra, hogy mindkét oldalt meg kell vizsgálni egy ilyen komoly konfliktusban. Manapság inkább csak az egyik oldal perspektívájából tálalják a kényes témákat. Talán ezért is lett a film nagyobb siker Amerikában, mint Európában, bár Cate azt remélte, itt lesz népszerűbb a film.

Nem lehetett könnyű Cate-nek a felkészülés, de a felkészítése sem. Mikor bizonyosodtál meg róla, hogy ez sikerülni fog, nem lehetetlen küldetés?

Cate-nek azért volt nagyon nehéz, mert közben egy másik filmet forgatott, esténként zongorázott, és mellette egy másik coach-csal karmesterséget is tanult. Közben persze családja is van, négy gyereke, és hónapokig haza se utazott, ez is nyomasztó lehetett. Amikor pedig a Tár felvétele zajlott Németországban, ugyancsak nem tudott hazamenni, tehát fél évig távol volt az otthonától és a szeretteitől, ami ilyen intenzitású munka mellett nagyon hosszú idő. Olyan volt, mintha fél évre eltűnt volna a világból. Gondoljunk csak bele, a Drezdai Zenekar kifizetése sem tíz fillér, tehát a koncertjelenetek felvételét nagyon pontosan, kötött időben kellett teljesíteni, tehát tűpontosan azt élhette át, amit egy zenész vagy karmester érez téthelyzetben. Jómagam is megtapasztalom minden alkalommal, amikor az énekesekkel CD-felvételeket készítünk, hogy hihetetlenül koncentrálnom kell, mert ha neki nagyon jól sikerül a magasság, nekem is nagyon jól kell csinálni, hiszen én el tudom játszani még egyszer, de a hangot nem lehet sokszor erőltetni. A legnehezebb az lehetett számára, hogy egyszerre ilyen sokfele megfeleljen, és minden beleférjen az időbe. Egyszerűen nem is értem, hogy bírta ezt.

 Fotó: Virág Emese

Számodra mi volt a legnehezebb része a Cate-tel való munkának?

Egy ilyen elfoglalt embert úgy tanítani, hogy közben a gyakorlást is az órákon oldjuk meg, nem kis kihívás – ez volt a legnehezebb. Egy speciális technikát kellett kidolgoznom, hiszen nem zongorázni tanítottam, hanem csak azokra a darabokra, amelyeket a filmben játszik. Pontosan tudtuk, mire kell képesnek lennie az időtartam végére, tehát erre koncentráltunk. A felvételre kívülről tudta az összes darabot. 

Mikor tanítasz, hogy derül ki számodra, hogy az új növendéked tehetséges-e vagy inkább középszerű adottságokkal rendelkezik?

Állandó figyelemmel:

folyamatosan figyelem azt, akivel éppen dolgozom, és folyamatosan alkalmazkodom hozzá.

A képességeihez, az állapotához, ahhoz, ahol éppen tart a munkában. Azt hiszem, ha nem zenei pályára jöttem volna, pszichológus leszek, mert az a munka, amivel a felvételitől a színpadig eljutunk, kőkemény pszichológiai beavatkozást is jelent, nemcsak technikai felkészítést. Mindig is érdekelt a pszichológia, és ma is folyamatosan képezem magam, rengeteg szakirodalmat olvasok, német nyelven is, tehát nagyon mélyen utánamegyek a folyamatoknak, igyekszem tartani a lépést a különböző kutatásokkal, és mindezt hasznosítani a munkámban. Autodidakta módon készülök fel a pszichológiai ismeretekből, nagy szükségem van rájuk, hiszen – ahhoz, hogy pontosan feltérképezzem a képességeit, azt, hogy hol tart a felkészülésben, elrontották-e vagy sem, milyenek a motivációi –, elsősorban az embert magát kell megértenem.

Egy tehetséges embert el is lehet rontani?

Hogyne, nagyon is! Mindenre van példa. Olyan növendékem is volt, akivel évekig csak azért dolgoztunk, hogy a nullára hozzuk, azért, hogy utána fel tudjuk építeni. És persze van, akivel azonnal el tudunk kezdeni dolgozni, mert olyan állapotban érkezik, hogy nem kell múltbéli beidegződéseket korrigálni. Sajnos a mai zeneoktatás színvonala már nem olyan, mint Kodály idejében vagy az én gyerekkoromban volt, ezért a zenéről való tudás és a zenélés általánosságban is sokkal mélyebb színvonalon van, mint korábban. Sokszor még az egyetemi képzés alatt is hatalmas űrt kell betölteni – amiről gyakran nem a diák tehet – és ez sok időt igényelne, amire az egyetemi évek nem biztos, hogy elegendőek. Amikor diplomáznak, nem biztos, hogy készen állnak már az önálló munkára.

Nem volna szabad így elengednünk a kezüket.

Mit tartasz a legfontosabb eredménynek a felkészítésben?

Azt, hogy megtanuljanak igényesnek lenni, és ezt van kitől elsajátítaniuk, hiszen a magyar muzsikusok a világ élvonalában vannak. Nemzetközileg elismert nagyszerű zenészeink vannak, akik kőkemény munkával érték el azt a színvonalat. Ezt az igényességet akarom nekik megtanítani: meg kell tanulniuk kőkeményen dolgozni. Goethe mondja, és nagyon igaza van:

„a tehetség valójában jól irányított szorgalom”.

Mi az, ami elvarázsolt az énekkísérésben és az énekesekkel való munkában?

Azt hiszem, az fogott meg, hogy az ember maga a hangszer, ezért ma is azt várom el minden énekestől, hogy a hangja egy legyen a lelkével, azt tükrözze. 

Milyen típusú tanár vagy: megmondod, ha valamilyen korlátot látsz, vagy inkább tartózkodsz az illúziórombolástól, nehogy elvedd a diákok kedvét a felkészüléstől?

Az egyenes út híve vagyok: elmondom, amit hallok és látok – nyilván nem megbántva a növendékeket – de rögtön egy utat is mutatok, tehát elmondom, hogyan jutunk el a kívánt célhoz. Nem szabad zsákbamacskát árulni, az élet amúgy is nehéz. Nekünk azért volt nehéz, mert zárva voltak a határok, a mostani fiataloknak pedig azért nehéz, mert nyitva vannak, és mi még mindig kicsit el vagyunk szigetelve. Magyarországon ugyanis a kamarazenélésnek, de a zongoristáknak és az énekeseknek sincs nemzetközi színvonalú menedzsmentje. Az Operaház nem tud mindenkit alkalmazni, a nemzetközi menedzserhálózatban pedig nincs, aki képviselje a fiatal művészeket. Ezért aztán a mai fiatal tehetségeknek nagyon nehéz érvényesülni a pályán, és ezt már a felkészülés során tudniuk kell. Nagyon igényesnek kell lenni, és sokat kell dolgozni ahhoz, hogy előadóművészként egy tehetség megállja a helyét és megismerjék a nevét.

Hogy kezdődik a közös munka?

Én sosem szoktam megválasztani a tanítványaimat, mindig kapom őket, például felvételi alapján. Korábban, a zeneiskolában olykor volt, hogy én választhattam ki, kivel dolgozom, de nem ez a jellemző a zeneoktatásban sem.

Mikor mondod meg, ha azt látod, hogy valakiből nem lesz nagyszínpadi előadó?

Minden ember formálható, még időskorban is, és tapasztalatom szerint nem szabad senkit sem leírni, mert sosem tudhatjuk, mi válik belőle később. Persze, senkit sem kecsegtetek az elérhetetlennel, ahogy azt is

nagyon károsnak tartom, amikor egészen kicsi gyerekeket erőltetnek a művészi pályára, mondván, hogy micsoda tehetségek, de ők nem boldogok ezen az úton.

A tanítás lényege – egyben a legnehezebb része is – rávenni a másik embert arra, hogy ő akarjon változni. Ha csak én mondom, hogy változnia kell, és ez nem az ő felismerése és belső meggyőződése, abból semmi sem lesz. Nagyon kreatívnak kell lenni, hogy megtaláljuk a kulcsot az emberi motivációhoz. 

A tanítás mellett kísérő is vagy. A köznyelvben az énekes mellett játszó zongoristát zenei „kísérőnek” nevezik, holott zene nélkül ének sincs a színpadon. Kicsit bántónak érzem ezt a megfogalmazást. Valóban az énekest kíséred, vagy ő énekel a zenére? Ki alkalmazkodik többet a közös játékban?

Sosem voltam hiú, egyáltalán nem zavart, hogy nem én vagyok előtérben a színpadon, különösen, hogy tudom, nem is mindenki alkalmas zenei kísérőnek. Vannak remek zongoristák, akik nem tudnak jól dolgozni énekesekkel, mert a zongora mellett csak saját magukra figyelnek, a saját elképzeléseiket akarják megvalósítani, mellettük az énekes kínlódik. Miután az énekesnek a saját teste a hangszere, nekem, korrepetitorként nagyon pontosan kell tudnom érezni, hogy ő fizikailag, mentálisan és lelkileg éppen milyen állapotban van, ehhez kell alkalmazkodnom. Ha erre nem vagyok képes, nem fogok tudni segíteni neki, és nem születik meg a harmónia, ami a közös játék lényege.

Fotó: Roggs Fényképészet 

Az ehhez szükséges osztott figyelmet és empátiát nem lehet tanulni, ez éppen úgy adottság kérdése, mint az abszolút hallás. Mondhatnám, hogy személyiségfüggő is. Szerinted téged mi tesz alkalmassá erre?

Nagyon kíváncsi vagyok a másikra, nagyon nyitott vagyok rá, és arra, amit csinál. Egy nárcisztikus személyiségből biztos, hogy nem lesz jó énekes-kísérő.

Nem kell ahhoz Cate Blanchett, hogy a te munkád is kimerítő legyen, hiszen a korrepetitori működés és a zenei kíséret egyaránt rendkívül energiaigényes feladat. Hogy szoktál feltöltődni?

Szeretek csendben lenni, magamban. Ezt nem könnyű családban megvalósítani, de igyekszem. Emellett az úszás is kikapcsol, nagyon szeretek Hévízre járni, és igyekszem sokat olvasni. Fizikailag is megterhelő ez a pálya:

miközben szép ruhában, sminkben ülünk a színpadon, csorog a hátunkon a verejték.

Mit jelent számodra a siker?

Sosem gondolkodtam ezen. Számomra inkább az örömérzés a fontos: azt csinálok, amit a legjobban szeretek. Akkor érzem sikeresnek magam, amikor úgy érzem, megközelítőleg teljesíteni tudtam, amit előírtam magamnak.

Mindig egyre magasabban van a léc?

Persze, hiszen akinek nincs magasan a léc, az nem ér el semmit. 

Fotó: Roggs Fényképészet 

Ezzel szemben ha túl magasra tesszük az elvárásainkat, frusztráló lehet, hogy vajon elérhetjük-e a célunkat.

Ezért fontos az önismeret: tudnom kell, mire vagyok képes ahhoz, hogy magam számára reális célokat tűzzek ki, és ez a képesség fejleszthető. Én például kidolgoztam egy önszuggesztión alapuló technikát, amit megtanítok a növendékeimnek is, ez sokat segít.

A zene önmagában is nagyon sok önismereti kérdésben segít eligazodni. Te mit tanultál meg magadról a zene által?

A zenélésben abszolúte érzem a saját karakteremet, azt, hogy éppen hol tart a pszichém és az érzelmi állapotom abban a pillanatban. Aki profi szinten zenél, annak ezt tudnia kell, ugyanis a zene őszinteségre nevel, csak őszintén lehet igazán zenélni.

Ha valaki nem őszinte önmagával, és nem tud reális célokat kitűzni, az frusztrált lesz, és abból nem lesz művészet.

A tanításban is azt tartom a legfontosabbnak, hogy a zenét összekapcsoljam az önismerettel, az önismeretben való elmélyüléssel. 

Jelenleg min dolgozol?

Június 15-én a Rádió Sára Sándor termében két, most végzett fiatal tehetséges növendékemmel, Mráz Nikolett-tel és Józan Vivien szoprán énekesnőkkel koncertezek, amit a Facebookon élőben is követni lehet majd. Nagyon örülnék, ha sokan meghallgatnák őket, valóban kiváló tehetségek. A koncert egyébként ingyenes, a regisztracio-bartok [at] mtva [dot] hu e-mail címen fogadják a regisztrációkat.

A rengeteg munkán túl mi kell ahhoz, hogy egy tehetséges fiatal énekes ismertté és elismertté váljon?

A média. Sajtó nélkül a művészek nem tudnak érvényesülni.

Ajánljuk még:

Ettünk „egy szikrát” reggelire, és egész napra elegendő tűz gyúlt bennünk

„Addig nem tudsz megtanulni főzni, amíg nem tudod megmondani kóstolás alapján, hogy mi van az ételben” – ebben a szellemiségben kezdtem el kísérletezni a fakanállal nagyanyám konyhájában. A „tudd, hogy mit eszel!” még az én gyermekkoromban is alapvető nevelési elv volt, nemcsak az előttem járó nők generációi kezdték így a konyhaművészet felfedezését. Az íztudatosság valójában önismereti és kultúraismereti kérdés: identitásunk egyik építőköve. Szorosabb kapcsolatunk van a világgal érzékeinken keresztül, mint bármilyen racionális magyarázat által – a régiek számára ez természetes volt, és jó volna, ha az ízfokozók és gyorséttermek világából visszatalálnánk a természetes ízekből szőtt épeszű élethez. Önmagunkhoz.

 

Már követem az oldalt

X