Kult

Harcias ügyvédből lett védtelen áldozat: fájó, de szokványos történet a nemi erőszakról

Mi történik, ha a tehetséges védőügyvédnő, aki sorra menti meg a vádlottakat a büntetéstől, maga válik áldozattá? Tud jó döntéseket hozni, önmagáért csatát nyerni, ha ezúttal a túlsó oldalon kell harcolnia?  

Milyen érzés, amikor megerőszakolnak? Mire gondol közben egy ember, mit érez olyankor a testében? Mit tennék, ha valaki, akit napról napra jobban kedvelek, részegen olyat tenne, amit sosem feltételeznék róla? Lenne elég erőm feljelenteni őt, kockára tenni mindenemet azért, hogy igazat adjanak nekem a bíróságon? Vagy a könnyebb utat választanám, ami még mindig pokolian nehéz, és megpróbálnék csendben túllépni, felejteni és felejteni hagyni? 

A Centrál Színház műsorra tűzte Az ártatlanság vélelme (Prima Facie) című kortárs monodrámát, amelyet – már csak Martinovics Dorina fantasztikus játéka miatt is – látni kell. Az április 29-én bemutatott darabban jó ideig egy fiatal ügyvédnő, Tessa rendíthetetlen menetelését figyelhetjük, majd egy meteoritként érkező, váratlan, de megálljt parancsoló erőszakcselekedetet mutatnak, ami után kérdéses, fel tud-e állni a nő.

A darabról

A díjnyertes szerző Suzie Miller (ausztrál ex-jogász) drámáját két két héttel a Broadway-bemutató után tűzte műsorra a Centrál Színház. Az előadás idén három kategóriában nyert a WhatsOnStage Awards-on. Hazánkban Puskás Samu rendezte, díszlettervezője Takács Lilla, jelmeztervezője Zelenka Nóra. 

Martinovics a darab kezdetén egy személyben, egyetlen táskával a keze ügyében, néhány székkel és egy nagy asztallal a színen seperc alatt megteremti a legtöbbek által csak filmekből ismert, ebből fakadóan szükségszerűen túlzó, feszültségben és modorosságban úszó tárgyalótermi közeget. Az általa megformált

Tessa igazi predátor, védőügyvédként ismeri a trükköket: kiszámított támadásokban megsebzi áldozatát,

majd a vérszagot érezve egyre keményebb, kegyetlenebb lesz. Nyer – menő ügyvéd, és ezt tudja is magáról.

Aztán családjához indul, a vádlottak padja vonattá változik, és látjuk, a nagyvárosi üdvöske valójában egy zűrös otthonból érkező, feltörekvő, lelke mélyén bizonytalan fiatal nő. Martinovics húzza magával a nézőket egyik jelenetből a másikba, egyik beszélgetéstől a másikig, egyik női valóságtól a következőig – akkor is, ha ezek látszólag szemben állnak egymással. Érezzük mi is, az élet ilyen: vagyunk elkenődött, testvérével hadakozó lányok, két óra múlva meg nagyvárosi menőarcok, akik a kollégáikkal buliznak, és jól tudják: nagyon is szexik.

A nagyjából másfél órás darab első felében megismerjük Tessa történetét – szegény család, menő egyetem ösztöndíjjal, belső bizonytalanság, beindulófélben lévő, egyre sikeresebb álomkarrier –, és halljuk gondolatait a világról, pontosabban az ő világáról: a jogról. Elmagyarázza a nézőknek, hogy neki az igazságosság maga a jog, a fair play végtelen terepe. Ezért sem lehet bűntudata, ha egy olyan embert véd, aki minden valószínűség szerint megerőszakolt valakit – a vádlottnak és az áldozatnak is van szószólója, akinek az a feladata, hogy bemutassa a történetet. Magyarán Tessa rendszerében

az ügyvéd valójában történetmesélő, a döntéshozó, ezáltal felelős személy csakis a bíró lehet.

Közben látjuk a nő bimbózó kapcsolatát kollégájával, akivel egyszer az irodában szexelnek, aztán tisztes polgárhoz illő módon randizni kezdenek. Növekszik bennünk a feszültség, érezzük, nem lehet minden ilyen kerek. Nem is az. A karakterek – akik ugyebár csak Martinovics tolmácsolásában jelennek meg előttünk, mégis tiszták és pontosak – úgy érezzük, kifordulnak önmagukból: először az egyik, mert erőszakol, aztán a másik, mert áldozat lesz.

Az okos ügyvédnő egy szemvillanás alatt felejt el mindent, amit valaha tudott, kapkodva takarítja le a bizonyítékokat magáról és a bútorairól, visszaváltozik anyja után síró kislánnyá. Nincsenek válaszai, éppen neki, aki abból él, hogy tudja, mikor mit mondjon. Abban sem biztos, szabad-e, kell-e beszélnie, s legfőképpen: akar-e szólni? Bizonytalanná válik, és ebben a tanácstalanságban megsemmisül. Az a nő, akit korábban láttunk, eltűnt. A szemünk láttára nyomta el őt a ránehezedő férfi, és vele annak a súlya, hogy tényleg semmit nem tehet önmaga védelméért.

Mielőtt látatlanban azt mondaná bárki, „túl feminista”, „túl woke” a darab, le kell szögeznünk: nem az. Éppen ettől jó. Határhelyzetet mutat, amiben mi magunk kell döntsünk, hol foglalunk állást. Persze erősen irányít minket a sztori és Tessa narrációja: talán senki nem áll fel úgy a nézőközönségből, hogy azt mondja, nem erőszak az olyan szex, amiben az egyik felet lefogják, a száját pedig letapasztják, hogy sikolyai ne keltsenek feltűnést. Még akkor is erőszaknak érezzük az ilyet, ha azt is megismerhettük, hogy tíz perce ugyanez a két ember teljesen átlagos módon, közös beleegyezéssel, élvezettel szexszelt. (Arra nem tér ki a darab, van-e felelőssége egy nőnek abban, ha ilyen helyzetbe kerül, ahogyan arról sem szól, mi játszódik le egy férfiban, míg meggyőzi magát az elfogadhatatlanról – talán éppen azért, mert ezekre a kérdésekre egyelőre senki nem tudott mindenki számára elfogadható választ adni.)

A darab utolsó részében azt figyelhetjük, visszanyeri-e a hangját Tessa, tud-e önmaga szószólója lenni.

A férfi elleni feljelentést végül megteszi, két év elteltével pedig bíróság elé is kerül. Ekkor a rendszer másik oldaláról remél, rimánkodik legfőképpen azért, hogy ne kelljen csalódnia a jogban – számára a nagybetűs Igazság –, amire feltette az életét.

A tárgyalóteremben kezdődik, és ott is végződik a darab, de közben megváltozik Tessa, és formálja a mi véleményünket is – ezért fölösleges némiképp a zárszóként elmondott kiáltvány, miszerint valaminek változnia kell. Tudjuk ezt aktivista hangvétel, elkoptatott szavak nélkül is, de ami még fontosabb: érezzük ezt, ha felültünk a darab kínálta emocionális hullámvasútra. Ebben áll az Ártatlanság vélelmének igazi ereje, nem a korábban sokat hangoztatott információk  visszamondásában (hogy a nem az nem, az erőszak körülményektől függően erőszak, az áldozatokat traumatizálja az igazságszolgáltatás rendszere stb.).

A címadás, Az ártatlanság vélelme külön elismerést érdemel, konkretizálja a kérdést, amit a darab csak pedzeget. Újra és újra elgondolkodtatja az embert, hogyan is lehetne jól eljárni a szexuális erőszakot tárgyaló ügyekben. Kinek az ártatlanságára koncentráljunk – a vádlottéra, akit megillett a jóhiszeműség, vagy az áldozatéra, aki szintén jóhiszeműséget érdemelne?

A darab megmutatja, hogy az erőszakügyek természetükből fakadóan nem logikusak, ezért sem tudja azokat igazán jól kezelni a jog. Nincs válaszunk arra a kérdésre, miért viselkedik úgy egy másik ember, ahogyan sosem szabadna neki, és csak pszichológiai fejtegetésekbe kezdhetünk, mikor arról tárgyalunk, miért nincsenek észnél az áldozatok sem. A darabban az ügyvédnő, aki papírforma szerint tudja, mit kell tegyen, sorozatosan hibákat vét – és érezzük, ez így normális.

A sokk és a megrázkódtatás újrahuzaloz bennünket,

és bár kevesekben kiélesedik minden korábbi tudásuk, a legtöbbek nem hoznak feltétlenül racionális döntéseket a tragédia utáni percekben, órákban. Ezért is lenne fontos, hogy mindannyian, kortól és nemtől függetlenül tisztában legyünk azzal, milyen lehetőségeink vannak, ha egyszer áldozattá válunk. Részletes, valódi segítséget nyújtó szakmai összegzéseket találunk a neten (például ITT), amelyeket jó volna mindenkinek elolvasni legalább egyszer. Nem azért, mert arra kell felkészüljünk, mi lesz, ha megerőszakolnak bennünket, hanem azért, hogy a lehető leginkább tisztában legyünk azzal, mit tehetünk magunkért – ha baj ér bennünket, ha nem. 

Az Ártatlanság vélelme jó alkotás, helye van a világban, és helye van 2023 Budapestjén. Mai napig meglepődnek emberek, hogy a szexuális erőszak nem csak sötét mellékutcák pálinkagőzös dulakodása, sőt leggyakrabban nem az, ugyanis az áldozatok többnyire ismerik bántalmazójukat. Olyan is akad, aki nem tudja: házasságok, pláne babacipőben járó kapcsolatok esetén is szexuális erőszaknak számít, ha az egyik fél akarata ellenére, az ő beleegyezése nélkül közösülnek. Ami a tudáshiánynál rosszabb: mai napig születnek kommenteket arról, „minek ment oda”, „biztos akarta”, „ne nyávogjon”… ezek bizonyítják mindennél jobban, hogy van értelme beszélni a szexuális erőszakról.

Az Ártatlanság vélelme pedig jól beszél róla. A kérdés csak az, meghallgatjuk-e.

Hazánkban elérhetőek segélyvonalak, áldozatsegítő központok, támogatócsoportok, több otthon – közöttük titkos menedékház is –, ahol lakhatást nyújtanak a családjuk elől menekülő bántalmazottaknak. Ha téged bántalmaznak, vagy ismersz olyat, akinek segítségre lenne szüksége, ezen az oldalon találsz konkrét információkat arról, ki segíthet. 

Nyitókép: Centrál Színház

Ajánljuk még:

Édeskeserű ballada a szülőföldről: táncban elmesélve

Május 10-én látható újra a Magyar Állami Népi Együttes ismét színpadra állított Édeskeserű című előadása a Hagyományok Házában. A táncköltemény korszerű vizuális nyelven, feszesebbre szerkesztett jelenetekkel, konkrétabban fogalmazva, de az alapüzenetét nem feledve éled újjá.