„Amit a feketetói vásárban nem árulnak, az nem is létezik” – mutatjuk a sűrűjét

Már a Királyhágó előtt megfogja a forgalmat a feketetói nagyvásárra érkező autósok küzdelme a parkolással. Ez az első kihívás ugyanis, amellyel meg kell küzdenie a Kolozs megyei Körösfeketetóra érkezőnek a nagyvásár legforgalmasabb napján.

Az ilyenkor szélesre tárt kapukon beforduló autók pillanatok alatt megtöltik a házak udvarait: egy-egy portára egyszerre akár 30-40, jármű is beparkol – az idei tarifa 20 lej volt.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Elhagyjuk a Királyhágót, és lassan, a végén már araszolva érkezünk be a vásár belső végéhez közelebbi házhoz, ahol a kert fiatal diófái alatt sikerül leparkolnunk, közvetlenül a vasúti töltés alatt. Házigazdáink hozzászoktak már az ilyenkor sűrű átjáró forgalomhoz, és attól sem idegenkednek, hogy a mosdót is rendelkezésre bocsájtsák otthonukban. Mire hátizsákkal a hátunkon elindulnánk a vásárba, megtelik az udvar autókkal, az út mentén pedig alig lehet már lépni a tömegben.

A híd felől közelítjük meg a hatalmas területen elnyúló vásárt, melynek története a 18. századig adatolható: az 1700-as évek derekán az itteni uradalmi fogadó környékén már volt egy élelmiszereket és használati cikkeket árusító piac, amely azonban rendszertelenül működött.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Körösfeketetó 1815. október 27-én kapott országos vásártartási jogot: ekkortól váltak rendszeressé hétfői hetivásárai és a ma is működő őszi országos nagyvásár,

ahová nemcsak a romániai megyékből érkeznek árusok és vásárlók, de magyarországi, németországi régiségkereskedők és kincsvadászok is előszeretettel látogatják.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A vásár első írásos említését Nagy Ferenc 1842-es vásárlajstromában találjuk, amelyen az erdélyi vásáros helyeken előforduló árucikkek szerinti csoportosításnál Körösfeketetó vására is szerepel. A 19. század második felében már stabil rendje volt a feketetói vásároknak: rendje. „Eszerint Feketetón évente négy országos vásárt tartottak. Az elsőt vagy téli vásárt a Pál fordulása (január 25.) előtti hétfőn, a másodikat vagy tavaszi vásárt a Vince napja (április 5.) utáni hétfőn, a harmadikat vagy nyári vásárt az Apostolok oszlása ünnepe (július 15.) utáni hétfőn, a negyediket vagy őszi vásárt a Gál apát névünnepét (október 16.) követő hétfőn tartották. A hetivásárok pedig – hetente egy – hétfőnként voltak” – foglalja össze Dankó Imre a Honismeretben megjelent, A feketetói vásár című írásában.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

Később az országos vásár háromnaposra bővült, melynek első napja állatvásár volt – itt főként nagy lábasjószágokat árultak, baromfit nem: azt a hétfői hetivásárba vitték –, a következő két napon kirakodóvásár működött.

Ma az éves nagyvásár elsősorban kirakodóvásár: egyik részében használt holmik, régiségek, a másikban új áruk várják gazdáikat, a vásár különböző pontjain pedig lacikonyhák, kürtőskalácsos és palacsintás bódék szolgálják ki a tömeget. Idén a szórakoztatásra is gondoltak a szervezők, és vidámparki sarok is volt, különböző, látványos és hangos gépekkel. 

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Az árucsere néprajza pontosan leírja a vásárok dinamikáját, ami a feketetói vásárra is jellemző: az állatokat és a terményt, illetve a szükséges kelméket, eszközöket itt szerezte be a parasztember, de itt találkozott a távolabbi honfitársaival is, itt cseréltek híreket a lacikonhya sátránál, egy pohár valami mellett.

Kétszáz éves lesz lassan hivatalosan is a feketetói vásár, de az árucsere mellett megmaradt információcsere-funkciója is, dacára annak, hogy ma már nem látni mobiltelefon nélkül közlekedő embert a tömegben.

Találkozóhelye ez az ószereseknek, a régiségkereskedőknek, a néptáncosoknak és a néprajzosoknak, a mesterembereknek és a kézműveseknek, a gyűjtőknek és a vendéglátósoknak – és még sorolhatnám. Jó eséllyel a tömeg negyede – és talán alábecsülöm az arányt – nem is vásárolni jár ide, csak nézelődni, de senki sincs, aki üres kézzel tér haza. Bármennyire befogadhatatlanul nagy a választék, a tekintet törvényszerűen megakad valami érdekességen, olyasmin, amit esetleg nem terveztünk megvenni, de nincs szívünk otthagyni. 

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A hidat, melyen a vásár központi részét próbáljuk megközelíteni, a vasúti töltésen áthaladva érhetjük el, de már az országút és a vasút között is alig lehet moccanni az árusoktól, sőt, a sínekre is rátelepedtek – egyesek pihenni, mások áruikkal is. Később értjük meg csupán e bátorság okát:

a közeledő vonat megáll, és addig fütyül, míg fel nem szabadítják a sínt, hogy áthaladhasson – a vásár az élet sűrűje, amihez az államvasutak is szíveskednek igazodni.

Ilyent sem sok helyen látni.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

A széki sátrat elhagyva – amely a néptáncosok és általában a magyarok találkozóhelye, és ahová később mi is visszatérünk ebédelni –, a hídra érünk. A Sebes-Körös türelmesen csobog alattunk, vízhozama jóval szerényebb akár a tíz évvel ezelőttinek is. Innen már látszik a mérhetetlen mennyiségű használtcikk, ami mind gazdára vár. A híd alatt és környékén ebbe a ruha-, cipő- és öv-táska-rengetegbe különleges színt képeznek a kalotaszegi viseletárusok. Régi  darabból már kevés van, de újakat varrnak a vásárra. A kuncsaftok elsősorban a gyűjtők és a néptáncosok, de idén minden árus panaszkodik a gyenge keresletre.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A híd bal oldalán hosszan a régiségkereskedők sátrai, asztalai. Van itt stílbútor, lámpák, szőnyegek, ezüstnemű, a paraszti háztartás eszközei: kiszuperált, szúette teknők, gereben, rokka, bordák egy hajdan sokat látott szövőszékhez, kasza, kapa, sarló és mindenféle kerti szerszám – a festmények, szobrok, kínai porcelán és ékszerek, valamint a különböző nosztalgiatárgyak szomszédságában. Magyar, román, cigány árusok kelletik portékájukat, és egy percig se gondoljuk, hogy nem tudják a holmik értékét: a nyugati vásárokat megjárt, erre szakosodott kereskedők krémje komoly művészettörténeti olvasottsággal bír, és bár az alku kötelező, ő fog jobban járni anyagilag, ez szinte biztos. 

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

A régiségek és egyéb használt holmi kilométeres sorai több rendben kísérik a vasút és a folyó vonalát le, hosszan a falu mentén, az erdő aljában. A Sebes-Körös másik oldalán, a hídtól balra folytatódik a vásár: ha feljebb megyünk, székiekkel is találkozunk, és akár rozmaringos pártát is próbálhatunk, amit hajdan valamelyik széki menyecske hordott a menyegzőjén. 

Bármerre indulunk, pillanatok alatt világossá válik, hogy ezt a vásárt nem tudjuk egy nap alatt  bejárni.

Gyakorlott vásározók ilyenkor leköltöznek ide, és rászánják az időt a keresgélésre és a beszélgetésekre, és persze a jó üzleteket sem mindig a pillanat szüli. Van, hogy a legjobb alkuk a vásár végén köttetnek, amikor már csomagolnak az árusok, és szívesebben szabadulnak meg a maradék portékától alacsonyabb áron is. A több napos vásározás legnagyobb előnye mégiscsak a találkozások és a beszélgetések. Ismeri itt már egymást árus és törzsvendég, sok éves kapcsolatok, barátságok kezdődtek itt, a feketetói vásárban, ahová legalább annyira érdemes ezekért a találkozásokért visszatérni, mint a kincsekért, amiket találhatunk.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Jócskán délutánba hajlik már az idő, mire megéhezünk, és a széki sátorban bekapjuk a miccs-adagunkat, majd indulunk tovább. A nap végéig még a vásárfiáról is gondoskodnunk kell, mert milyen ember az, aki anélkül megy haza! A kakaós és diós házi csokoládé, a különböző sajtok, mézek és befőttek mellett edényárusok, kelmeárusok sorakoznak.

Innen lehet beszerezni a kukoricamorzsolót, a tarkedlisütőt, a pászkavasat és a lekvárfőző- és persze a pálinkafőző üstöt is,

de zsákvásznat, asztalkendőt, ágyneműt és különböző lakástextíliákat is itt kapni. A sok hasznos holmi közé persze jócskán vegyül bóvli is – a résztvevők elmondása szerint évről-évre egyre több. Kereplő helyett műanyag sípot fújnak a gyerekek, szélrózsa helyett villogó léggömbbel játszanak, és minden minőségi szerszámnak bőven akad „gagyi” megfelelője is. Észnél kell lenni, jól kell válogatni. 

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A lacikonyhák égősorai már világító gyöngyökként szegélyezik a vásár utcáit, mikor úgy döntünk, visszatérünk az autóhoz. Nem számoltuk ki, de éppen odáig jutottunk a töltés másik oldalán, ahonnan látom házigazdáink diófáit, tehát csak pár lépés, és kint is vagyunk a vásárból, melynek hatása nem múlik gyorsan: hazáig ez a téma az autóban.

A vásárfián kívül semmit sem vettünk, mégis úgy tűnik, mintha sok mindet magunkkal viszünk a feketetói vásárból:

a hangulatát, a jellegzetes arcok látványát, a rengeteg holmi hatását, az érdekességeket, amiket csak itt láthat az ember, a harmóniumot, amit majdnem megvettünk, a gyöngyhímzett bujkát, aminek végül nem lett gazdája, pedig a magyarvistai Szallós Katus néni hetekig dolgozott vele, hogy elkészüljön, a színes viseletet hordó gábor cigányok hangját, amint kommendálják portékáikat, a székiek fejkendőinek libbenését, lacikonyhák sistergő-füstös illatát, amitől a túrós puliszka és a savanyúsággal kínált pecsenye és miccs is sokkal finomabb itt, mint másutt, a kürtőskalács mellé betolakodó francia, amerikai és angol édességek, és megannyi izgalmas csecsebecse emlékét, amelyekről nem tudni vajon elkeltek-e, ha mi nem vettük meg! Különben is, a feketetói vásárt nem elmesélni kell, hanem megtapasztalni. 

Az idei feketetói vásárról készült fotóinkból itt nyílik képgaléria: