„Amikor a tűz ég, semmi más nem számít” – interjú Bartha Ágnes ötvös- és Takáts Zoltán kovácsművésszel

Kult

„Amikor a tűz ég, semmi más nem számít” – interjú Bartha Ágnes ötvös- és Takáts Zoltán kovácsművésszel

Formákba szelídíteni a legmakacsabb anyagokat: az emberiség egyik legtitokzatosabb és legértékesebb tudása, amit ősidők óta feltétlen tisztelet övez. Beavatottak kiváltságának tartották régen, de ma is különös misztikum övezi a kovácsmesterség és az ötvös szakma tudományát. E két művészeti ágnak teremtett közös otthont Bartha Ágnes zománc- és ékszerkészítő ötvösművész, illetve Takáts Zoltán kovács-iparművész egy különleges házban, ahol a falak is rengeteget mesélhetnének e két szabálytalan művész életéről.

Ágnes több generációs művészcsaládban nőtt fel és vált ötvösművésszé. Fel sem merült más út?

Bartha Ágnes: Az egész családom művész, de még a barátaink is mind azok voltak, ezért aztán hatéves koromig azt gondoltam, a világon mindenki így él. Az iskolában majdnem elájultam, amikor megkérdeztem, kinek mit dolgozik a papája, és a gyerekek elkezdtek mondani mindenféle mesterségeket, amelyekről nem is hallottam. Annyira összezavarodtam, otthon közöltem, nem is megyek többet iskolába. Magam számára se tudtam más foglalatosságot kitalálni, egészen kicsi korom óta kerestem a különféle kifejezési formákat, többek között írtam – már csak azért is, mert nálunk annak volt dolga a mosogatás, aki éppen nem csinált valamit.

bartha-agnes

 Meditációs Krisztus – Bécs, Szent Márk templom – Bartha Ágnes munkája

Inkább kivételnek és kuriózumnak számít ma, ha valaki a kovácsmesterséget választja élethivatásául. Hogyan indult Zoltán útja ezen a pályán?

Takáts Zoltán: Eszem ágában sem volt kovácsnak tanulni, de még kézművesnek, iparosnak sem: gyermekkoromban rajzolni, festeni szerettem. Pécsett volt egy művészeti gimnázium, oda vettek föl, de nem tudtam, hogy az iparművészeti profilú. 700 jelentkezőből 20-at választottak ki, összesen egy osztály indult, majd a szeptemberi iskolakezdéskor közölték, szakmát kell választanunk: volt díszítőfestő, ötvös, keramikus és szőnyegszövő. A húszból tizenkilencen máris beírtuk a díszítőfestőt, mert annak mégiscsak volt valami köze a festészethez és mindenki képzőművészi ambíciókkal érkezett. Az iskola pedig kénytelen volt valamilyen matematikai képlettel szétosztani bennünket a négy területre. Én az ötvösműhelybe kerültem, ami az elején kissé idegen volt számomra, de a félév tájára már egészen megszoktam, és meg is szerettem. Volt két díszmű-lakatos tanárunk is, akik kérdezgettek minket, nem érdekelne-e a kovácsolás. Összeraktunk egy tűzhelyet és kipróbáltuk. Na, ez még jobban megtetszett. Elhatároztam, hogy kitanulom a szakmát, és találtam is Pécsett egy patkolókovácsot, ő okított.

Az ördög kovácsa (The Devil’s Blacksmith) című dokumentumfilm a Notre Dame kapuvasalatairól

Mi ragadta meg ebben a mesterségben?

Takáts Zoltán: Fiatal gyerekként az varázsolt el engem is, ami általában megfogja az embereket a kovácsolásban,

a tűz, a hanghatások, a nagy kalapácsok, a látványos eredmény. Van az egésznek egyrészt egy romantikus, másrészt egy misztikus háttere.

A népi iparművészek lajstromában nagyon kevés kovácsmester van, és elenyésző közöttük a fiatal kovácsok aránya. Hol tart ma a szakma?

Takáts Zoltán: ’68-ban érettségiztem, már akkor is csak két kovács tanuló volt az egész városban. Kihaló szakmának tartották, közel 30 éve nincs hivatalos oktatása.

Kovácsmesterség és ötvösművészet rokon területek: itt egy fedél alatt él a két hivatás. Hogyan kezdődött a közös történetük?

Takáts Zoltán: ’70 őszén, a szakvizsga után kerestem az utat, merre menjek, mihez kezdjek, és Ágnes akkor kezdett el dolgozni a párizsi kiállításán.

Bartha Ágnes: Voltak tárgyak, amiket én nem tudtam volna tökéletes minőségben elkészíteni, csak egy kovács. És egyszer csak megjelent Taki a kapuban.

Takáts Zoltán: Eredetileg pár hónapot dolgoztunk volna együtt, ötvenkét együtt töltött év lett belőle.

Fotó: Krisztics Barbara

A művészekkel kapcsolatos laikus elképzelésünk, hogy a szépet akarják megragadni és megmutatni. Mi igaz ebből?

Bartha Ágnes: Ez egy rettenetesen idealista elképzelés. Szerintem a művészeknek azon kell dolgozniuk, hogy javítsák a világ szellemi állapotát. A művészet feladata a dolgok helyretétele, hogy legyen valami rend a fejekben arról, a világ jobb hely, mint amilyennek most éppen kinéz.

A művészet feladata megváltani a világot, és ez az egyetlen komoly megváltó erő.

Takáts Zoltán: Most éppen nem úgy néz ki…

Bartha Ágnes: Én akkor is ebben hiszek, és mindig is hinni fogok benne. Rengetegen jöttek hozzám tanulni az évek során, és mindenkitől azt kértem: „Gondold át, meg tudnál-e halni érte? Mert ezen kívül nincs alternatíva.” De csak egyetlen tanítvány jött vissza másnap, hogy ő mégis ezt az utat választja. És tényleg bele lehet halni, nekem majdnem sikerült: az állandó kényszertartásban a nyaki gerincem úgy hajlott, hogy szinte elzárta a gerincvelő útját, nemrégiben műtöttek. S most is folytatom, pedig tudom, emiatt kerültem bajba. Ez több belső kényszernél: ez boldogság.

Képzőművészek között nőtt fel, rendszeresen ír is. Miért az ötvösművészetet választotta?

Bartha Ágnes: Először fotóművész szerettem volna lenni, rengeteget fotóztam, laboráltam, és mellette írtam is, ami nagyon könnyen ment: egy idő után kevésnek éreztem. Most is írok, az ötödik könyvemet, egy személyes, szubjektív társadalomtörténetet arról a korról, amelyben élek. Az ötvösség úgy jött, hogy a legnehezebbet akartam kipróbálni, amihez nincs semmi előképem a családból vagy máshonnan. Az első gondolatom az volt, elmegyek kovácsnak, és el is mentem, de amikor az Iparművészeti Vállalatnál megláttak a 47 kilómmal együtt, azt mondták, felejtsem el. Ezután találtam rá a számomra máig legfontosabb anyagra, a fémzománcra, ami maga a költészet. Azért is volt nehéz ez az út, mert semmi sem állt rendelkezésemre hozzá, se tudás, se eszközök.

Vascsillár – Takáts Zoltán munkája

Hogyan sikerült beletanulni, ha Magyarországon senki sem foglalkozott vele?

Bartha Ágnes: Először is meg kellett szerezni a zománcot, az sem volt egyszerű, majd sikerült hozzájutnom egy német nyelvű könyvhöz, amit egy barátom lefordított. Mivel a családomnak korábbról erős kötődései voltak Franciaországhoz – nagyapám is Párizsban tanult – én is kimentem, és ott ismerkedtem meg a Limoge-i zománccal, ami világcsúcs. Életre szóló szerelem lett belőle, tulajdonképpen ’69-től járok ki folyamatosan. A forradalom idején is ott voltam ’69 elején, és együtt lelkesedtem a francia diákokkal – a vasfüggöny mögül érkezve ez nagyon izgalmas volt.

Sosem merült föl, hogy Párizsban éljen?

Bartha Ágnes: Számomra nagyon fontos Pilisborosjenő, nem tudtam volna máshol élni. Itt nőttem fel, itt voltam boldog, végül a kétlaki életet választottam. Sokat jártam Párizsba, de itthon dolgoztam. Egy kétszáz éves sváb házban élünk a mai napig.

Erdélyi zománctechnikával is dolgozik, ami azért is kuriózum, mert már Erdélyben sincs, aki alkalmazná. Miben más ez az eljárás?

Bartha Ágnes: Azt hiszem, én vagyok az egyetlen művelője az egész világon. Talán azért nem alkalmazzák már, mert nagyon fárasztó, mindkét oldalról meg kell munkálni az anyagot. Számomra viszont éppen ez volt benne az izgalmas – tovább is gondoltam, sokat kísérleteztem vele, többdimenziós alkotásokat terveztem belőle.

bartha-agnes

Pannonhalmi triptichon – Bartha Ágnes munkája

Zománcból képeket is készít: ez inkább képzőművészeti vagy iparművészeti kategória?

Bartha Ágnes: Örökös hülyeség és tévhit, hogy a képzőművészet magasabb rendű – egyáltalán nem az, és a műfaji határok sem ezen múlnak. A zománckép inkább egy önálló műfaj lehetne, nem képzőművészet, de megvannak benne a csak rá érvényes műfaji jellemzők. Nevetségesnek tartom a rangbéli kérdést. A művészi gondolat kiteljesedhet képben, írásban, költészetben, egy karkötőben is. Fő, hogy az alkotó uralja azt az anyagot, amivel dolgozik.

A kovácsmesterségben is felmerülnek határkérdések?

Takáts Zoltán: A kovácsmesterségben még súlyosabb kérdés a kategorizálás. Egyfelől jónak tartom a határok lebontását, mert nem kellenek a skatulyák, másrészt azonban minden iparos, kézműves szeretne képzőművész lenni, mert azt hiszi, csakis akkor válhat igazi művésszé. Ennek aztán az lesz az eredménye, hogy a klasszikus iparművészet eltűnik, a kézművesek is egyre kevésbé készítenek funkcionális tárgyakat, mert mindenki a művészkedést tartja felsőbbrendűnek. A legutóbbi Ötvösművészeti Biennálén kiállított 130 mű közül három bírt funkcionális értékkel is.

Bartha Ágnes: Az ékszer természetesen más, mert az önmagában hordozza a funkciót.

De valóban látunk olyan kézműveseket, iparművészeket, akik minél inkább „grand art”-ot akarnak, annál inkább lezüllesztik saját művészetüket.

Vaskapu – Takáts Zoltán munkája

Művészet nem létezhet mesterségbeli tudás nélkül, kiváló példát láttunk erre Az ördög kovácsa (The Devil’s Blacksmith) című dokumentumfilmben, ami a Notre Dame főhomlokzatának kapuin látható vasalatok rekonstrukciójáról szól. Hogy sikerült bekapcsolódni ebbe a munkába?

Takáts Zoltán: Walfried Huber osztrák kovácsművész és szobrászművész hozta létre azt a műhelyt, ahol a munka zajlott, Mauerbachban, egy karthauzi kolostorban. Mi 2000-ben ismerkedtünk meg, amikor a Magyar Kovácsmíves Céhvel szerveztünk itthon egy nemzetközi kovács találkozót, és ő is eljött. Valamiért nagyon szereti a magyarokat, jól beszéli a nyelvünket és magyar felesége van. Egy európai uniós pályázat keretében szervezett egy tanfolyamot Mauerbachban, amelynek keretében megmutatta nekünk azt a technikát, amivel a Notre Dame kapujának vasalatai készültek, többek között tűzi hegesztéssel. Együtt határoztuk el, hogy filmet forgatunk belőle.

Miért éppen Az ördög kovácsa lett a film címe?

Takáts Zoltán: A hajdani mestert, aki a Notre Dame kapuvasalatait készítette, „Bicornette”-nek, azaz „Kétszarvú”-nak hívták:

azt képzelték, csakis az ördöggel cimborálva lehetett képes ilyen bonyolult munkára.

Nem értették, hogyan formálhatta ilyen precízre a vasat és hogyan tudta összeilleszteni az egyes elemeket – akkor még nem ismerték a modern hegesztési eljárásokat. Természetesen az eredeti vasalatok is tűzi hegesztéssel készültek.

A zománc mellett a tervezett ékszerek a másik nagy alkalmazott művészeti ág, amelyben Bartha Ágnes neve megkerülhetetlen. Használ plexit is, ami nem „nemes” anyag: hogyan fogadta a közönség és a szakma?

Bartha Ágnes: Nagyon fontosnak tartom, hogy a művész azt juttassa kifejezésre alkotásaiban, amilyen korban él. A nemesfém divatjának pedig kezd leáldozni. Így jött számomra az ékszertervezésben a plexi, amit ugyancsak Párizsból kezdtem el hazahordani. Fantasztikus anyag, az első plexi ékszereim ’85-ben szerepeltek kiállításon, a Csók István Galériában, és meg is tartottam belőlük egyet: a mai napig tökéletes állapotban van, nem veszített a fényéből. Aztán itthon is találtunk egy hazai műhelyt, az MKI Plexi-t, ahol csodálatosan készítik ezt az anyagot. Miután meglátták, milyen ékszereket alkottam plexiből, attól a pillanattól kezdve mindenben segítségemre voltak, és igazi mecénásként láttak el lemezekkel, kedvemre dolgozhattam. A közönség körében nagy sikert arattam, a nők kicsit fellélegeztek, amikor kézbe vették, hiszen ezek viszonylag nagyméretű darabok, mégis könnyűek. Másrészt a plexinek megvan az a különleges tulajdonsága, hogy fantasztikus fényjátékot lehet vele megidézni, milliónyi árnyalata van. Korábban ragasztással illesztettem egymáshoz a különböző rétegeket, ma leginkább szegecseléssel dolgozom, és mindig csak egyetlen darabot készítek minden ékszerből. Ezeknek az értéke nem az anyagukban, hanem az egyediségükben rejlik. Az ősszel volt egy kamarakiállításunk Bein Klára ruhatervező barátnőmmel, a B32 Galériában, Összhang címmel. A ő ruháit az én ékszereimmel együtt mutattuk be, fantasztikus hangulatú esemény volt. Októberben pedig Fehérvárcsurgóra megyek, ahol évek óta egy 30 fős iparművész csapat tart közös szalonbemutatót minden évben, a Károlyi-kastélyban.

Fotó: Krisztics Barbara

Különleges környezetben élnek, mondhatni távol a világ zajától. Hogy sikerült megőrizni ezt az intimitást?

Bartha Ágnes: Kötöttségek nélkül élünk, ez az egész életünket meghatározza. A mai ember számára olyan fontos biztonság számomra semmit nem jelent. Úgy érzem, az maga lehet a halál. Nagyapám, aki szobrász volt, „normális” polgárként élt, reggel reggelizett, délben ebédelt – ezt a hátteret Paula nagymama biztosította. Nálunk viszont az ebédidő akkor van, amikor ebédelünk, és akkor ebédelünk, amikor a tűz, vagyis az égetés engedi.

Amikor a kemence megy, semmi más nem számít.

Fotó: Krisztics Barbara

Mindketten rendhagyó módon tanulták meg a szakmát. Sikerül-e továbbadni, utódokat kinevelni?

Bartha Ágnes: Az ékszerkészítésben Kuti Krisztina volt az egyetlen kitartó tanítványom, de én soha nem tanítottam szervezett formában. Krisztina is inkább saját magát tanította, amit én átadtam neki, az leginkább az volt, hogy az ember soha nem teszi le a szerszámot délután négykor, mert van valami programja. A mi programunk az, hogy addig alkotunk, amíg van bennünk szufla.

Takáts Zoltán: Érdekes, most van egy tendencia a harmincas korosztályban, különösen az informatikusok között, hogy elkezdenek a kovácsmesterség felé kacsintgatni. Elegük lesz a virtuális világból, és azt mondják, valami kézzelfoghatót szeretnének csinálni. Évente szoktunk tanfolyamokat szervezni, ahol nagyjából harminc ilyen fiatalember vesz részt, de tízből egy van csak, aki kitart a kovácsmesterség mellett – hobbi szinten, mert megélni nem tudna belőle. Magam is már a legvégén csöppentem bele a kézművesség gazdag világába.

Ajánljuk még:

„A székelyföldi csendben tudok igazán sokat tenni az emberekért” – interjú Dr. Köllő Gáborral

Zenél, a művészet és az irodalom szerelmese, közel tíz nyelven beszél, protestáns teológiából doktorált és civilben jár: Dr. Köllő Gábor nyárádremetei római katolikus plébánosról méltán tartják, hogy ő Bekecsalja élő lexikonja, akit ugyanúgy hallhatunk a szószékről beszélni, mint a sorskérdéseinkért folytatott tüntetések élvonalában. Életbátorságról, hivatásról és hitről beszélgettünk.

 
X
Már követem az oldalt