„Amikor a Prada alapítója nálam választott táskát a feleségének, éreztem, hogy nagy a felelősség” – interjúnk Steixner István bőrművessel

A szép tárgyakba könnyű beleszeretni, különösen a hordható, személyes használati tárgyakba. Nálad szinte csak ilyen tárgy készül, a legkülönfélébb – többek között egzotikus – bőrökből. Mikor szerettél bele ebbe a nem feltétlenül könnyen megmunkálható anyagba?

Tízéves voltam, amikor az iskolában szakkör keretében ki lehetett próbálni a bőrművességet, a tűzzománcozást és egyebeket, és nekem minden nagyon tetszett. Hatodikos voltam, amikor az első kézműves tárgyamat, egy fanyelű, tűzzománc keretes női tükröt beválogattak egy múzeumi kiállításba, és emlékszem, hogy a tanárnak kellett igazolnia, hogy én is kiállító vagyok, mert nem akartak beengedni jegy nélkül. Majd, amikor a továbbtanulási irányt kellett eldönteni, bőrműves szakra felvételiztem Pestre, a Képzőművészeti Szakközépiskolába. Később több szakmai képesítést is szereztem – például tanultam rendezvényszervezést, pályázatírást, andragógiát és egyebeket –, de a bőrművesség maradt a fő vonal, azon belül is a használati tárgyak.

Miért használati tárgyak?

Készítettem dísztárgyakat, faliképeket is: egy hatnégyzetméteres marhabőrt feszítettem ki, abból faragtam ki egy életfát több hetes munkával, amiből egy áttört falikép lett, és ma is ott van a megrendelő ágya fölött. Ez is nagyon érdekes kihívás volt, de nagyobb potenciált láttam a használati tárgyakban.

A szűkebb családodban is volt kézműves hagyomány?

Édesapám nagyon ügyes kezű kőműves: tőle láttam, hogy a kézimunkához mennyi kreativitás kell. Még a falrakáshoz is, bár ez első ránézésre nem biztos, hogy mindenki számára egyértelmű. Nagybátyám pedig autodidakta festő, tehát a művészi vonal is megvolt a családban, de arról nem kaptam mintát, hogy miként kell ebből hivatásszerűen megélni. A szüleim egy ideig szkeptikusan nézték, mi lesz belőlem, és bár támogattak, időbe telt, mire megnyugodtak, hogy jól választottam, meg fogunk tudni élni a családommal. Két éve nősültem, másfél éves a kislányunk, és hál’Istennek ma már nem kérdés, hogy jól választottam. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Amit az ember tízévesen kitalál, abból nem feltétlenül lesz életpálya. Hogy érzed, téged mi tartott meg ezen az úton?

Azt hiszem, a makacsságom. Nem is a bizonyítási kényszer, hogy én ezt meg tudom csinálni, hanem az a fajta izgalom, hogy amit elképzelek, azt lássam megvalósulni. Mai napig azt a munkát, azt a darabot szeretem a legjobban, amin éppen dolgozom, mert abban tudok elmélyülni. Sokszor éppen az pezsdít fel, hogy a megrendelő olyasmit talál ki, amire én nem gondoltam, vagy egy olyan anyagból dolgozhatok, amivel korábban nem. 

Akárcsak a fa, a bőr is természetes, élő anyag, és ezt a tulajdonságát a megmunkálás után sem veszíti el. Mi a reális élettartama egy mindennapi használatban lévő bőrműves tárgynak, ruházati kiegészítőnek?

Ez a bőr fajtájától is függ, de nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy marha- vagy lóbőrből készült,

napi szinten használt bőrtáskának vagy bőrövnek simán ki kellene bírnia két-háromszáz évet.

A régészeti leletek között akad jégbefagyott ezer-ezerötszáz éves marhabőr lószerszám is, bár ez kivételes. A saját használati tárgyaink élettartamára úgy vigyázhatunk, hogy időről-időre bekenjük őket színtelen méhviasszal, így nem száradnak ki. Egy jól megvarrt marhabőr táska például 180 kilós szakítószilárdságú cérnával készül, amit puszta kézzel képtelenség elszakítani, tehát hamarabb elkopik a szegélyek mentén a bőr, minthogy a cérna felfeslene, vagyis tartósság szempontjából a gondos megmunkálás is nagyon sokat számít. Huszonkilenc éve dolgozom különféle bőrökkel, és mindig az adott darab „mondja meg”, mire alkalmas. Az alapanyagok minősége határozza meg, milyen típusú tárgyat lehet készíteni belőlük, majd a tárgy megmunkálása, használata, karbantartása fogja meghatározni, mennyire lehet tartós az elkészített darab.

Milyen bőrökkel dolgozol a legtöbbet?

A leggyakoribb a marha-, a bivaly- és a juhbőr, valamint a kecskebőr, de van itt rája-, cápa-, krokodil-, piton- és békabőr is. Tulajdonképpen minden állat bőréből lehet készíteni valamit, ha elég nagy ahhoz, hogy megmunkálható legyen. Műbőrrel egyáltalán nem foglalkozom. A bőr vastagsága, nagysága és minősége határozza meg, hogy mi fog készülni belőle: az egy milliméternyi vékony kecskebőrökből, juh- vagy marhabőrből például remek bélés lehet, de nem alkalmasak táska készítésére, míg egy lószerszámhoz minimum négy milliméternyi vastag bőr szükséges. Ez utóbbit rétegeléssel érem el: két-három réteget kell összeilleszteni, hogy a lószerszám szakítószilárdsága megfelelő legyen. A legvastagabb bőr a bivalybőr: számít, hogy a kikészítés során mennyire vékonyítják el, de általában 3-3,5 mm-es, amikor táskát, pénztárcát, övet, mobiltokot vagy egyéb, merevséget, tartást igénylő tárgyat készítek belőle. Hozott bőrből viszont sosem dolgozom, mert csak úgy tudok felelősséget vállalni a minőségért, ha az alapanyagot is én választhatom ki.

Fotó: Roggs Fényképészet

Egzotikus bőrökkel is dolgozol: hogyan szerzed be az alapanyagot? 

Mindig személyesen, magam választom ki az alapanyagokat, mert látnom kell az egyes darabokat ahhoz, hogy tudjam, öreg vagy fiatal állat bőrét veszem-e meg, és hogy a kiválasztott darabok mire lesznek alkalmasak. A felületből és a rostszerkezet tömöttségéből látom, hogy milyen idős állat bőrével van dolgom. Többnyire német, francia és olasz bőrszállítmányokból választok, amelyek a hazai lerakatokba ékeznek. Az ország több pontján vannak ilyen bőrlerakatok, amelyekkel kapcsolatban állok. Az egzotikus bőrök is ide érkeznek be, ezeket is festve vásárolom. 

A krokodil- és a kígyóbőr cipő és táska nem ismeretlen a divatvilágból, de a rája- és a békabőrön meglepődtem. Mi készül ezekből?

A rája bőréből táska, mappa és egyéb dekoratív, de nem túl nagy használati tárgy készíthető, a béka bőre pedig alkalmas pénztárcának, kulcstartónak, mobiltelefontoknak, azaz kisebb tárgyakat tudok belőle készíteni. 

Jellegzetes stílust alakítottál ki: a népművészet motívumvilágát modern formákban jeleníted meg, és ettől a Steixner-darabok egyszerre tűnnek művészi alkotásoknak és egyedi, elegáns daraboknak, amelyek vonzzák a tekintetet. Első látásra azonban főleg munkáid gazdag díszítettsége tűnik fel. Nagyon sok munkát fektetsz egy-egy darab elkészítésébe. Honnan fakad benned a míves, aprólékos munka iránti igény és kitartás?

Ennek a mesterségnek az egyik alapja az emberekkel való beszélgetés, szeretem megismerni az elképzeléseiket. A tartós dolgok iránti fogékonyságom, vonzalmam azt hiszem, családi vonás. A bútoraink is antik darabok: ezt a szellemiséget örököltem a szüleimtől és ez köszön vissza az általam készített tárgyak utóéletében is. Nemrégiben felhívott egy hölgy, akinek 14 éves koromban készítettem egy táskát, és elsőre megrémültem, hogy talán azért keres fel, mert tönkrement a már réginek számító bőrtáskája, de kiderült, hogy a barátnőjének is szeretne rendelni egy ugyanilyent, amit ő már 25 éve hord. Ezekért az élményekért érdemes ezt a szakmát csinálni. Sokszor családon belül több darab is készül, és mindegyiknek megvan a maga útja: a lányok az anyáktól öröklik a táskákat, a fiúk az apáktól az öveket, övtáskákat, és nagyon jó érzés belegondolni, hogy a kezem munkájával generációkat kapcsolok össze. Akad olyan szép feladat is, hogy családi címert kell bőrre faragni, például egy mappára, amelyben a 170 éve működő családi cégdinasztia feje átadja a cég alapító okiratát a fiának, a vállalkozást vezető következő generációnak. Nagyon megtisztelő feladat, úgy érzem, ilyenkor kicsit én is ott vagyok életük kiemelkedő pillanataiban.

Fotó: Roggs Fényképészet

Stílusod másik markáns vonását az adja, hogy szívesen merítesz a népi díszítőművészet motívumvilágából. Ezzel egyszerre definiálod, de szűkíted is a célközönségedet. Mi inspirál erre a döntésre: ez könnyebben értelmezhető a piac számára, vagy egyszerűen ez a látvány- és gondolkodásvilág áll hozzád közelebb?

Egyértelműen ez a szellemiség áll hozzám közelebb, ugyanakkor valóban csak inspirációként szolgál számomra, hiszen nem a népi motívumokat rajzolom fel a bőrökre, hanem kitalálok új formákat, íveket, de olyan is előfordul, hogy Ausztráliából, Indonéziából keresnek meg, hozzák a saját mintáikat és azokkal dolgozom. Ebben az esetben sem magát a mintát reprodukálom, hanem megtervezem a tárgyat a saját elképzelésem szerint, figyelembevéve a megrendelő által hozott mintát, az elkészült tervet megmutatom, majd együtt véglegesítjük a koncepciót, és általában elfogadják a javaslataimat. Engem nagyon inspirál az alkotási folyamatban, ha a megrendelővel közösen tudok dolgozni, és nem csak a saját szempontjaim érvényesülnek. Nehezebb ugyan, de éppen ez benne az izgalmas: megérteni, amit a másik elképzelt, látni, amit ő szeretne látni végeredményként. 

A klasszikus manufaktúrákban munkafázisokra bontották a folyamatot, és a tervezés a gyártástól jól elkülönült. A Steixner műhelyben viszont magad vagy a tervező és a kivitelező is egyben. A munka melyik része izgalmasabb számodra: a vízió érdekesebb vagy a kivitelezés?

Bár van segítségem, valóban minden munkafázist én csinálok. Nagyobb mennyiségnél részmunkákat szoktam rábízni a kollégámra. Meglepő módon olyan is volt már, hogy a terveimet akarta megvásárolni más alkotó, mondván, hogy ő nem tud tervezni. Ez persze nem lehetséges, hiszen a tervezés lényege, hogy minden a fejemben, a fantáziámban érik össze, és nem átadható az a belső látásmód, amelynek eredményei a készülő rajzok. Csak tervezéssel pedig nem foglalkozom, hiszen a forma és a díszítés kitalálása éppen úgy érdekel, mint maga a munkafolyamat, amely során az végül életre kel. A kettő nem választható el egymástól. Amikor tervezek, egymásból bomlanak ki az újabb és újabb ötletek, és én mindet papírra vetem, mert lehet, hogy majd a hetedikből lesz később egy érdekes darab. A formákat látom, azokhoz tervezem a mintát, és miközben dolgozom a bőrrel, már türelmetlenül várom, hogy tényleg olyan lesz-e a végeredmény, ahogy megálmodtam. Aztán legalább annyira izgalmas számomra látni a megrendelő arcát, amikor átveszi a kész darabot, különösen, ha távolról érkezik – például Ausztráliából vagy Japánból repül ide –, hiszen akkor derül ki, hogy sikerült-e igazán megértenem egy másik kultúrában szocializálódott ember igényeit. 

Fotó: Roggs Fényképészet

A kézműves termékeknél az árazás az egyik legérzékenyebb kérdés. Rengeteg munkaóra egy míves darab előállítás a tervezéstől a kivitelezésig. Hogy számolod ki az árát egy-egy munkának?

Többnyire napokban tudok számolni: ha például egy táska három napnyi munkát vesz igénybe, akkor minimum annyit kapnom kell érte, hogy az alapanyag és a három nap költségeit fedezze. Egy nagyobb darabnál, például egy motoros táskánál vagy egy utazótáskánál, ami sok idő alatt készül el, ez nagyobb költséget jelent, de a táska több generációt is kiszolgál majd. Az ilyen tartós bőrmunkákat befektetésként is vásárolják a vevők, hiszen tudják, hogy nemcsak saját maguk, de gyermekeik, unokáik is használni fogják majd. Sokan keresnek fel például születésnapok, házassági évfordulók vagy karácsony előtt, mert éppen ilyen megfontolásból ajándékként rendelnek egy-egy „örök darabot” valamelyik szerettüknek.

Számontartod, hogy hová kerülnek a munkáid?

Igen, 1998 óta naplót írok, szinte napi rendszerességgel, és a világ minden tájára készítettem már bőrműves munkákat. Európában sok helyen, de Afrikában, Amerikában, Mexikóban, Ausztráliában, Japánban, Indonéziában is vannak már Steixner-táskák és egyebek. Az idei Mesterségek Ünnepén például vittek darabokat San Franciscóba és Paraguayba is.

Amivel az ember ilyen intenzíven foglalkozik, az nem egyszerűen az élete részévé válik, de abban önmaga is feloldódik, átalakul. Hogyan változtál a szakma hatására ebben a majd’ 30 évben?

Talán komolyodtam, kitartóbb lettem, de ezzel együtt erősödött is bennem az alkotó emberekre jellemző játékosság. Emellett jó emberismeretre tettem szert. A feleségem pszichológus, ő szokta mondani, hogy ő a pszichológiát tanulta, én meg csinálom, hiszen ehhez a munkához a megértés legalább annyira fontos eszköz, mint a szorosan vett szakmai tudás.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mi volt a legnehezebb számodra ebben a folyamatban?

Megszokni, hogy más életritmust kíván az alkotói életforma, és hogy a művészi szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem, hogy a kreativitásomat tudnom kell irányítani. Például nem mehetek el bulizni, ha a megrendelők megtisztelnek a bizalmukkal és egy munkának el kell készülnie határidőre. Nyilván, ma már ez nem kérdés, de fiatalabb koromban pontosan az ilyen döntések jelezték, hogy egyre komolyabb szintekre lépek a szakmában. Ma már a munkáim 97 százaléka megrendelés, és ennek fele külföldi megkeresés alapján készül. Amikor hat évvel ezelőtt a Prada alapítója, Patrizio Bertelli leült az akkor még albérletben működő műhelyembe, és táskát választott a feleségének, úgy éreztem, tényleg komoly felelősség az a minőség, amivel dolgozom. Sok értékes emberrel megismerkedtem a munkám során, és többek között ezeknek a személyes találkozásoknak köszönhetem, hogy azzá az emberré váltam, aki ma vagyok.

Pillanatképek a műhelyből: