Némi belátással érdemes kezdenünk. Ha az emberiség valódi bűneit és erényeit nemcsak szimbolikusan tudnánk mérlegre tenni, és ha a mérleg bűnlajstromunkat képviselő serpenyőjébe az istenadta, természet nevelte, ember által pedig elfelejtett vagy veszni hagyott gyümölcsöket tennénk, esélyünk sem lenne kiegyenlíteni a veszteséget.
Fantasztikus értékmentő munkát végző nagyjaink sora jócskán megapadt, alig tudunk felkeresni már a Kárpát-medencében olyan embert, aki a gyümölcsök nyelvén is folyékonyan beszél.
Kovács Gyula pomológus – Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A pórszombati Kovács Gyula erdész és gyümölcsész által létrehozott felbecsülhetetlen génbank, a már ugyancsak nem zsenge korú énlakai tanító, Szávai Márton, aki a maga környezetéből gyűjtötte össze az őshonos fajtákat, Ambrus Lajos író, aki Kovács Gyula pomológussal együtt éppen egy átfogó pomológia kiadásán dolgozik – ezek a jelenlegi legértékesebb tudásbankjaink, melyek a magyar gyümölcsfajtákról szóló tudást őrzik.
Egyikük sem fiatal már. Van-e remény e tudás visszatanulására és a fajták megőrzésére? Talán bizakodhatunk. A Kovács Gyula által elindított Tündérkert mozgalom mára behálózta a Kárpát-medencét, és sok magánkertben teremnek már visszahonosított magyar gyümölcsfajták, de ahhoz, hogy valóban meg tudjuk menteni a saját Tündérkertünket, mindannyiunknak úgy kell tekintenünk a magyar gyümölcsre, mint nemzeti kincsre.
Életmentő az a tudás, amit épp elfelejt a világ – interjú Ambrus Lajossal, a Nagy almáskönyv szerzőjével
Őshonos gyümölcsfajtáink tenger-gazdagságából mit sem érzékelnénk ma már, ha néhány lelkes, ráadásul fegyelmezett kutató és gyűjtő el nem kezdte volna ismét felbecsülni, dokumentálni, a génprogram keretében újra szaporíthatóvá tenni a régi fajtákat. Erről szól a Tündérkert program, amelynek egyik aktív képviselője Ambrus Lajos író, borász, pomológus, a Nagy almáskönyv szerzője, akivel Vas megyei birtokán, Egyházashetyén beszélgettünk.
A gyümölcs az ember egyik legrégebbi tápláléka: minden létező evolúciós fázisban táplálékul szolgált, a gyűjtögetéstől a molekuláris gasztronómia facsaratos vívmányain át az újra felfedezett egészséges táplálkozásig. A szakirodalom szerint a vadon termő gyümölcsfák „megszelídítése” sokkal korábbi fejlemény a gazdálkodó embertípus kialakulásának történetében, mint a földterületek művelés alá vonása.
A vadonban talált gyümölcsök ugyanis az első biztos tápanyagforrást jelentették számára, tehát korán felismerte, hogy a fák szaporításával az élelmiszerbiztonság is könnyebben elérhető lesz számára.
Ekkor még fel sem merült, hogy a gyümölcsfák szaporításának és telepítésének köze lesz a magántulajdon kialakulásához, a birtoklás ugyanis még nem halmozást jelentett, hanem csak a létszükségletek fedezése okán volt létjogosultsága. Tehát az ember már akkor jelentős munkát fektetett a gyümölcstermés hozamának fokozásába, amikor még azt sem tudta, hogy egyszer kertnek fogja hívni a helyet, ahová kincseit összegyűjti, és ahonnan másokat kizár majd, hogy saját munkájának gyümölcseit minden értelemben csak maga arathassa le.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Ez a gyümölcsészet alapja: az ember elkezdett tervezni a gyümölccsel mint táplálékforrással, és ennek megfelelően társas kapcsolatait és életmódját is a környezetében fellelhető értékes gyümölcsfajták nyújtotta lehetőségekhez igazította. Mai napig egész tájegységeket tudunk beazonosítani jellegzetes gyümölcsfajtáik alapján – ez legalább annyit elárul a hely kultúrájáról, mint a népszokások, a folklórhagyomány, a meghonosodott gazdálkodási formák, a helyi nyelvjárások és az itt született emberek szellemi öröksége.
A néprajzi forráskutatás viszonylag későn fedezte fel magának a magyar gyümölcsészet hagyatékának feltárását, és mai napig csak bizonyos tájegységekről vannak részletesebb leírásaink Luby Margit, Belénessy Márta, Szabó Kálmán, Gunda Béla, Balogh István és Andrásfalvy bertalan tollából. Az első átfogó irodalmi értékelést Surányi Dezső agrobiológus és művelődéstörténész készítette 1982-ben A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai – Dokumentumok a magyar kertkultúra évezredes történetéhez címmel, melyben Hérodotosztól és Ibn Rusztától egészen Jókai Mórig gyűjti össze a magyar gyümölcskertészkedésre vonatkozó történeti és irodalmi utalásokat. Anonymus Gesta Hungarorumából például így idéz:
„A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.”
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Gyümölcstermesztésünk szakirodalma azonban sokkal gazdagabb, mint gyümölcsészeti – azaz a gyümölcs kulturális beágyazottságát is vizsgáló – irodalom, amelyből talán minden laikus is ismer néhány nevet: Lippay János 1664-67-ben megjelent Posoni kert című munkájától Takáts Sándor és Rapaics Raymund írásaiig, a 19. században megjelenő, mára pedig igen nagy változatosságot és témagazdagságot mutató kertészeti szaklapokig és magazinokig rengeteg ismeret áll rendelkezésünkre.
A ránk maradt forrásokat olvasva kettősségre lehetünk figyelmesek.
Egyfelől a 19. századi gyümölcsészeti szakirodalom elmarasztalja a paraszti kultúrát amiért nem képes fejlettebb gyümölcstermesztési praktikák elsajátítására és a behozott új fajták meghonosítására. Másfelől a történeti gyümölcsészetről szóló írásokból kiderül, hogy Magyarországot a 16-18. században Európa-szinten elismerték gyümölcstermesztéséért, főként az itt termesztett különleges fajtákért, amelyekből előszeretettel vittek ajándékba Európa fejedelmi udvaraiba. Egyértelmű, hogy ilyen fejlett gyümölcsészettel csak akkor rendelkezhettünk, ha széles néprétegek foglalkoztak a különféle fajták termesztésével, amit többek között az ajándékba adott gyümölcsök kérő- és köszönőlevelei is megerősítenek, hiszen némelyikükben konkrét utalás van az adott fajta paraszti eredetére.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A hajdan virágzó magyar gyümölcstermesztési kultúra megértéséhez érdemes ismernünk azt a különleges körülményt is, hogy a 18. századig az erdőket nem választották szét birtokhatárokkal a földesurak, hanem ezekben a közösen használt erdőkben termett a magyar gyümölcs legjava szegények és gazdagnak egyaránt. A somogyi és moldvai „oltogatókról” fennmaradt szakirodalmi adatok éppen ezt a gyakorlatot támasztják alá: erdőjárók és pásztorok erdei vad alanyokra oltottak gyümölcsfákat, ültettek át fákat, válogatták a szebben termőket.
Amikor azonban a 18. században megkezdődtek az „erdőkülönözések”, a földesurak kizárták saját jobbágyaikat az erdők javainak használatából, ami hatalmas csapást mért a magyar gyümölcsészetre.
Tulajdonképpen ekkortól kezdődik a magyar parasztság szántóföldi gazdálkodásra és az állattenyésztésre való rákényszerítése, és ez az az időszak, amikor felértékelődik a gabona a népi konyhában. A paraszti táplálkozásban addig oly fontos szerepet játszó gyümölcs mindennapi élelemből csemegévé válik.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
A gyümölcs szerepének megváltozása részben negatív fejlemény, de pozitívumokat is hozott: a felértékelődött gyümölcsöt már minőségi szempontok szerint kezdték szelektálni, nemesíteni, és kezdtek egyre népszerűbbé válni a behozott, új fajták. Azzal persze, hogy a gyümölcsnek egyre kevesebb hely jutott a paraszti táplálkozásban, és elindult a minőségi szelekció, sok régi, keményebb, kásásabb állagú vagy fanyarabb húsú gyümölcs kiszorult a konyhából, és sok fajta pusztulását is ennek a folyamatnak tudhatjuk be. Így jutott mostoha sorsra az addig előszeretettel fogyasztott naspolya és berkenye is, amelyeket most kezdjük újra felfedezni.
Nagyobb, összefüggő gyümölcsösök csak olyan területeken maradtak fenn, ahol a talajkörülmények nem voltak alkalmasak szántóföldi gazdálkodásra.
Ugyanakkor az oltással való szelektálás gyakorlata egy ugyancsak gazdag fajtaválasztékot teremtett a paraszti gazdaságokban, hiszen a kisebb helyen jól meg kellett gondolni, milyen fának szánják az adott területet, és mindenből igyekeztek megtalálni a legjobb hozamú, legjobb minőségű termést nyújtó fajtákat. A 19. század végén és a 20. század első felében egy valamire való parasztgazdaságban már mindenfajta, a mikroklimatikus viszonyoknak megfelelő gyümölcsből találunk oltott fát, nem is akármilyen rendszerben: a gyümölcs sokrétű felhasználása szerinti logika szabályozta a kert megtervezését. Az asztalra, a kamra polcára, az aszalóba, de még a pohárba is jutnia kellett gyümölcsnek, így a magyar parasztember arra ügyelt, hogy egész évben legyen termő cserjéje és fája a kertben.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Ha csak a saját családi örökségemet kezdem szétszálazni gyümölcsészeti szempontból, akkor is úgy érezhetem, hogy pazar lakomában volt részem gyermekkoromban: a három fajta ribizlitől a kétfajta málnáig, a számomra megfejthetetlen körtékig, a szőlőig és hat fajta almáig minden volt, a hetedik, a kedvencem, amit darázsédesnek mondtunk, bezzeg a szemközti Istán kertjében potyogott a földre, és onnan szedegettem a ruhás kosárba a Nyárádról hazafelé jövet.
Olyan volt, mint a méz, és olyan illatos, hogy nincs az a mesterségesen előállított illat, ami versenyre kelhetne vele.
Másik nagyszüleimnél, a hegyvidéken, ahol az időjárás szűkebbre mérte a lehetőségeket, hazavárt a hátsó kertet uraló vackorfa, és ilyenkor, augusztusban nem győztük kivárni, hogy végre visszatérjenek a málna- és kokojzavészből a szedők. Medvés, keresztes viperás vidék ez: csak a felnőttek jártak málnászni, kokojzászni. Csodát láttunk, amikor vonultak hazafelé az úton a púposra rakott vedrekkel, a tüskéktől felsebzett, cserzett karokban csak úgy ringatózott a lekvárnak, szörpnek és persze pálinkának való.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Jómagam is egy teli málnásveder láttán kezdetem el járni első születésnapom előtt. Édesanyám, édesapám, apai nagyanyám és anyai nagyapám a Görgényi-havasokba mélyen benyúló Göde-patak mentén kilométereket mentek felfelé málnáért – a hegyeket mint saját kérges tenyerét jól ismerő kovács nagyapám minden lelőhelyet jól ismert, hiszen ott, azokon a csapásokban és üverekben patkolta a fakitermeléshez rendszeresített lovakat évtizedeken keresztül. Az augusztus áldással teli nyári hónap. Ezen a vidéken a búza nem hoz méltányolható termést, így az ember nagy alázattal fogadja el azt, amit az erdő és a hegyi legelők neki szánnak. A málna és az áfonya – nálunkfelé kokojza – a két legfontosabb gyümölcs, és mindkettő augusztusban érik.
Míg a málnát élvezeti értékéért, a kokojzát főleg gyógyhatásáért, és csak másodsorban az íze miatt gyűjtöttük.
E négyes csapat nyolc, vásznakkal gondosan lekötözött, teli vödörrel tért haza, és miután mindegyik a nyári konyha hűs kövére érkezett, azon nyomban le is vették mindről a takarást, hogy a gyümölcs ne melegedjen össze. A családi legenda szerint addig csak kapaszkodva lépegettem az ágy mellett, de amint a nyolc élénkpiros tartalmú vödröt megláttam, azonnal megindultam feléjük. A málna azóta is az egyik kedvenc gyümölcsöm. Később, amikor évekig apai nagyanyámnál töltöttem a nyarakat, néha csak azért kerestem magamnak munkát a kertben, hogy a málnabokrokhoz somfordálva szomjamat oltsam a hatalmas, lédús szemekkel.
Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet
Azt hiszem, ehhez hasonló nosztalgikus történetei minden családnak vannak. Még sosem próbáltam a saját élethistóriánkat gyümölcsészeti szűrőn átpasszírozva megírni, de azt hiszem, bizony édes nektár lenne a jutalmam.
Egyszerűen ahol gyümölcs van, ott nemcsak élet, hanem életöröm is van – ez utóbbi számomra azért is alapvetés, mert úgy vélem, mulasztásaink legnagyobbika, ha nem találunk örömöt az életben. A gyümölcs erre tanít, így táplálja lelkünket, miközben eltelünk különleges zamatával.
Ezért olyan fontos, hogy milyen sors vár a Kovács Gyula bácsi által létrehozott génbankra, mit kezdünk pomológiai örökségünkkel. Az első lépés kétségkívül, hogy ismerjük meg, mit veszítettünk el és mit veszíthetünk még, ha nem vesszük komolyan a pomológia tanításait.
Ebben a hónapban elkalandozunk kicsit a gyümölcsök és a gyümölcsészet néhány patakvölgyébe – hátha az ér, a csermely, a patak és a folyó végül folyammá duzzad, és Tündérkertünk megmenekül!
