„A vajdasági létem a széki dalokba is bele tudom tenni” – Sőregi Anna népművésszel beszélgettünk

Olyan fiatal vagy, hogy gyermekkorod szinte még karnyújtásnyira van, de már nem csak néprajzkutató, de kiforrott népdalénekes is vagy. Honnan ez az elemi kapcsolódás a folklórhoz és a népdalhoz, népköltészethez?

A délvidéki Zentáról származom, és hatéves koromtól egy népi játékokat játszó csoportban töltöttem a délutánjaimat, majd miután kinőttük ezt a műfajt, néptáncos csoporttá alakultunk. A népzenével itt, ebben a csoportban találkoztam először. Azt hiszem, egészen idillikus gyermekkorom volt: olyan meghatározó élmények értek, amik nagyon közel állnak a hagyományos népi kultúra szelleméhez. Zenta kisváros, de magán hordozza a falusi élet jegyeit is, így a természetközelség, a Tisza és a népszokások egyaránt részei voltak az életemnek. A földművelést és a disznóvágást nem „városi” lányként éltem meg, ugyanúgy hozzátartozott az életünkhöz, mint az iskolába járás. Baráti köröm is a népi játékos csoportból alakult ki, később együtt táncoltunk, és mai napig is ezek a legerősebb kötődéseim – akkor is, ha sokan eljöttünk már otthonról.

A folklórral való korai találkozás és a néptáncos múlt még nem biztos, hogy néprajzost és népdalénekest nevel valakiből. Számodra mi jelentette a fordulópontot? 

Amikor már a néptáncos csoportba jártam, rengeteg nyári táborban vettünk részt, itt kaptam azokat a meghatározó impulzusokat, amelyek erre a pályára tereltek. Lenyűgözően sűrű és intenzív élmény egy ilyen tábor. Az első alkalom után mondhatni tábortól táborig éltem: ez vált a fő referenciaponttá az éves programban. Tizenhat éves koromban voltam az első válaszúti és kalotaszentkirályi táborokban, azt hiszem ott történt valami, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni magamnak. 

Fotó: Krisztics Barbara

Az ELTÉ-re felvételiztél, de Zentáról mehettél volna a sokkal közelebbi Szegedi vagy a Pécsi Tudományegyetemre is. Miért éppen Budapestet választottad?

A távolságnak fontos szerepe volt ebben a döntésben: minél messzebbre akartam kerülni az otthoni környezettől, hogy kiderüljön, tudok-e egyedül, önállóan boldogulni. Lázadó korszakomat éltem. Nem is néprajzszakra felvételiztem, hanem magyarszakra, holott otthon egyértelműen a néprajz felé tereltek. Hamar rájöttem, hogy nekik volt igazuk, és bár elvégeztem a magyarszakot, minoron felvettem a néprajzot is, és a szakdolgozatom témaválasztásában már összekötöttem a két irányt: Szerelem-metaforák a gyimesi népköltészetben címmel írtam a szakdolgozatomat.

Milyen volt Budapesten újrakezdeni az életet?

Az erőteljes, temperamentumos vajdasági lány egyszerre egyedül maradt, és mindent egyedül kellett megoldania. Tehát

a rendszer, amiben otthon éltem, ahol a saját közegemben voltam valaki, és tudtam, hogy ki vagyok, egyszerre összeomlott.

Itt nem ismertem senkit és semmit, tényleg mindent újra kellett teremtenem. Az egyetemen családias környezetbe kerültem, olyan jó társaság alakult ki, hogy lassan kezdtem biztonságban érezni magam: ők vittek el a budapesti táncházakba, és együtt mentünk erdélyi táborokba is. Korábban, középiskolás koromban is jártam már válaszúti, gyimesi, kalotaszentkirályi tánctáborokba, de az egyetemi évek alatt erősödött fel bennem az érzés, hogy nemcsak kutatni szeretném ezt az anyagot, hanem más dolgom is lesz vele. Meghatározó tapasztalat volt például, hogy eltöltöttünk két hetet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, majd bevettük magunkat Gyimesbe újabb két hétre. 

Ez még mindig a néprajzkutatásról és a néptáncról szól. Mikor kezdtél el énekelni?

Nem zenészcsaládban nőttem fel, és bár a zeneiskolában csellóztam, akkor még nem sikerült megszeretnem a hangszert és a klasszikus zenét. Viszont megszállott táncházas voltam: minden budapesti táncházba jártunk az egyetemen kialakult baráti körrel: nagyon vigyáztunk, hogy garantáltan minden este tudjunk menni valahová. Így persze hatalmas repertoárom volt, és rengeteg népdalt ismertem, nem csak a táncot. És persze énekelgettem magamnak, de nem volt zenei előképzettségem, sosem tanultam énekelni korábban. Egy sepsiszentgyörgyi táncháztalálkozóra tartva megismerkedtem Kelemen Lászlóval, a Hagyományok Háza akkori főigazgatójával, és a hosszú út alatt sokat beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy mivel foglalkozom, és bíztatott, hogy felvételizzek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népi ének-népzeneelmélet szakjára, segít felkészülni. Miután befejeztem az ELTÉ-n a magyar alapszakot, a néprajz minorral, egy évet kihagytam, hogy felkészülhessek a zeneművészetis felvételire.

Fotó: Krisztics Barbara

Nem lehetett egyszerű egy évig a nulláról fölkészülni a kétfordulós felvételire, közben pedig fenntartani magad Budapesten. Mit dolgoztál?

A Hagyományok Házában dolgoztam egy évig, majd – miután elvégeztem az öt éves művész- és egyéves tanári képzést –, ismét visszatértem a Hagyományok Házába: jelenleg Sebő Ferenc gyűjteményét rendszerezem és dolgozom fel.

Már egészen kicsi korodban, a népi játékokat játszó csoportban megismerkedtél a színpaddal. Milyen volt énekesként visszatérni?

A zeneakadémiai évek alatt, 2013 tavaszán csatlakoztam a Bajkó Zenekarhoz, amelyben ketten vagyunk oszlopos tagok Kálmán Bencével. Mi ketten vajdaságiak vagyunk, de mindenki máshonnan származik a bandából. A Kárpát-medence különböző tájainak zenéjét szólaltatjuk meg, változatos repertoárral. Meg kellett szoknom a színpadot, de zenekari kísérettel nem éreztem magam egyedül, mert tudtam, hogy támogató baráti közegben vagyok, és számíthatok a többiekre.

A Zeneakadémia nemcsak tudásban adott sokat számomra, de sok olyan zenei anyaggal is találkoztam, amit ha nem járok oda, nem ismerek meg, és nem szeretek bele. A képzés során kapott feladatokban nem lehetett válogatni, olyasmit is énekelni kellett, amihez magamtól nem nyúltam volna – ezért utólag hálás vagyok. Emellett pedig megszoktam, hogy folyamatosan és azonnal kaptam a visszajelzéseket, tehát mindig megmondták, mit kell kijavítanom. Ezáltal kialakult bennem egy erős önelemző, kritikus látásmód.

A csoportos színpadi szereplés nagyon más, mint az egyéni produkció. A magyar nézők a Fölszállott a páva 2018-as évadában ismerhettek meg, amikor Komáromi Kristóffal a döntőbe jutottatok. Kinek az ötlete volt, hogy részt vegyetek a tehetségkutatóban?

Én találtam ki, amikor újítottak a műsoron, és a szólóénekeseket hangszeres kísérettel engedték fellépni. Megkerestem Kristófot, hogy volna-e kedve velem együtt részt venni ebben, és szerencsére vállalta. Nélküle biztos, hogy nem álltam volna színpadra, de így, hogy ketten voltunk, oldottuk egymásban a feszültséget. Korábban sosem jártam versenyekre, mert nem tartottam fontosnak a versengést, az építő kritikát, a visszajelzést viszont, amitől fejlődni tudsz, azt igen. Ezért is szerettem volna megmérni magam a mezőnyben. Visszagondolva nem is a verseny, hanem a felkészülés volt a legértékesebb része a folyamatnak: Bárdosi Ildikó és Nyitrai Marianna voltak a mentoraink a két fordulóban, és nagyon sokat kaptunk tőlük. Hatalmas fejlődési folyamatként éltem meg azt az időszakot.

Mit vártál magadtól a Felszállott a pávában?

Ha a helyezésre gondolsz, ezzel kapcsolatban nem voltak elvárásaim. Kiválogattam a legszebb szöveget a legszebb dallammal, és az volt a célom, hogy előadásommal bemutassam az adott helynek a legjellegzetesebb stílusjegyeit, dallamait. Egyszerűen végig akartam csinálni a felkészülési időszakot, mert azt éreztem, így kaphatok értékes visszajelzéseket, kritikákat. 

Olyasmit sem éreztél, hogy „a hírnév kötelez”, vagyis, ha egyszer kiállsz, és egy egész ország lát, beleértve a saját otthoni közösségedet, azt nem szabad elrontani? 

A nyerés nem izgatott, sokkal jobban érdekelt, hogy továbbjussunk, és kitolhassuk a felkészülési időszakot, dolgozhassunk még. Amikor már a döntőbe jutottunk, tudtam, hogy jó helyen vagyunk, hiszen ugyanoda jutottunk el, ahová a többi legjobb résztvevő. 

A szüleid hogy fogadták, hogy a zenei pálya felé fordultál?

Volt, amikor azt éreztem, hogy nem támogatják ezt az utat, ami fájt. De tudtam azt is, hogy egyszerűen csak óvni akartak a csalódásoktól. Végül nagyon büszkék voltak rám.

Tavaly jelent meg az első önálló lemezed, a Széki versek, ami nemcsak egy hangzóanyagokat tartalmazó korong, de egy komoly irodalmi kutatómunkából szerkesztett könyv is egyben. Kinek az ötlete volt a szólólemez?

Sokat dolgoztunk együtt az évek során Kelemen Lászlóval, ő bíztatott, hogy készítsek egy saját lemezt, és elkezdtem összeválogatni a számomra érdekes darabokat. Olyanokat választottam, amelyekben saját magamat is megtaláltam, tehát nem az volt a fő szempont, hogy mennyire szép egy szöveg, hanem, hogy nekem van-e közöm hozzá, tudok-e kapcsolódni érzelmileg. Nem tudok olyan szöveget énekelni, amibe nem tudom belehelyezni magamat. Elkezdtem összeválogatni a számomra különleges énekeket, fél évig csak a lemezeket hallgattam és jegyzeteltem, és amikor elkezdtem feldolgozni a gyűjtést, kikristályosodott, hogy sok széki anyag van benne. Laci mondta, hogy csináljunk széki népzenei lemezt, mert ilyen még nem jelent meg.

Nagy megtiszteltetés volt, hogy akiket felkértem zenélni, mind eljöttek a széki népzenét jól ismerő muzsikusok. A próbaidőszak nagyjából két hónapos volt, de a lemez anyagát végül egyetlen nap alatt sikerült lejátszani és rögzíteni. Összességében nagyjából másfél év alatt készült el a lemez. Utólag úgy érzem, ennél jobbat már nem fogok tudni csinálni.

Fotó: Krisztics Barbara 

A Széki versek a szerelemről szól, és az előadásból erősen kihallatszik, hogy ez a te személyes történeted, tehát magadat énekelted rá a lemezre, ráadásul nem otthoni, vajdasági anyagon, hanem széki dalokkal. Fel sem merült, hogy a saját szülőhelyed folklórjából meríts? Különösen, hogy az első szerelmek emléke is rendszerint otthoni emlék egy fiatal lány számára.

Nem ez volt a szempont, de teljesen jogos kérdés, hogy a XXI. században Budapesten élő vajdasági lányként miért éneklek széki népdalokat, hiszen egyébként a hagyományban Széken az asszonyok alig énekelhettek.

Nehéz feladat volt, hogy ne akarjak ötvenötéves széki asszony hangján, lelkületével megszólalni, hanem azt tegyem bele, ami belőlem szakadt ki, és ezt a hallgatóság is megérezze. 

Egyfajta terápiának is nevezhetném ezt az alkotási folyamatot, hiszen a saját életemet is végig kellett gondolnom, vissza kellett fejtenem azokat a helyzeteket, csalódásokat, amelyekben én is hibás lehettem. Az erre alkalmas anyagot pedig a széki gyűjtésekben találtam meg. 

Számomra ennek a lemeznek az egyik legerősebb üzenete, hogy bele lehet szeretni a hagyománynak egy számunkra távolabbi rétegébe, olyasmibe, amivel nekünk nem volt közvetlen kapcsolatunk.

Azért is érezheted ezt, mert a szövegkorpuszhoz, amiből válogattam, erősen kötődöm érzelmileg, és nemcsak a szerelmi tematika miatt. Nem biztos, hogy úgy, ahogy ezeket hajdanán elénekelték, tehát az elhagyatottság, szeretetlenség és magány érzéseit én máshogy éltem meg, hiszen otthon mást tapasztaltam. A vajdasági léthez kapcsolódóan az is meghatározó az én generációm számára, hogy harminc éve ott még háború volt, ami tíz évig tartott. Én szinte semmire nem emlékszem, csak arra, hogy a szüleim és nagyszüleim milyen lelkülettel beszéltek, vagy nem beszéltek erről, hogyan élték meg azt, hogy most elviszik-e a fiúkat katonának, vagy el kell-e menekülni. Gyerekként semmi nem tudatosult bennem, csak később lecsapódott valahogy, azt hiszem, ez is benne van ebben a lemezben.

Sokat hallgatom ezeket a dalokat, és mindig az az érzésem, hogy az énekléssel üzensz is valakinek, valakiknek, akikkel személyes kapcsolatod volt. Tévednék?

Nem, ez pontosan így van. Van benne üzenet, amit valakiknek szántam, de nem hiszem, hogy ők ezt érzékelték vagy megértették, pedig többen is magukra ismerhetnének benne. Talán felszínesebbek annál, semhogy a metaforák mögé látnának, de nem is ez a legfontosabb.

Az számít, hogy ezt kiénekelhettem magamból.

Folyamatosan szól benned a muzsika: most éppen mi foglalkoztat? 

A széki lemez hatására kezdtem el a doktorit, Szék énekes költészetét fogom feldolgozni. A nyáron kétszer is voltam terepen ezzel kapcsolatban, emellett pedig folyamatosan jönnek az újabb ötletek. Most nem egy faluból fogok választani, de szövegfolklór központú lesz ez is.

Három területtel foglalkozol egyszerre: mindháromban a maximumot céloztad meg. A néprajzkutatás, a népzenekutatás és az előadóművészi minőségek közül melyik dominánsabb benned jelenleg?

Ez még nem dőlt el. Elsődlegesen énekesnek tartom magam, aki most kutatói munkával foglalkozik, de ebben vannak mozgások. Azt nem tudom például megmondani, hogy a következő lemezem mikor jelenik meg, mert egyelőre a kutatás és a feldolgozás köt le, mellette koncertezünk, tehát az éneklés minden formában kitölti az életemet: február 8-án a Magyar Zene Házában lesz koncertünk, amelyen többek között a széki anyag is hallgató lesz.