„A rossz vonat néha elvihet a jó állomásra” – Indiai gasztromozi kezdőknek és haladóknak

Kult

„A rossz vonat néha elvihet a jó állomásra” – Indiai gasztromozi kezdőknek és haladóknak

India megosztó ország. Nem mindenki szereti, aki járt már ott, de kedvelheted anélkül is, hogy messzire utaznál. Én szeretem például az indiai gasztronómiát és a filmeket!

Amikor életemben először farkasszemet néztem egy tányér murgh makhani-val (magyarul vajas csirke), rögtön éreztem, hogy én és az indiai konyha hamar barátságba keveredünk egymással.

Viszont indiait nem tudok „csak úgy” enni. Ritkán eszem, ezért ünnepi alkalomnak számít, amikor megtörténik. Ilyenkor nem sietek sehová, szeretek bőven elegendő időt hagyni a lakomára és mindig nagyon éhesen vágok neki.

A hatás sosem marad el: az ételek zamata nemcsak a testemet, de a lelkemet is hamar felmelegíti.

Amint a Naan kenyeret (hagyományos indiai lepény) a gőzölgő, gazdagon illatozó mártásba tunkolom, a temérdek fűszer egyetlen egységbe rendeződve már az első falat után elvarázsol. Az indiai konyha az én egyik „comfort food’-om.

Idővel a tikka masala (fűszeres hagymás-paradicsomos szósz), daal (speciális sárgalencse) és madras curry bűvkörében élve új tapasztalattal gazdagodtam. Indiai ételt enni számomra még nagyobb élvezet, ha közben indiai filmet nézek. Mutatok is egyet – olyat, ahol a nagy gonddal főzött étel katalizátorként akár egy változás eredője lehet.

Kétszázezer ételhordó doboz kavalkádja

Mumbai-ban a mai napig él egy régi hagyomány. Reggelente ötezer ételhordó futár indul útnak rogyásig megrakott riksáján, hogy a tizennyolc milliós városban minden ételdoboz a megadott címre kerüljön. Nők ezrei főznek szorgosan, hogy férjük friss, házi ebédhez jusson a munkahelyén, amelyet nagyrészt írástudatlan emberek, az ún. dabbawalák hordanak ki. Mi alapján tájékozódnak a futárok, ha a térképet sem ismerik? Rejtély. Az a hír járja, hogy a pontos szabályok szerint működő rendszerben szinte sosem hibáznak.

Ha pedig mégis felcserélnek két ételesdobozt, néha nagyobb változások kezdődhetnek, mint azt elsőre gondolnád.

Az indiai „The Lunchbox” című filmet valamiért „Ezerízű szerelem”-ként fordították itthon.

Számomra nem a szerelemről szól, sokkal inkább egy férfi és egy nő meséje, akik egy véletlen folytán barátra és új perspektívára lelnek.

„Azt hiszem, elfelejtünk dolgokat, ha senki nincs, akinek elmesélhetnénk.”

Megkérdezted valaha magadtól, mi értelme az életnek? Felkelni minden reggel, idegőrlő forgalomban utazni a munkahelyre, ellátni a családot szünet nélkül? Mert bizony vannak lassan vánszorgó napok, és lehet, hogy összességében semmi baj az életeddel, mégis néha érezheted úgy már kora reggel, hogy jobb lenne nem kikelni az ágyból. Én már tapasztaltam. Az óracsörgés után tudtam, hogy csak perceim vannak hátra, míg végérvényesen el kell hagynom a paplan biztos melegét. Nem volt hozzá kedvem.

„Miért élünk egyáltalán” – kérdezi magától Ila, a fiatal családanya félhangosan, miután útnak indította kislányát az iskolába. Házassága régen megromlott, férjével semmit nem beszélgetnek.

Ila egyetlen öröme a főzés és a remény, hogy a kezei közül kikerült ételekkel újra meghódíthatja férjét.

Zöldséget aprít, húst szeletel, mártást forral, amibe kurkuma, koriander, gyömbér és kardamom kerül. Óvatosan kóstol, majd bizakodva adja át a finomságokkal teli dobozt az ételhordónak, aki azt férje irodájába szállítja.

Saajan özvegyember, reggelente zsúfolt vonatokon zötykölődik. Nem szereti a tömeget, de lakhelye és munkahelye között jelentős a távolság, muszáj elviselnie. Különben hamarosan  úgyis nyugdíjba vonul. De mihez kezd majd magával, miután nem lesz részese a megszokott cég mindennapjainak? Milyen értelmet találhat, ha nincsenek barátai, és életének eddig ismert, egyetlen kerete nemsokára eltűnik?

Főzni, enni, etetni, gondoskodni

Az etetés a törődés, a gondoskodás egy formája. Ételt adni a szeretteimnek számomra örömet jelent. Nem csak azért főzök, mert szívesen eszem, hanem azért is, hogy más jóllakjon. „Jól-lakjon”, azaz örüljön az ízeknek, érezze jól magát a bőrében.

Amikor kiderül, hogy Ila ételét véletlenül felcserélik Saajan egyszerű kifőzdéből szállított dobozára, hatalmas lesz a kavarodás. Ila férje nem érti, miért kap annyi karfiolt, Saajan pedig ebédideje minden percét révületben tölti, amikor asztalhoz ül a munkahelyi étkezdében. Valaki véletlenül neki főzött, róla gondoskodott. Ila főztje csodálatos számára.

Két idegen, akik Mumbai-ban élnek, és eddig mit sem tudtak egymás létezéséről, most levelezni kezdenek, a teleírt papírokat ételdobozba rejtik. Minden nap új étel és új levél. Ila egyre lelkesebben főz, de már nem a férje miatt, hiszen tudja, hogy ő egy falatot sem kóstol belőle. Helyette

Saajan, a sosem látott férfi kedvét keresi, akivel ugyan még nem találkozott, de akit egyre jobban megismer

a levelek által. Bújja a recepteket, elkészíti Saajan kedvenc padlizsánját. Törődik egy idegennel. Saajan számára pedig a nőtől érkező ételdoboz hamarosan a mindent jelenti. Az értelmet a napban, valakit, akinek nem mindegy a létezése. A nő és a férfi lassan egymás bizalmasává válik.

Hová fejlődik kettejük barátsága? Mi lesz további sorsuk? Nem árulom el, nem ez a lényeg. A napok körforgásában sokszor nincsen semmi felemelő. Nem kíséri dobpergés, elmarad a ragyogás. De Ila és Saajan története számomra megmutatja: néhány emberi gesztus vagy szívvel-lélekkel főzött étel elég lehet ahhoz, hogy Mumbai elidegenedett forgatagában két ember újra megérkezzen a saját életébe.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X