A „nekem jogom van” elvet felváltja a „mit tehetünk együtt” (Novella)

Abban az évben minden átmenet nélkül, észrevétlenül érkezett a tavasz. Bárhogy próbálta felidézni, nem rémlett, mikor bontott rügyet az első gyümölcsfa a kertben. Nem vette észre a bátortalanul kóválygó méheket és a padkán egyre többször sütkérező macskát sem. Csak arra a szokatlanul enyhe márciusi napra emlékezett, amikor először ült ki az erkélyre könyvvel a kezében és meglepetésére lepkék és dongók repkedtek a bokrok között.

Mikor megvásárolta a kertvárosi lakást, kicsit aggódott, hogy az erkélye pont a két utcával távolabbi általános iskola irányába néz. Félt, netán túl hangosak lesznek az udvaron focizó, bújócskázó gyerekek. Eleinte valóban zavarta a zsivaj, többször bosszankodott miatta. Később egyre inkább a mindennapok részévé vált a vidám morajlás. Mire beköszöntött a július, és kitört a nyári szünet, szinte hiányzott neki a gyerekricsaj. Augusztusi délutánokon csak a rigók énekeltek néha, a hőség rezzenéstelenül ült a kert fáin, virágain. Szokatlanul érintette a hirtelen jött csend.

Persze mindez még Azelőtt volt. Akkor, amikor bárhová lehetett félelem nélkül utazni. Senki nem viselt szájmaszkot, és az éttermek, kávézók zsúfolásig teltek vidáman ebédelő, trécselő csoportokkal. Az emberek nem figyelték árgus szemekkel a híradást és egyre növekvő aggodalommal a bővülő betegszámot. Moziba, színházba, koncertre jártak, meg esküvőkre, keresztelőkre és temetésekre. A szupermarketek polcai roskadoztak az árutól. A városok, falvak népei ettek, ittak, költekeztek és hónapokkal előre utazásokat terveztek.

Senki sem tudta elképzelni, hogy mindez egyszer megváltozhat. Az öregebbek még emlékeztek ínséges időkre, szűkös esztendőkre, talán háborúkra és bizonytalanságra is.

De a társadalom nagy részének fogalma sem volt arról, mit jelent, ha az egyén érdekeit felülírja a közösségi gondolkodás és az egymásra figyelés.

Amikor a „nekem jogom van” elvet felváltja a „mit tehetünk meg együtt az egészért”.

Az égen megfogyatkoztak a repülők. A tengerparti szállodák teraszain unatkozó pincérek néztek egymásra tanácstalanul. A városok múzeumai kongtak az ürességtől. Nem egy üzlet tönkrement, a boltok sorra húzták le a rolót. A turistalátványosságoknál csak elvétve fotózkodott néhány utazó. Nem kellett órákig várakozni, sorban állni és a tömegek miatt panaszkodni. Senki sem kerülgette a másikat rosszalló pillantással.

A tervek dugába dőltek. Lassan elmaradtak a sokfős baráti és családi vacsorák, a gyerekzsúrok, Mikulás-ünnepségek, alkoholmámoros céges karácsonyok és a megszokott téli síelések.

Minden, ami Azelőtt magától értetődő velejárója volt az életnek, Azután megkérdőjeleződött.

Hogyan tudunk majd így élni? – faggatták egymást az emberek szomorúan.

A tavasz végül eljött abban az évben is, bár ő nem emlékezett a pontos érkezésére. Egyszer csak újra az erkélyen üldögélt, és csukott szemmel hallgatta az iskolaudvar távoli, biztonságot adó morajlását. Lehunyt szemén át is érezte a napsugarak erejét, és a bújócskázó gyerekek nevetésétől kísérve a Dél-Portugál óceánpart egyik nyaralásának emléke tűnt fel előtte. A csíkos napernyők alatt hűtőtáskák sorakoznak, a vízben gyerekek labdáznak és egymást fröcskölik. A forró homok szinte égeti a talpat, és folyamatosan, állandóan hullámzik az óceán.

„Öt-négy-három-kettő-egy... Aki bújt, aki nem, megyek!”