Életmentő az a tudás, amit épp elfelejt a világ – interjú Ambrus Lajossal, a Nagy almáskönyv szerzőjével

Kult

Életmentő az a tudás, amit épp elfelejt a világ – interjú Ambrus Lajossal, a Nagy almáskönyv szerzőjével

Őshonos gyümölcsfajtáink tenger-gazdagságából mit sem érzékelnénk ma már, ha néhány lelkes, ráadásul fegyelmezett kutató és gyűjtő el nem kezdte volna ismét felbecsülni, dokumentálni, a génprogram keretében újra szaporíthatóvá tenni a régi fajtákat. Erről szól a Tündérkert program, amelynek egyik aktív képviselője Ambrus Lajos író, borász, pomológus, a Nagy almáskönyv szerzője, akivel Vas megyei birtokán, Egyházashetyén beszélgettünk.

Most érik a kertjében a gránátalma, a datolyaszilva, a füge, a dió és a szőlő is. Irodalmárként, szépíróként hogyan került kapcsolatba a pomológiával?

Valamiféle genetikai vonalon jöhetett ez át, mert mindkét öregapámnak volt kertje, dédapámnak szőlője is, és amikor idekeveredtem, ebbe a 300 éves kemenesaljai parasztházba, rá kellett jönnöm, ide vissza kell telepítenem a régi fajtákat. A romos házat felújítottuk, rendberaktuk, és ahogy házhoz, úgy a kerthez is érzelmi kötődéseink vannak, így kezdtem el a régi gyümölcsfajtákat visszahozni. Ami pedig a szőlőt illeti: meg vagyok győződve, hogy az ország, de merem állítani, Közép-Európa egyik legjobb borvidékén vagyunk, és persze az a bor, amit én készítek, ugyancsak a legfinomabb. Egyébként a magyar irodalomban komoly hagyományai vannak a gyümölcsészet iránti érdeklődésnek, például Jókai Mór az egyik legnagyobb pomológus-írónk, de a paraszti kultúrával ennél is többen foglalkoznak: Gárdonyi, Tömörkény, Móra Ferenc írásaiból elég gazdag képet kapunk a hajdani gazdálkodói mentalistásról is. Ez azért fontos,

mert a gyümölcstermesztés és egyáltalán a gazdálkodás hosszú távú gondolkodást igénylő – ma úgy mondanánk: stratégia.

Érdemes megnézni Jean Giono Az ember, aki fákat ültetett című elbeszéléséből készült rajzfilmet, amely a teremtés logikája szerint követi a fa életciklusának beteljesedését és mutatja meg, hogy a reménytelennek tűnő állapotból is vissza lehet hozni a környezetünket a tudatos telepítéssel.

Fotó: Roggs Fényképészet

A Nagy almáskönyvet forgatva kicsit elszégyelltem magam, hogy mennyi fajtáról nem is hallottam még, miközben gyermekkoromban a saját kertünkben is legalább hat-nyolc féle alma termett. Meddig létezett ez a fajtagazdagság a magyar kertekben?

A Kárpát-medencében körülbelül ezer almafajta termett nagyjából az 1950-60-as évekig, a paraszti gazdálkodás eltűnéséig. Ezt a fajtagazdagságot a 20. század második felében a kommunizmus döntötte romba. Addig létezett valódi gyümölcsészet is, vidékenként változó formában és intenzitással.

A sokféle alma, körte, szilva és egyéb gyümölcs között vannak szélesebb körben ismertek, de vannak kevésbé gyakoriak. Hogyan terjedtek el a különböző fajták?

A legtöbbet a korabeli írásos forrásokból tudhatunk meg erről, de a társadalomtörténet is magyarázattal szolgál. A falu első értelmiségijei a papok, a tanítók és a kántorok voltak, ők hozták be az újabb fajtákat, így terjedtek el egyes vidékeken a korábban ott nem őshonos gyümölcsök is. Név szerint is tudjuk, hogy például a népdalokból is ismert és Maros megye címerében is látható marosszéki Piros páris almának a gegesi Kiss József volt a „szószólója”, aki 1848-as katona volt, de gyümölcsészettel is foglalkozott. De sokat köszönhet az erdélyi gyümölcsészet a református teológiai tanár Nagy Ferencnek is, aki az erdélyi gyümölcsfajtákat külföldön is népszerűsítette és megalapította az Erdélyi Gazdasági Egyesület nagy gyümölcs- és szőlőiskoláját. A falvakban tehát főleg a papok és a tanítók, a városokban pedig elsősorban orvosok és gyógyszerészek hoztak létre bizonyos fajtakerteket. Azonkívül az arisztokráciának köszönhetünk sokat e téren is, hiszen közülük rendkívül sokan mentek külföldi utakra, tanulmányutakra, ahonnan újabb tudással és sokszor újabb fajtákkal tértek vissza.

A szakszerű erdélyi kertészet megalapozójaként tiszteljük például Lorántffy Zsuzsannát, I. Rákóczi György fejedelem feleségét,

aki az 1600-as években férjével együtt igen nagy gondot fordított a különböző újdonságok, nemesítések elterjesztésére. A korai európai „gyümölcsmozgásokról” Takáts Sándor művelődéstörténész, premontrei pap munkáiból tudunk legtöbbet. A török kori árucsere folyamatait dolgozta fel korabeli levelezések alapján, eszerint a középkorban és a török időkben szívesen ajándékoztak egymásnak az uralkodók különféle prémium gyümölcsfajtákat.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hány gyümölcsfajta termett egy átlagos parasztgazdaságban?

A parasztember nagyjából 8-10 fajtát tartott, gondos gazdaként pedig arra is vigyázott, hogy az egyes fajták termőideje tavasztól késő őszig lefedje a család szükségleteit. A gazdasszony a különféle ízeket, lekvárokat, dzsemeket, kompótokat, aszalványokat készítette és a hétköznapi konyha változatosságát biztosította a gyümölcsök felhasználásával, számára ugyanolyan fontos volt ez a szempont, mint a férfiembernek, aki a „lekvárlobbival” szemben a „pálinkalobbit” vagy a „gyümölcsbor-lobbit” képviselte. Az egyes fajták különböző célú felhasználásra alkalmasak, és sajnos sok őshonos fajtánkból már nem tudunk szaporító anyagot előállítani. Kovács Gyulával azt szoktuk mondani, már nem is a huszonnegyedik, de a huszonötödik órában vagyunk, hiszen sorra tűnnek el gyümölcsfajták.

A Nagy almáskönyvben ezért csak azokkal foglalkoztam, amelyekről még van gyakorlati ismeretünk.

Sok mindenről már csak egy-egy feljegyzésből következtetünk. Például külön fejezetet szentelek a könyvemben az amerikai magyar almáknak, ezek között van egy Kossuthnak nevezett fajta, amiről csak azt tudjuk, hogyan nézett ki, de már nincs példánya sem Amerikában, sem Magyarországon. A Gyümölcskertészeti Füzetekben találtam egy metszetet róla, de egyéb anyag, úgy tűnik, nincs. Néhány évvel ezelőtt Erdélyi Jánossal együtt készítettünk egy filmsorozatot, A szenvedelmes kertész címmel. Ennek különböző részei elérhetőek a YouTube-on, például a régi erdélyi almákról, körtékről, a berkenyéről és a somról, a nemtudom szilváról és a kárpát-medencei mandulásokról. Akkoriban, több mint 20 évvel ezelőtt kezdtük végigjárni a Kárpát-medencét és gyűjtöttük az őshonos gyümölcsfajtákról még fennmaradt tudást. Sajnos, a filmekben látható adatközlők jelentős részét ma már nem tudnánk megszólaltani.

A különböző gyümölcsfajták eltűnésében milyen mértékben játszik szerepet az éghajlatváltozás?

Az őshonos fajták általában jól bírták a strapát, ezért is maradtak fenn, hiszen a gazdaember is a könnyen gondozható, jó terméshozamú gyümölcsfákat szelektálta ki a termesztésben. A fajtagazdagság rombolásáért a kommunizmus tehető felelőssé, a téeszesítés többet ártott a magyar gyümölcsnek, mint a klímaváltozás.

Most körülbelül hány gyümölcsfajta terem itt, a Kárpát-medencében?

Ezt nem tudom pontosan megsaccolni, de azt tudom, hogy a pórsszombati Tündérkertben 3500, termőállapotban lévő fajtát gondoz Kovács Gyula. Ezek között van alma, körte, szilva, cseresznye, de nincs közöttük például mandula, gesztenye. A létező fajtaszám tehát nyilván ennél sokkal nagyobb. Azért hihetetlenül értékes ez az anyag, mert itt gyakorlatilag Háromszéktől Nyitráig, és Lendvától Szilágyságig az egész magyar nyelvterület termő gyümölcseit megtalálni.

Nincs könnyű dolga annak a mai embernek, aki szeretné visszatelepíteni az őshonos magyar fajtákat a kertjébe. Hogyan érdemes hozzáfogni?

A Tündérkert mozgalom éppen ezt hivatott segíteni.

Kovács Gyula pomológus említett, terepmunkákon és kutatáson alapuló gyümölcsfagyűjteménye Európa legnagyobb génbankja, ahonnan a fennmaradt őshonos fajták visszanemesíthetők a háztáji kertekbe.

Innen lehet oltványokat szerezni: a cél, hogy minél több Tündérkert jöjjön létre ismét a Kárpát-medencében. A Medes-hegyen Gyümölcsoltó napokat is szokott tartani Gyula, minden március 25-e körül. El lehet menni, lehet oltványokat vinni és saját Tündérkertet ültetni. Ma már 600 tündérkert van szerte a magyar nyelvterületen az eredeti Tündérkert elindítása óta. Fontos, hogy eleink aszerint szelektálták a gyömölcsfajtákat, hogy az adott vidéken és klimatikus-, illetve talajviszonyok között melyik volt ellenállóbb. Nyilván az erősebbeket tartották meg, ezért is látunk táji jellegzetességeket a gyümölcsfaállományban. Ezt a szempontot a visszatelepítésnél is figyelembe kell vennünk. A Pónyik alma például nem véletlenül a Maros és a Küküllő hűvösebb folyóvölgyeiben érzi jól magát, itt alakultak ki nagyobb Pónyik-ültetvények – homokon nem biztos, hogy jól viselkedik.

Fotó: Roggs Fényképészet

Könnyű annak, aki ezt természetes körülmények között, azaz működő gazdaságban tanulhatja meg, de hogyan szerezheti meg a gyümölcskultúra kialakítására vonatkozó tudást egy olyan mai fiatal, aki mondjuk szívesen költözne ki falura, gazdálkodni?

Sok mindent meg lehet még kérdezni a régiektől, de már egyre fogy a tudás, ahogy a biodiverzitás is csökken. Már mi sem születtünk bele a hagyományos gazdálkodói kultúrába, mert a ’60-as évekre ez véget ért. Nincs mese, el kell kezdeni: földet venni, és kertet rendezni! Ezt csak csinálva tanulja meg az ember. Végül is, a régiek is a tapasztalataikból tanultak sok mindent,

a tudás megszerzése pedig kapcsolatépítő, közösségépítő munka. Ez is egy feladat a mai fiatalság számára.

Magam is látom, hogy van egy ilyen mozgalom most a fiatalok körében, hogy vidéken vásárolnak telket, házat és elkezdenek egy számukra újfajta, valójában pedig egy régifajta életmódot. Több szintje is van a tanulásnak, hiszen a gasztronómiát is hozzá kell tanulni, nemcsak a termesztői ismereteket. Eleink leleményessége nyomán a magyarságnak igen gazdag gyümölcs-gasztronómiája volt, ami azt jelenti, hogy semmiből sem keletkezhetett eldobandó fölösleg, a gyümölcsöknek is minden részét hasznosították. S az ízek tekintetében is sokat veszítettünk azzal, hogy ezek a régi gyümölcsök eltűntek. Mátyás király kedvenc almája például a kormos alma vagy a bőralma volt. Ezt a bőralmát szokták libás sültekbe tenni – ilyenkor Márton-nap táján különösen aktuális.

Mert nem mindegy ám, milyen fajta almát teszünk a libába: rumba beáztatott egy-két bőralma kerüljön bele, az adja meg a savát-borsát!

Így tartották a régiek. Csodálatos tudás ez – életmentő és átörökítésre érdemes.

Ajánljuk még:

„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

USA, Kanada, Argentína, Ausztrália… nagyon különböző országok, de abban hasonlítanak, hogy mind a négy országban nagyszámú magyar közösség él, amelynek tagjai rendületlenül őrzik a magyar kultúra szeretetét. Cserkészcsapatok, magyar templomok, magyar iskolák és néptánccsoportok segítik az egykori kivándorlók leszármazottait, hogy meg tudják őrizni magyar identitásukat. Négy fiatallal beszélgettem, akik egy-egy ilyen diaszpórában nőttek fel.

 

Már követem az oldalt

X