A film közkatonája 177 szereppel írt történelmet – Makláry Zoltánra emlékezünk

Vajon hányszor lehet újrakezdeni az életben? Bár ezt a kérdést már nem tudjuk feltenni a 125 évvel ezelőtt született Makláry Zoltánnak, sorsát és életművét szemlélve biztosak lehetünk benne, hogy hiteles válasszal szolgálna rá. Paraszti sorból került Rákosi Szidi színitanodájába, onnan pedig egyenesen a frontra 1915-ben, majd 46 hónapnyi olasz hadifogság után tért haza, meggyötörten. Aki viszont színésznek születik, az minden körülmények között képes akként alkotni: Makláry a fogságban tábori színházat alapított, ahol 1919-es hazatéréséig játszottak fogolytársaival. 

A két világháború közötti években több színházban is játszott: 1920-tól a Magyar Színház, 1922-1926 között a Renaissance Színház, 1925-26-ban a Belvárosi Színház, 1926-tól 1935-ig a Vígszínház tagja volt, majd 1935-ben a Nemzeti Színház művésze lett, és 1969-ben innen vonult nyugalomba, örökös tagként. A fogságból való hazatérése után a színészi munkából összegyűjtött szerény vagyonán otthont teremtett, ami 1944-ben mindenestül odaveszett egy bombatámadáskor. Gyakorlatilag semmije sem maradt, a színházi ruhatárban felejtett holmiján kívül. Néhány év múlva Balatonfüreden vásárolt egy szőlőt pincével, és ide húzódott remetei magányba.

„Játszottam néha még egy estén belül is az Andrássy úti kabaréban, a Király Színházban, az UNIO nevű színház-tröszt minden épületében… Nem hiúság mozgatott, inkább valami csibészes dolog munkált bennem, hogy megmutassam: ha három mondatom volt is, vegyék észre, hogy azt a Makláry Zoltán mondta” – emlékezett vissza korai korszakára Makláry.

Annak ellenére, hogy a filmen főként epizódfigurákat alakított, Makláry Zoltán – barátainak csak Maki – 1945 után is a magyar színházi élet egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze volt. Olyan nagyszerű művésztársakkal láthatjuk a filmvásznon, mint például Dayka Margit, Básti Lajos, Psota Irén, Mály Gerő, Feleki Kamill, Páger Antal, Márkus Emília, Agárdy Gábor, Jávor Pál, Csortos Gyula, akinek a közbenjárására került a Vígszínházhoz. A sort hosszan folytathatnánk.

1923-ban debütált a filmvásznon az első magyar történelmi filmként számontartott Egri csillagok című némafilmben, Jumurdzsák szerepében. A pillanat további filmtörténeti érdekessége, hogy ebben az alkotásban szerepel az első engedélyezett templomi felvétel is, a Mátyás templom belsejéből. 1937-ben tizenhat filmben is játszott, de 1942-ben tizenkilencre nő ez a szám, és a többi évben is tízen felüli filmben dolgozhatott. Ha kiszámoljuk, milyen gyakorisággal forgat új filmet, kiderül, hogy a legsűrűbb időszakban háromhetente új szerepben debütál a vásznon úgy, hogy közben az esti színházi előadások közül egy sem marad el miatta. Gyakorlatilag végigjátszotta a magyar film első évszázadát, ami grandiózus teljesítmény egy korántsem könnyű életút fényében.

Hogy könnyebben elképzeljük, mit jelenthetett ez az őrületes tempó a gyakorlatban, érdemes bepillantani a korabeli színházi és forgatási napirendbe. Reggelente 8.00 órára érkezett a filmgyári autó, ez 9.00-re vitte a színészeket a beállásra, 10.00-től pedig délután 17.00-ig készültek az aznapi felvételek. Utána irány a színház, az esti előadás próbái és maguk az előadások. Ez idő alatt a filmgyárban ellenőrizték a felvételeket, hogy kiderüljön, kell-e „újrázni” vagy sem. Ha nem kellett megismételni egy aznapi felvételt sem, akkor az esti előadás után a színész máris kezdhette tanulni a másnapi filmes jelenetek szövegeit.

Rendkívüli fegyelmezettséget és kiváló munkabírást követel ez a pálya, ráadásul Makláry Zoltán esetében mondhatni egész aktív korszakára vonatkozóan. Mivel a filmgyártás igen költséges mulatság volt, ezért a rendezők csakis vérprofi színészeket szerződtettek, hiszen temérdek pénzbe került egy-egy jelenet csúszása vagy megismétlése és nem kockáztathatták, hogy például a rosszul betanult szöveg vagy a színész megbízhatatlansága miatt menjen tönkre sok ember aznapi munkája.

Emlékezetes és rá jellemző alakítása Galamb Máté figurája a Bogáncs (1959) című filmben.

„A film közkatonája akarok lenni” – vallotta egy interjúban, és ha csak a vele készült munkák tömkelegét sorjázzuk, már akkor sem kételkedhetünk benne, hogy ennél több is sikerült neki.

A Makláry által formált karakterek szinte mindegyikének közös sajátossága, hogy valamilyen módon társadalmi igazságot vagy egy kortünetet fednek fel. Ilyen vonatkozásban is rokonszenves és hangsúlyos figurákat alakított, ami a kortárs kritikák és visszaemlékezések szerint személyiségével is tökéletes összhangban állt. Karakteres, egyenes ember volt, akit szerettek a pályatársak és aki nem ismerte a megalkuvást, és tudatosan vigyázott, hogy csakis olyan szerepeket vállaljon el, amelyekben otthonosan érzi magát.

Zsenialitása többek között a karakterformálás precizitásában rejlett: egyik legnagyobb alakításában, a Föltámadott a tenger (1953) Bem apójaként sem rajzolja túl a figurát. Mértéktartó és bölcs jellemformáló, aki csakis a hitelesség határáig engedi szárnyalni saját alkotói fantáziáját.

Magánemberként mindvégig hű maradt származásához: szerette a földet, többször is vásárolt gazdálkodásra alkalmas birtokot – utoljára Balatonfüreden. Tudatos visszavonulását, nyugdíjazását mondhatni remeteélettel folytatta, művelte balatoni szőlőjét, kertészkedett és élte a vidéki emberek egyszerű, csendes életét. Idővel még zárkózottabbá, egyesek szerint egyenesen emberkerülővé vált, de különösen az újságíróktól és a színházi emberektől tartotta távol magát. Megbocsátható. Utoljára Gobbi Hilda unszolására vállalt el egy szerepet, de a forgatást már nem érhette meg.

Oda tért vissza, ahonnan elindult. Amikor pályája kezdetén édesapjának elmondta, hogy színésznek készül, azt válaszolta neki: „Gondold meg fiam, a színész nem ember.” Makláry Zoltán így sűríti egyetlen gondolatba ezt követő életpályáját: „Egész életemben neki szerettem volna válaszolni. Megpróbáltam olyan színész lenni, aki ember is...”

Nyitókép: Fortepan/Szalay Zoltán