Védett növényeink: az északi sárkányfű

Jellemzően az Alpokban, a Pireneusokban, Észak-Európa magas hegyvidékein, Nyugat-Szibériában, Közép-Ázsiában és Japánban is honos, hazánkban azonban csak a Bükkben írták le állományait. A nyolcvanas években szép számban borították el virágai a bükki Nagymezőt, és a helyiek csak pofókának, sárkányfejű pofókának, sallangos méhfűnek vagy sátánfűnek nevezték.

Fotó: Wikipedia / Ivar Leidus

Az elnevezés azonban megtévesztő lehet, ugyanis sokan a kerti vagy más néven moldvai sárkányfejet, a Dracocephalum moldavica L.-t nevezik pofókának. Ezt a közeli rokont a hatvanas és hetvenes években kapások közé is vetették, és a méhészetben is sokat kísérleteztek vele, ugyanis bőven virágzott: egy hektáron a virágok száma elérhette a 13 millió  680 ezret is. Mégsem lett belőle széleskörben kedvelt mézelő, mert a nektár képződésének az évek során egyre gyakoribbá váló szárazság nem kedvezett: a nektár mennyisége annyira lecsökken ezekben az időszakokban, hogy a méhek nehezen érték el. Ennek ellenére sokáig elérhető volt a sárkányfű-méz, aminek illata és íze enyhe citromos aromával is rendelkezett.

Az északi sárkányfű korabeli leírásaiból azt is tudjuk, hogy annak ellenére, hogy a 17. században más országokban már kerti kultúrába is vonták, Magyarországon csak az 1920-as évek végén találhatjuk meg az évelő növény-árjegyzékekben.

A Fővárosi Kertészeti Vállalat 1959-ig forgalmazta magját, majd annak ellenére tűnt el a köztermesztésből, hogy egy könnyen szaporítható növényről van szó: viszonylag hosszú életű, közepes vízigényű, gazdagon virágzó faj volt.

Fotó: Wikipedia / Meneerke Bloem

Telt lila ajakos virágaiban júliustól egészen szeptemberig gyönyörködhettek a kerttulajdonosok, azonban az évek előrehaladtával vadon nyíló egyedeivel egyre kevésbé találkozhattak a kirándulók. A hetvenes években ugyanis ménest legeltettek élőhelyein, és a lovak rágásától, taposásától más növényritkaságokkal együtt nagymértékben megfogyatkozott: mindösszesen pár tő élte túl. A megmaradt egyedek védelmében szükségessé vált a terület bekerítése is, aminek köszönhetően sikerült megmenteni az állományt: az északi sárkányfű már nincs közvetlen veszélyben. 

Élőhelytől és környezeti feltételektől függően az alig tíz centiméteres magasságtól egészen hatvan centiméteres termetig találkozhatunk példányaival, amelyeknek szárat körbefutó lándzsás, ép szélű és mereven elálló levelei jól jellemzik a növényt. A világot járva leginkább hegyvidéki területeken bízhatunk a találkozásban, a sárkányfű ugyanis mészkedvelő, hűvös kontinentális klímaigényű növény

– idehaza azonban nem érdemes máshol keresnünk, csak a Bükkben lehet hozzá szerencsénk: a hidegzugos töbrök alján, szőrfüves társulásokban. 

A legeltetés mellett sok más fajhoz hasonlóan az északi sárkányfű is a nyolcvanas években uralkodó szakképzetlen növénygyűjtő és lelkiismeretlen neppertevékenységek áldozata lett: hiába a védettség, tömegével szedték díszítő értéke miatt. Ráadásul terjedési képessége is alacsony, ami tovább nehezítette a fennmaradását – hazánkban és Európa más országaiban is csak elvétve, kisebb állományokban tudták megmenteni. Jelenleg legnagyobb számban Norvégiában jelentették, ahol komoly fajvédelmi munka folyik a megmentéséért. 

Fotó: Wikipedia / Rainer Rillke

Dacára a fajvédelemnek, egyes helyeken kozmetikai összetevőként is találkozhattunk vele: callus kivonata antioxidáns, bőrvédő és fehérítő hatásáról ismert. A leírások szerint kozmetikai termékek romlásának megakadályozására alkalmazzák, illetve bőrvédőként és világosító összetevőként is találkozhatunk vele. 

A Bükkben járva érdemes figyelnünk rá, és ne feledjük: fennmaradásának érdekében csak messziről figyeljük, és csodáljuk szépségét, ritkaságát, évezredes történetét!

Nyitókép: Az északi sárkányfű vadon nővő példányai – Fotó: Svetlana Cherepanova