Régi magyar kertek virágai

„Mindenkiben, aki csak kora nyári alkonyaton végigment egy kis magyar falu csendes utcáján és ott összes értékét betöltötte az a csodálatos szín és illatpompa, ami az ablakrostélyok mögül és a kis kertek árnyékából előáradt, fel kellett vetődnie annak a kérdésnek,

honnan vette ez a nép istenáldotta ízlését és szeretetét a virágok iránt, honnan egész életének és a virágnak ez az egybekapcsolása, amely ilyen mértékben a világ egyetlen más népénél sem ismeretes?”

– Ezzel a csodálatos felütéssel kezdődik a Magyar Cserkész egyik lelket melengető írása, amely a hagyományos magyar kertek színpompás virágairól szól.

Rezeda – Fotó: Pixabay / U Hd

Azt már korábbi feljegyzésekből is tudjuk, hogy a 17. századi nemesi kerteket a liliomok, rezedák, kék violák, gyöngyvirágok, rózsák és a sárga szarkalábak uralták.

Majd érkeztek a külföldi hatások, virágzott a pozsonyi kert, és egyre népszerűbbé váltak az új hatásokkal érkező illatos nárciszok, anemone-k, tulipánok. Így, külföldi hatások tucatjainak köszönhetően alakult ki a századok alatt a ma is ismeretes hagyományos magyar kert képe, ami értékesebbnél értékesebb fajokat tartogat számunkra is.

Szellőrózsa (anemone) – Fotó: 123RF

A rózsa, a rozmaring és a viola kétségkívül a magyar nép legkedvesebb virágai- szinte nem volt olyan falusi porta, ahol ne lett volna belőlük.

Balassi Bálint Kit egy bokrétáról szerzett című versében így emlékszik vissza:

Violák – Fotó: 123RF

Rózsából a piros, violából a sárga volt porondon, a rozmaringot pedig faragott, színes viráglétrára futtatva szerették. Az utcára néző ablakok alatt a nőszirom és a fehér liliom párosa díszelgett, mellettük a szegfű és a jázmin kapott helyet.

De nem hiányozhatott az árvácska, az oroszlánvirág és a csengettyűke sem, ami nem más, mint a ma harangvirágként ismert kerti díszünk.

A belső kertben a pünkösdi rózsa, a nárcisz, a nefelejcs, a körömvirág és a császárszakáll is gyakori volt – utóbbi nem más, mint az árvácska régen használatos elnevezése. Az ablakokban – az őszirózsa és a rezeda társaságában – már akkoriban is hódítottak a fuksziák, persze csak ott, ahol nem a muskátli uralta a képet.

Fotó: 123RF

Mikor a kolostorok tanításait megfogadva vidéken is elterjedté vált a méhészet, a kertekben is honossá váltak az ehhez kapcsolódó legfontosabb növények: a zsályák, a méhfű, a kakukkfű, a menta és a tátika.

De vannak olyan fajok is, amelyek örökké őrzik a török hódoltság emlékét: a turbánliliom, a törökszegfű, a fikusz és a császárkorona is ezeknek az időknek köszönhető.

Végül, de nem utolsó sorban helyet kaptak a házi patika nélkülözhetetlen gyógyítói: a vasfű, a tisztesfű, a vérehulló fecskefű, az ezerjófű és Szent László füve is.

Törökszegfű – Fotó: 123RF

Több, mint nyolc évtized távlatában izgalmas visszaolvasni az 1938-as virágkiállítás beszámolóját is, amiben olyan növények mutatkoztak be, mint például a papucsvirágok, amik Varga Márton, a főváros kertészképző iskolájának igazgatója szerint nevüket onnan kapták, hogy

„olyan a formájuk és oly szépek, mint valami színes szegedi papucs.”

Nagy begóniák versenyeztek a kék hortenziákkal, és bemutatkozott a dísznövénynek nemesített sárgavirágú kutyatej is.

Papucsvirág – Fotó: 123RF

Választék tehát van bőven akkor is, ha hagyományainkat és történetünket szeretnénk megjeleníteni kertünkben, és amondó vagyok, hogy érdemes is elődeink kedvelt fajai között válogatnunk. A különböző történelmi korokat, hatásokat és jelentéseket hordozó növények nemcsak színt hoznak mindennapjainkba, hanem valami pluszt, valami különleges kapcsolódási lehetőséget is.