Gyerekkoromban nagyanyámék sok kutyát tartottak, ezért kettéválasztották a kertet: volt kutyás kert, és volt virágoskert. A kettő közt két kapu biztosította az átjárást és a folyamatos konfliktust. Ugyanis nagyapám, vérbeli ezermester, különféle vas- és drótzárakat eszkábált a kapukra. Ezeket ember nehezen nyitotta ki, mint valami ördöglakat, úgy vigyorgott a zár minden esetben a képünkbe. A kutyák azonban rövid idő alatt rájöttek, hogyan lehet kijátszani a furmányos zárakat. És ha mégsem boldogultak velük, akkor aláásták a kerítést. Hogy ez megtörtént, és kutya került a virágoskertbe, azt onnan lehetett tudni, hogy a dédi ékes hangján óbégatni kezdett, hogy jajnekemakukacvirágaim!
Mert a kutyabarát kert és a kertbarát kutya elképzelése nem mindig találkozik. Kertépítők hirdetik, hogy létesítünk kutyabarát kertet, de ennek ismérvei nem teljesen egyértelműek. Fontos, hogy a kerítés mellett legyen egy szabad sáv, ahol bátran hódolhat a területvédő szenvedélyének – amennyiben nagy mozgásigényű, területvédő kutyánk van. Lényeges, hogy a kert legyen ápolt, ne tartsunk elhanyagolt bozótost, mert abban bőven tenyésznek a kullancsok. Bár minden kertben előfordulnak, de szívesen rejtőznek tömegével a háborítatlan csalitosokban.
Érdemes biztosítani olyan helyet, ahol bátran áshat kedvenc négylábúnk, és mégsem kapunk miatta szívrohamot, hogy éppen az oly vágyott és több százezer forintért beszerzett kínai mamutfenyőnk tövét szemeli ki nyári hűsölőhelyének. Néhány növényt érdemes elkerülni, mert a kutyák számára mérgezőek: ilyenek például a gyöngyvirág, az angyaltrombita, a gyűszűvirág. De a leander, a buxus, a babérmeggy, a tiszafa és a rhododendron sem ajánlott kutyás kertbe.
Elvben léteznek kutyabarát növények, de ezt az adott kutyával is meg kell beszélni.
Mert minden állat más és más növényre mozdul rá, van, amelyik semmire, és van, aki botanikai érdeklődéssel áldott.
A mi bernáthegyink kölyökként ott loholt mellettem, kísérte a talicskát, és leheveredve nézte, amint elültettem a kis gyümölcsfákat. Beszélgettem a fákkal is, a kutyával is. Másnap reggel a kis körtefa ott volt a lábtörlőn, a Nudli nevezetű bernáthegyi pedig boldog mosollyal a pofáján várta a dicséretet! A gazdi elásta, ő megtalálta, idehozta. Szépen elültettük újra. És ő újra hozta.
Ő őszintén érdeklődött a növények iránt. Reggelente hozott nekem tulipánt – a legféltettebb hibrideket tépte le, és hajnalban, amikor álmosan kiléptem a teraszra, örömmel szaladt, szájában az oly várt tulipánnal. Nem azt vártam, hogy a kezembe adja, hanem hogy kivirágozzék ott, a helyén – de Nudli ezt nem akarta érteni. Ahogy azt sem, miért nem örülök, hogy a páfrányfenyő alig zsendülő friss rügyeit lerágcsálja. Bizonyára ősi ösztön vezérelte, tudta e nemes növény gyógyhatásait,
szegény fácska több éven át kínlódott – Nudli viszont életerőtől duzzadt.
A többi növényt nem bántotta, békességben élt velük, nem feküdt a virágágyásba, az érett barackot is óvatosan, oly finoman szedte le a fáról, hogy levél se rezdült.
Irigyeltem barátnőmet, a kutyásat, mert az ő két nagy kutyája sose bántotta a kertet. Igaz, ő reggeltől estig kutyázott, nem is volt idejük a négylábúaknak magányosan felfedezni a növényvilágot, vagy botanikai kalandokba keveredni. Aztán megérkezett a harmadik kutyus, egy kedves kis kuvasz. Pajkos, eleven jószág – no, gondoltam magamban, most neked is odalesz a büszkeséged, a szép pázsit, meg a kardvirággyűjtemény! De ez az eb kötötte magát a jó modorhoz, és nem rosszalkodott. Peckesen sétált le s föl, a legnagyobb örömét abban lelte, amikor estefelé beindult az öntözőrendszer. Fürdött a vízpermetben, hempergett, hancúrozott a hideg zuhanyban élvezettel. Eszébe sem jutott gödröt ásni, virágot tépni, bokrot lerágni. Kutyás barátném keble dagadt a büszkeségtől, no, milyen szerencsés választás volt, no, meg ő milyen csudajó kutyanevelő.
Egy szép nyári napon aztán reggel az egész öntőrendszert ott találta a teraszon. A locsolófejeket kitépte, a csöveket mind felszedte és összegyűjtve odahordta a gazdinak Páfrány. Mert a következetes nevelés elengedhetetlen.
Ajánljuk még: