Nevelőapám szerszámoskamrájában az élet rendje uralkodott

A kerti szerszámokkal jól kell bánni, mert meghálálják a törődést – mondta sokszor a nevelőapám, és jó példát is mutatott. Nála soha, de soha nem maradt elöl szerszám, elő nem fordulhatott, hogy munkája végeztével ne rakta volna el azokat. De előtte meg is tisztogatta szépen mindegyiket: vízzel lemosta a sarat róluk, a gereblye fogai közül kiszedte a száraz gazt, gyökereket, nagyobb sárrögöket a mosás előtt. Aztán egy csak erre a célra tartott ronggyal még le is törölgette egyenként a szerszámokat. Még akkor is, ha tudta, másnap is kézbe kapja majd egytől egyig mindet, és újra koszosak lesznek. 

Biztos helye volt a szerszámoknak a szerszámos kamrában. Nem ám a használaton kívüli tyúkólba tolta be csak úgy azokat, hogy egymás hegyén-hátán feküdjenek. Dehogy. Nem láttam olyat soha, hogy csak úgy a ház sarkán maradt volna bármely szerszám, vagy nekivetve a falnak. Azt meg pláne nem, hogy a sorok között hevertek volna a földön. Az, hogy engem kamaszként alaposan fejbevert a gereblye, csakis magamnak köszönhettem. Én használtam akkor, én hagytam óvatlanul rossz helyen. Én is léptem rá. Máig emlékszem milyen meglepetés volt a gereblyével való óvatlan találkozás. Tényleg csillagokat láttam, úgy homlokon csapott. Meg is tanultam gyorsan, hogy nem hagyunk elöl szerszámot, meg azt is, hogy aki a kertben térül-fordul, az nézzen a lába elé. Akkor is, ha talicskát húz vagy tol.

Apropó talicska. Persze, hogy volt az is a kerti eszközök között. Használat után fényesre törölgetve állította azt a nevelőapám, puttonyával föl, a fal felé. Bele ne essen az eső, ne rozsdáljon el idő előtt. Az sajnos már nem fért be a szerszámoskamrába. Csöpp kis épület volt az ugyanis, de imádtam. Azért is, mert segíthettünk mi, gyerekek megvetni azt a vályogot, amiből épült, így benne volt a kezünk munkája, meg azért is, mert a vályogtégla puha, jól lehet abba szöget verni. Ott tanultam meg a kalapácsolás tudományát.

Csoda egy hely volt, már csak azért is, mert millió dolog volt benne, mégis a rend uralta.

Az utolsó utáni kis csavarnak is helye volt, pedig talán egy kétszer két méteres épületbe kellett bepréselni őket, aminek olyan kicsi ablaka volt, hogy egy cinege se tudott volna azon berepülni. Ott tartotta a nevelőapám az összes szerszámját, és mivel rend volt, mindig tudta, mit hol keressen. Azóta is csodálom azokat az embereket, akik képesek erre a művészetre. Én káoszban élek, de vágyom erre a rendtartásra.

Volt abban a melléképületben sok érdekesség. Például vetőmagok, a sorok kialakításához szükséges zsinórok, ültetőfák, ládák, cefrének hordók. Meg satupad is. Rengeteg szög – méret szerint sorban, fogók, vésők, fúrószár. Még több drót, rézdrót is. Erre már csak azért is emlékszem, mert

rendre kunyeráltam belőle egy-egy adagot, abból készítettem az első ékszereimet.

Csillogó vékony rézdrótból szőttem, fontam, hajlítottam. Aztán viseltem éjjel-nappal, pedig zöldre festette a réz az ujjamat, a nyakamat. A drót lecsippentéséhez használhattam a satut. Ami szintén tiszta volt mindig. Olykor még olajjal is átkente, ne rozsdásodjon még véletlenül se el a megbecsült szerszám. 

Még mindig megvan, jól teljesít. Ahogy jól használható szinte minden szerszám, ami abban a régi kertben dolgozott. Furcsa dolog ez, hogy az ember néha hamarabb nyűvik el, mint az eszközök, amiket használ. Furcsa dolog nagyon.

A nyitókép illusztráció. Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal